„Johan Huizinga” változatai közötti eltérés

Bővítés
(→‎Élete: stílus)
(Bővítés)
 
Holland nyelv és irodalom szakon tanult tovább a groningeni egyetemen, de földrajzot és történelmet, valamint szanszkrit nyelvtant is tanult. Az egyetem után négy hónapot töltött Lipcsében, ahol összehasonlító nyelvtudománnyal foglalkozott, ebből a témából szándékozta eredetileg írni
a doktoriját is. Ebbéli szándékát később megváltoztatva, disszertációját a ''vidúsakáról'' ( az indiai dráma jellegzetes udvari bolond figurájáról) 1897-ben védte meg ''Jacob Speyernél''. Még ugyanebben az évben ''haarlemi'' gimnáziumban kapott történelemtanári állást. 1905-től a [[groningen]]i, 1915-től a [[leiden]]i egyetemen tanított.
 
1902-ben megnősült, feleségétől, a ''middelburgi'' családból származó ''Mary Vicentia Schorert''től öt gyermeke született, akiket felesége korai halála után (1914) egyedül nevelt. 1937-ben újra megházasodott. Új feleségétől, Augusta Schölvinck-től egy gyermeke született.
== Művei ==
 
Világhírűvé ''A középkor alkonya (Herfsttij der middeleeuwen; 1919)'' c. műve tette, amelyben főleg a késő középkori francia és dél-németalföldi kultúra történeti feldolgozásával és jellegzetességeik elemzésével a kulturális folyamatok általános törvényszerűségeit kutatta. A mű egyik egyik ihletője egy 1902-es bruggei kiállítás volt, ahol Huizinga a németalföldi primitív festők képeivel találkozott. Huizinga stílusa tükrözi erős képzőművészeti érdeklődését: erős vizualitás, "szóval festés" jellemzi - szaktudományos művei emiatt rendkívül olvasmányosak.
Számos nyelvre lefordították, magyarra [[Szerb Antal]] ültette át 1938-ban. A mű a késő középkori Németalföld életét mutatja be. Huizinga szerint a kor mindenben megnyilvánuló legfőbb jellegzetessége az élet feszültsége volt: egyszerre vannak jelen ugyanis a korábbi korszak kiüresedett maradványai és az új korszak még formálódó elemei. Ez magyarázza az akkori ember szélsőséges hangulatingadozásait, melyet egyszerre jellemzett harsány életigenlés és halálvárás, vallási fanatizmus és a papok kigúnyolása, lovagiasság és kegyetlenség, asszonyszolgálat és nemi erőszak.
 
{{idézet2|Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor történetét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenvedély, amely a fejedelmet és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.| A középkor alkonya, 18. old. Bp. Európa Kiadó, 1970.}}
 
társadalmi élet bonyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába is, felrúgva a racionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büszkeséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hatnak.| A középkor alkonya, 18. old. Bp. Európa Kiadó, 1970.}}
A reneszánsz ezután az életnek ebbe a túlfeszítettségébe igyekezett harmóniát vinni. Huizinga - elvetve Karl Lamprecht nézetét, mely szerint minden korszak jellemezhető egy tipikus jellemvonással, egyetlen formulával - szembeszállt a reneszánsz és a középkor merev szembeállításával. Felfogása szerint ugyanis sokkal több a folytonosság a középkorinak nevezett kultúra és a reneszánsz kultúrája között, mint hitték korábban. A középkort nem jellemezte általánosságban a világ megvetése, a contemptus mundi: a skolasztikusokra illetve Dantéra is már jellemző a világ esztétikai-optimisztikus szemlélete. Másfelől pedig a felhőtlen életöröm sem volt jellemző általában a reneszánsz korára: az új életkedve himnuszának hangjai „bizonyára nem harsogják túl Luther, Kálvin és Loyola hangját” <ref>Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 11. old.</ref>. A képzőművészetek terén sem akkora a szakadék: a késői gótika is a realizmusáról híres, illetve alaposan ismerte az antikvitás mitológiai szimbólumait. Másfelől pedig felmerül Huizingában az is, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy mégis szakadék választhatja el a középkort a reneszánsztól, úgy ez a szakadék a modern kultúra és a reneszánsz között is fennáll.
 
{{idézet2|A reneszánsz átrakodóhely . Átmenet a középkorból az újkorba, s nem egy, egyetlen nagy átfordulás képét mutatja, hanem a parthoz ütődő hullámok hosszú soráét: mindegyik más helyen és más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között, minden kultúrforma, minden gondolat saját kora felé fordul, és a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére.
 
Keresni az igazságot, megismerésre szert tenni, a középkori elme számára azt jelentette: megerősíteni az adott, önmagunkban rejlő igazságokat logikai bizonyítás útján, akár kinyilatkoztatott és nyilvánvaló igazságok ezek, akár időlegesen elrejtettek, mert elfeledték a régi, jó forrásokat. A teljes igazság mindenről kifejezhető néhány logikai formulában, lényege pedig megtalálható valamiképpen a Szentírásban vagy az ókorban. Így fogja föl a középkor az igazságra és a megismerésre való törekvést. A modern szellem számára ez a még ki nem fejezett igazságokhoz való közeledés lesz; kifejtése, körülhatárolása azoknak, amelyek mindegyike ismét új kérdéseket vet fel. Induktív vizsgálat, elmélkedés a természet és a világ még megfejtendő titka felett, ezt érzi feladatának az új gondolkodás. Vajon a reneszánsz következménye e ponton a szellem fordulata? Nem! Leonardo da Vinciben mint kivételben már megvalósulhatott az új igazságkutatás,de a reneszánsz mint egész még hű a régi magatartáshoz és hisz a tekintélyben. Csak Descartes jelenti majd a fordulópontot.|Huizinga: A reneszánsz problémájáról. In: A reneszánsz irodalmából. Háttér Kiadó, 10-11. old.}}
 
Kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló műve a ''Homo ludens (1938)'', amely a játékos elem szerepét tanulmányozza az emberi alkotó tevékenység különböző területein.