„Hermeneutika (Arisztotelész)” változatai közötti eltérés

Arisztotelész ''Herméneutiká''ja az '''egyszerű kijelentő mondatok'''kal és ezek logikán belüli szerepével foglalkozik; alapvető eredményei a '''tagadás'''ra és a '''modalitások'''ra (''(szükségszerűség'', ''lehetségesség'', ''esetlegesség'' stb.) vonatkozó megállapítások. Ebben a művében szerepelnek továbbá a későbbi eredmények szempontjából alapvető megkülönböztetések, melyek a '''kijelentések általánosság és egyetemesség szerinti osztályzásá'''hoz vezetnek (általános vagy egyedi alanyról szólnak-e, és általánosan vagy részlegesen jelentenek-e ki valamit), továbbá a tagadásokkal kapcsolatban azon észrevételek, melyeket később az ún. '''logikai négyszög''' (vagy [[Apuleius]]-[[Apuleius-négyszög|négyszög]]) formájában volt szokás összefoglalni.

:„''Először„Először is határozzuk meg, hogy mi a névszó és mi az ige, aztán meg, hogy mi a tagadás és az állítás, a kijelentés és a mondat. [...] Ezek tisztázása után vizsgáljuk meg, hogyan viszonyulnak egymáshoz a ''lehetséges'' és ''nem lehetséges,'', az ''esetleges'' és ''nem esetleges,'', meg a ''lehetetlen'' és ''szükségszerű'' tagadásai és állításai. Mert bizony vannak itt nehézségek.”''”

<center><small>Arisztotelész:''Hermeneutika'', ''1. fej. 1. bek.'' és ''12. fej. 1. bek.'' </small></center>

A ''Herméneutika'' három nagyobb részre osztható. Az [[Herméneutika#Alapvető, nyelvtani észrevételek|első rész]] (''(1.-6. fejezet)'') a nevek kijelentésekké való összekapcsolásával foglalkozik, eleinte inkább a nevek szempontjából, de végül a ''6. fejezet''ben eljut a kijelentés fogalmának felépítéséhez, definiálásához. E részek amolyan nyelvtani alapozásként szolgálnak, céljuk röviden áttekinteni, hogyan jönnek létre a kijelentések felépítő alapelemeikből, a szavakból, („[[atom]]ok”) az első három fejezet inkább szótan, mely megkülönbözteti például a [[névszó]]kat és [[ige|igéket]]; míg a következő három inkább mondattan, melyekben tárgyalásra kerülnek a mondatok kijelentés voltának és egyszerűségének, elemiségének kritériumai, továbbá az állítás és a tagadás. E részek még a ''[[Katégoriák|Kategóriák]]'' egyenes folytatásának tekinthetőek.

Kiindulópontként kimondja, hogy a nyelvben létezik az az ''objektivitás,'', modernebb és egyúttal pontosabb kifejezéssel '''''interszubjektivitás''''', ami a szavak megértését lehetővé teszi. Ugyanazt a gondolatot más emberek másképp mondhatják el (akár írásban, akár szóban); a megformálás egyéniségtől függhet, de a nevek kimondása előtti lelki tartalmak mindenkinél ugyanazok ^{[[Herméneutika#Arisztotelész „kommunikációmodellje”|1. idézet]]}. ''A lélekről'' c. más művében részletesen fejtegeti Arisztotelész, hogy a lelki tartalmak úgy lehetnek közösek – azaz azért lehet egy-egy szónak (vagy jelnek) mindenki számára felfogható jelentése, mert '''a szavak jelentésének rögzülése társadalmi megállapodáson alapul''' – azaz ezeket a szüleinktől tanuljuk meg ^{[[Herméneutika#A lelki tartalmak|(megjegyzés)]]}.

Továbbá, a lelki tartalmak, akárcsak kimondott vagy leírt formájuk, csak akkor igazak vagy hamisak, ha megfelelően össze vannak kapcsolva. Puszta, kapcsolat nélküli szavak egymásutánjának (συνέχεια = szavak egymásutánja) közlése nem bír igazságértékkel, bár értelemmel igen (hiszen az a szó, hogy ''kecskeőz,'', kifejez ugyan valamit egy mesebeli keverékállatról, de se nem igaz, se nem hamis, amíg azt nem mondjuk, hogy ''kecskeőz van,'', vagy ''kecskeőz nincs)'') ^{[[Herméneutika#Az összekapcsolás|(2. idézet)]]}.

* Mondatokat, kijelentéseket úgy kapunk, hogy összekapcsoljuk őket (ti. a névszókat, igéket): erre szolgál a '''kopula''', vagyis a „''van„van”''” ( ⁺<big>¸</big></sup></sup>εστι) szócska; melyet a görög nyelvben (és az indoeurópai nyelvekben) nem csak létezést kifejező, hanem igei állítmánypótlást kifejező létige szerepében is használunk. A kopulának tulajdonképpen ennyi a jelentése, a névszóknak és igéknek azonban önálló jelentésük is van. Arisztotelész tudomásunk szerint az első, aki bizonyítottan felfedezi az összekapcsolás és a kopula ilyen jelentőségét.

A '''kijelentés''' ( ⁺<big>¸</big></sup></sup>απόφανσις / λόγος ⁺<big>¸</big></sup></sup>αποφαντικός) olyan mondat, „amelyre vonatkozik az, hogy vagy ''igaz,'', vagy ''téves'' – márpedig ez nem mindre vonatkozik, pl. a kérések mondatok, de se nem igazak, se nem tévesek” ^{[[Herméneutika#Kijelentés|(6.idézet)]]}.

Hogy az alany és állítmány egyszerű, atomi vagy ''egy,'', ezen nem azt kell érteni, hogy egyediek; és nem is azt, hogy egy szóból álljanak, hanem hogy egy szubsztanciát alkossanak.

* Például ''a kétlábú szárazföldi állatok nem tudnak repülni'' mondat egy egyszerű kijelentés, mert ''a kétlábú szárazföldi állat'' szubsztanciálisan egy fogalmat ad meg (hiába általános és hiába áll több szóból); s e mondat valóban nem bontható három részre úgy: hogy ''a kétlábú nem tud repülni'' meg hogy ''a szárazföldi nem tud repülni'' meg hogy ''az állat nem tud repülni,'', hiszen e három mondatot összekapcsolva azt kapnánk, sem a kétlábú, sem a szárazföldi lények nem tudnak repülni – az eredeti mondat pedig semmi ilyesmit nem állított.

* Hasonlóan ''a kétlábú lények nem repülőhalak'' mondat is egy(szerű), hiszen az állítmány ''repülőhal'' egy adott szubsztancia, és nem a ''repülő''k meg a ''hal''ak közös neve. Ha úgy mondanánk: ''a kétlábú lények nem repülők (s) halak,'', vagy bevezetnének egy közös nevet a repülő lények meg a halak megnevezésére, attól még e mondat összetett lenne, hiszen felbontható két mondatra, melyek összekapcsolása azonos értelmű az eredeti mondattal: ''a kétlábú lények nem repülő(lénye)k'' és ''a kétlábú lények nem halak.''.

* Viszont ''a kétlábú állatok nem fehér madarak'' mondat a modern nyelvtan szabályaival ellentétben arisztotelészi értelemben nem összetett. Ugyanis a a fehérség a madarak szubsztanciájának egy nem-lényegi (szűkebb értelemben akcidentális) jegye, mivel nem fajnév, nemnév vagy fajalkotó különbség. És valóban, a fenti mondatot mondhatjuk úgy is, hogy ''a kétlábú állatok nem fehérek; és a kétlábú állatok nem madarak.''. Ha az alanyként vagy állítmányként álló szót olyan járulékos szavakkal bővítjük, melyek az eredeti szó lényeges, meghatározó (szubsztanciális) jegyei, akkor ezzel nem bomlik meg a bővített kifejezés „egy”-sége, atomisága, viszont nem-lényegi jegyekkel bővítve már kaphatunk összetett kifejezést, illetve mondatot. Megjegyezzük, hogy arisztotelésznek ez az összetettség-kritériuma már hozzá közel álló skolasztikus logikában sem bizonyult tarthatónak (nem mindig lehet ugyanis egyértelműen eldönteni, egy szubsztanciának vagy akcidensnek mik a lényegi és a nem-lényegi, meghatározó jegyei). Már arisztotelész is mindenféle pót-szabályt vezet be a ''Herméneutiká''ban az esetleges kivételek magyarázatára.

Ha egy egyetemes alanyról valamit állítunk (szintén egyetemes állítmányt, hiszen egyetemes alanyról egyedi állítmányt nem lehet állítani, pl. nem mondható, hogy ''a ló Szókratész''),'' akkor állíthatjuk, hogy az alany minden egyede az állítmánynak is egyede, pl.

Arisztotelész az ilyesfajta, gyakran a „''minden''”„minden”, „''összes„összes”''” szavakat is használó egyszerű kijelentéseket '''egyetemes kijelentések'''nek nevezi. Hogy ne keverjük össze az egyetemes alany/állítmány és az egyetemes kijelentés fogalmait, ez utóbbira inkább a később használt „'''univerzális'''” szót alkalmazzuk.

További változatokat jelentenek az olyan ítéletek, melyek a valóság és a kijelentés viszonyának valamilyen értékelését tartalmazzák: pl. hogy a kijelentés szükségszerűen vagy esetlegesen igaz. Ezek a '''modális kijelentések''' (pl. ''Szükségszerű, hogy minden ember élőlény,'', vagy ''Esetleges, hogy az asztalon lévő minden tányér porcelán,'', hisz lehetne másképp is). Később a „sima”, modális részt nem tartalmazó kijelentéseket '''asszertórikus'''nak nevezték.

<center> ''Minden ember fehér'' – ''Nem minden ember fehér.''. </center>

<center> ''Minden ember fehér'' – ''Némely ember fehér.''. </center>

Világos, hogy ezek még ellentétben sincsenek egymással, hacsak nem üresek az alanyaik (mert akkor igen). Mivel ilyen viszony nincs köztük, ezért Arisztotelész nem is foglalkozik velük. A ''Herméneutika,'', amely a kijelentéseket leginkább mint ellentétpárok tagjait vizsgálja, nem említ semmit sem velük kapcsolatban, sőt minden bizonnyal az ''Első Analitika'' sem.

<center> ''Egy ember sem fehér'' – ''Némely ember fehér.''. </center>

párosa: ''Egyetlen ember sem fehér'' – ''Némely ember nem fehér;'';

<center> ''Némely ember fehér'' – ''Némely ember nem fehér.''. </center>

Valóban, hiszen az, hogy némely ember fehér, nem zárja ki azt, hogy más emberek nem-fehérek legyenek. Igazság szerint azonban Arisztotelész tulajdonképpen ezt az ítéletpár-féleséget sem említi, mert a nem-egyetemes kijelentésekre még nem részleges, hanem határozatlan példákat hoz fel: ''Az ember fehér'' – ''Az ember nem fehér,'', és ezek egészen más ok miatt is nem-ellentétesek, mint a részlegesek (ld. alább). Említettük, hogy a ''Herméneutiká''ban nem, csak az ''Első Analitiká''ban választja valóban külön a részleges és a határozatlan kijelentéseket.

A fenti problematika részeként előálló egyik kérdésre adott válaszként megjegyzi, hogy „''egy„egy'' tagadása van egy állításnak”. Ez azért olyan fontos, mert ezen az alapelven áll vagy bukik annak ellenőrzése, hogy két ítélet tagadásai kizárják-e egymást.

Azonban a jövő időben nem ez a helyzet. Mert ha valami vagy fehér lesz, vagy nem lesz fehér, abból még nem következik, hogy szükségszerűen lesz akár fehér, akár nem fehér. Mert ha már fehér, akkor szükségszerűen fehér, ha viszont még nem fehér, de az lesz, akkor nem biztos, hogy szükségszerűen lesz fehér. „Mert nem ugyanaz, hogy minden ami van, az szükségszerűen van, ''amikor van,'', meg hogy ''egyszerűen'' szükségszerűen van.” Arisztotelész a tapasztalatra hivatkozva állítja, a való életben nem igaz, hogy minden szükségszerűen van (lesz), vagy szükségszerűen nincs (nem lesz): ekkor ugyanis nem lehetnének olyan események, melyek esetlegesen vagy véletlenül következnek be. Pl. egy tengeri csata bekövetkezhet, vagy nem következhet be, de nem szükségszerű sem az, hogy bekövetkezik, sem az, hogy nem következik be, noha szükségszerű, hogy a két lehetőség közül az egyik bekövetkezzen. Ha igaz lenne a kizárt harmadik elve valamely jövő idejű kijelentésre, akkor az a kijelentés vagy igaz, vagy hamis már azelőtt, hogy a benne állított esemény megtörtént volna. Tehát már a múltban, amikor kimondjuk vagy gondoljuk, noha nem tudjuk, hogy igaz-e vagy hamis, azért vagy igaz, vagy hamis, ez pedig azt jelenti, hogy már a múltban el van döntve bármely jövő idejű kijelentésről, hogy az állítása vagy a tagadása fog-e teljesülni. Ez esetben persze nem létezik sem szabad akarat, sem olyan esemény, amely véletlenszerűen következik be, hiszen ha pl. vasárnap azt mondjuk, hogy holnap vásárolni megyünk, akár elmegyünk, akár nem, már előre el volt döntve, hogy mit fogunk csinálni. Arisztotelész ezt a következtetést paradoxnak tartja. Szerinte az események sokszor azért következnek vagy nem következnek be, mert mérlegelünk és többé-kevésbé szabadon döntünk. Meg kell tehát különböztetni azt a kijelentést, hogy „Minden kijelentés szükségszerűen igaz vagy (szükségszerűen) hamis”, attól, hogy „Minden kijelentés szükségszerűen igaz-vagy-hamis” (Magyarosabban: „Szükségszerű, hogy minden kijelentés igaz vagy hamis”). Az első pontatlan, és azt fejezi ki, hogy minden szükségszerűen van, vagy szükségszerűen nincs, de egy és csak egy eset teljesül a kettő közül. Arisztotelész egy ennél gyengébb kiindulópontot javasul: ugyan ''szükségszerűen minden vagy van, vagy nincs,'', tehát szükségszerű egy kizáró viszony állítás és tagadás közt, ezt azonban ne keverjük azzal, ez azonban nem jelenti, hogy akár az állítás, akár a tagadás szükségszerű lenne; a köztük való választás az, ami szükségszerű.

:„''Ezek„Ezek tisztázása után vizsgáljuk meg, hogyan viszonyulnak egymáshoz a ''lehetséges'' és ''nem lehetséges,'', az ''esetleges'' és ''nem esetleges,'', meg a ''lehetetlen'' és ''szükségszerű''tagadásai és állításai. '''Mert bizony vannak itt nehézségek.'''''” (''(Herméneutika 12. fej.,'', §1.)

A modalitásokat explicit módon nem definiálja a ''Herméneutikában,'', egyszerűen adottnak veszi e nyelvi kifejezések értelmét, az értelem boncolgatásába csak olyan esetekben megy bele, ha valami probléma, ellentmondás adódik.

Az általában a ''[[Katégoriák]]tól'' eltérően eléggé egyértelműen fogalmazó és könnyen olvasható ''Hermeneutika'' legnehezebben érthető, de legizgalmasabb része az a fejtegetés (''(9. fejezet''),'' hogy teljesül-e a kizárt harmadik törvénye tetszőleges eldönthetőnek látszó ítéletre, pl. a jövőre vonatkozó ítéletekre igaz-e, hogy egyértelműen vagy igazak, vagy hamisak?

:„Nos, amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, amelyeknek ezek közvetlen jelei, mindenkinél ugyanazok; s ama dolgok, melyekről e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok. Ezzel azonban ''A lélekről'' c. munkám már foglalkozott, mert más tárgykörbe tartozik.” ^{[[Herméneutika#A lelki tartalmak|ld. még itt...]]} (''(1. fejezet)'')

:„Miként a lélekben van olykor olyan gondolat, amely se nem igaz, se nem téves, máskor pedig e kettő közül valamelyik feltétlenül vonatkozik rá, úgy van a beszédben is. '''Hiszen az igazság és a tévedés a kapcsoláson és a szétválasztáson múlik. Nos, a névszók és igék önmagukban véve kapcsolás és szétválasztás nélküli gondolatokhoz hasonlóak'''; pl. ''ember'', ''fehér'' – '''amikor semmit sem teszünk hozzá – egyáltalán nem téves és nem igaz'''. Ennek bizonyítéka: ''kecskeőz'' is kifejez valamit, de se nem igaz, se nem téves, ha nem tesszük hozzá azt, hogy ''van,'', vagy ''nincs,'', akár általában, akár időben [ti. múltban v. jelenben] értve.” (1.fej.)

:„ [...] Hiszen az ''ember'' szó jelentése, ha nem tesszük hozzá azt, hogy ''van,'', vagy ''volt,'', vagy ''lesz,'', vagy valami ilyesmit, egyáltalán nem '''kijelentés''' [...]. A névszó és ige legyen csupán '''kifejezés''', mert azt nem mondhatjuk, hogy ha valaki így fejez ki valamit hanggal [értsd: pusztán összekapcsolás és állítmány nélküli szavakat kimondva], már ki is jelent valamit, akár kérdezi őt valaki, akár pedig magától kezd el beszélni. ” (''(5. fej.)'')

:„Az ige az időt is kifejezi, egy része sem jelent semmit különválasztva, továbbá mindig a másról mondottakat fejezi ki [=mindig állítmány]. Hogy az időt is kifejezi, azt úgy értem, hogy pl. az ''egészség'' névszó, az ''egészségnek örvend'' viszont ige, mert azt is kifejezi, hogy ez most áll fennt. És mindig azt fejezi ki, ami fennáll, illetve vonatkozik valamire, tehát azt, amit alanyról állítunk. Nem nevezem igének azt, hogy ''nem beszél,'', meg hogy ''nem hallgat.''. Kifejezi ugyan az időt is, és mindig valamire vonatkozik, de nincs rá külön szó elfogadva. Legyen hát határozatlan ige, <tt> mivel akármire egyaránt vonatkozik – létezőre is, meg nem létezőre is </tt>.

:„'''A mondat''' [λόγος] '''olyan beszéd, amely kifejez valamit, és amelynek egy különválasztott része is jelent valamit mint kifejezés, de nem mint állítás'''. Ezt úgy értem, hogy pl. az ''ember'' szó is kifejez valamit, de nem fejezi ki azt, hogy ''van,'', sem azt, hogy ''nincs,'', viszont állítás vagy tagadás lesz, ha hozzáteszünk valamit. Az ''ember'' egy szótagja azonban már nem fejez ki semmit, meg az ''egér''ben a ''gé'' sem fejez ki semmit, hanem csupán hang. Az összetett szavak esetében viszont a rész is kifejez valamit, csak persze, mint mondottuk, nem önmagában.

:„'''Azonban nem minden mondat kijelentés, hanem csak amelyikre vonatkozik az, hogy ''igaz'' vagy ''téves'' '''. Márpedig nem mindegyikre vonatkozik, pl. a kérés mondat ugyan, de se nem igaz, se nem téves. A többit hagyjuk, hiszen vizsgálatuk inkább a szónoklattanba vagy a költészettanba tartozik. Mi most a kijelentést (^{<small><small>(</small></small>}απόφανσις/λόγος ^{<small><small>(</small></small>}απόφαντικός) vizsgáljuk.” (''(4. fej.)'')

:„ ... Azonban minden kijelentés föltétlenül tartalmaz igét vagy igealakot. Hiszen az ''ember'' szó jelentése, ha nem tesszük hozzá, hogy ''van,'', vagy ''volt,'', vagy ''lesz,'', vagy valami ilyesmit, egyáltalán nem kijelentés. [...]” (''(5. fej.)'')

:„Elsősorban az állítás olyan, ami ''egy,'', aztán a tagadás. A többi mind kapcsolás révén egy. [...] Hogy miért ''egy'' és nem ''több'' a ''kétlábú szárazföldi állat'' – hiszen nem azért egy, mert egyszerre mondjuk ki – ezt egy másik tanulmány mondja el.

: Az a kijelentés egy, amely vagy egy dolgot, vagy egy tényt fejez ki, vagy kapcsolás révén egy; több a kijelentés akkor, ha több, nem pedig egy dolgot fejez ki, vagy pedig ha nincs összekapcsolva. [...] '''A kijelentések részben egyszerűek, mint pl. a valamit valamiről állító, vagy a valamit valamiről tagadó mondat, részben összetettek, mint pl. egy bizonyos összetett mondat. Az egyszerű kijelentés olyan mondat, amely valamiről azt fejezi ki, hogy különböző időkben vonatkozik vagy nem vonatkozik rá valami. ''' ” (''(5. fej.'').''

:„Egy pedig az az állítás és az a tagadás, amelyik ''egy'' dolgot fejez ki ''egy'' dologról, akár egyetemes fogalomról van szó egyetemesen, akár nem így. Pl. ''Minden ember fehér'' – Nem minden ember fehér''; ''Az ember fehér'' – ''Az ember nem fehér''; ''Némely ember fehér'' – ''Egy ember sem fehér'' – ha a ''fehér'' egyet jelent. Ha azonban két olyanra, amik nem alkotnak egy dolgot, egy szó van, akkor nem ''egy'' az állítás. Pl. ha valaki ''köpeny''nek nevezné az embert és a lovat, akkor az a kijelentés, hogy ''A köpeny fehér,'', nem ''egy'' állítás lenne (és a tagadása sem egy lenne). Mert ez nem más, mintha azt mondanánk, hogy „a ló fehér és az ember fehér”, az pedig semmi más, mintha azt mondanánk, hogy „a ló fehér és az ember fehér”. Ha tehát e két utóbbi több dolgot fejez ki és több kijelentés, akkor világos, hogy az első kijelentés is vagy többet vagy semmit sem fejez ki – hiszen egyetlen ember sem ló. Tehát ezeknél sem feltétlenül igaz az egyik ellentmondás és téves a másik.” (''(8. fej.'').''

:„Elsősorban az állítás olyan, ami egy, aztán a tagadás. A többi mind kapcsolás révén egy. Azonban minden kijelentés tartalmaz vagy igét, vagy igealakot. Hiszen az ''ember'' szó jelentése – ha nem tesszük hozzá a ''van''t, a ''volt''ot vagy a ''lesz''t, vagy ilyesmit – egyáltalán nem kijelentés [...].” (''(5. fej.)'')

:„Az állítás pedig olyan kijelentés, amelyvalamit valaminek tulajdonít [...]”. (''(6. fej.)'')

(ld. ''Met.'' Z, 12 és H, 6: a meghatározások egységet alkotnak, de más tekintetben, mint a kijelentések. Ld. még a 8. fejezetet, ennek teljes szövege: „Ha azonban két olyanra, amik nem alkotnak egy dolgot, egy szó van [->homonímia és -> szinonímia], akkor nem ''egy'' az állítás. Pl. ha valaki köpenynek nevezné a lovat és az embert, akkor az a kijelentés, hogy ''A köpeny fehér,'', nem ''egy'' állítás lenne [...]” – itt ugyanis szubsztanciálisan különböző dolgokról van szó, míg a deskripciók egy szubsztanciát írnak le. „[...] és tagadása sem ''egy'' lenne. Mert ez semmi más, mintha azt mondanánk, hogy ''A ló és az ember fehér,'', ez pedig semmi más, mintha azt mondanánk, ''A ló fehér, és az ember fehér.''. Ha tehát e két utóbbi dolog több dolgot fejez ki és több kijelentés, akkor világos, hogy az első kijelentés is vagy többet vagy semmit sem fejez ki – hiszen egyetlen ember sem ló. Tehát ezeknél sem feltétlenül igaz az egyik ellentmondás és téves a másik.”)

:„Nevezzük ezt ellentmondásnak, amikor ti. állítás és tagadás áll szemben egymással, és minden tagadással egy állítás. Azonban hangsúlyozom, hogy ugyanannak az állítmánynak ugyanarra az alanyra vonatkozó állítása és tagadása álljon szemben, és persze nem [[homonim]] értelemben véve az „ugyanazt”, és más ilyen, a szofista okvetetlenkedéssel szemben általunk megállapított szabályokat figyelembe véve.” (''(6. fej.)'')

: „Mivel azonban a dolgok részben egyetemesek, részben meg egyediek – egyetemesnek azt nevezem, aminek az a természete, hogy többről állítjuk, egyedinek pedig azt, amelyiknek nem ilyen a természete; pl. ''ember'' egyetemes, ''Kallias'' pedig egyedi – ezért azt, hogy valami vonatkozik vagy nem vonatkozik valamire, szükségképpen egyszer egyetemes, máskor viszont egyedi alany esetében jelentjük ki. Nos, ha egyetemesen jelentjük ki egy egyetemes alany esetében, hogy valami vonatkozik, illetve nem vonatkozik rá, skkor ellentétesek a kijelentések. Hogy egyetemes alanyra vonatkozóan egyetemesen jelentünk ki valamit, ezt úgy értem, hogy pl. ''Minden ember fehér'' – ''Egy ember sem fehér.''. Amikor azonban egyetemes alanyra vonatkozóan, de nem egyetemesen jelentünk ki valamit, akkor nem ellentétesek a kijelentések, noha azok a dolgok, amikről a mondatok szólnak, lehetnek ellentétesek. Nem egyetemesen kijelenteni valamit egyetemes alanyra vonatkozóan cndash; ezt úgy értem, hogy pl. ''Az ember fehér'' – ''Az ember nem fehér.''. Mert noha az ''ember'' egyetemes dolog, a kijelentést nem vettük egyetemesnek. Hiszen a ''minden'' nem egyetemes dolgot jelöl, hanem azt, hogy egyetemesen jelentünk ki valamit. Viszont azt, hogy az állítmány egyetemesen jelent ki, nem helyes egyetemesen kijelenteni, hiszen nem is állítéás az, melyben egyetemesen jelentjük ki, hogy az állítmány egyetemesen jelenti ki, pl. ''minden ember minden élőlény.''.

:Ellentmondóan tehát az az állítás áll szemben a tagadással, amely ugyanarról jelent ki valamit egyetemesen, amiről a tagadás azt jelenti ki, hogy az nem egyetemes; pl. ''Minden ember fehér'' – ''Egy ember sem fehér'' – Némely ember fehér. S ellentétesen áll szemben az egyetemes állítás és az egyetemes tagadás; pl. ''Minden ember igazságos'' – ''Egy ember sem igazságos.''. Ezért ezek nem lehetnek egyszere igazak, a velük szembenállók viszont igazak lehetnek egyzserre ugyanarra a dologra vonatkozóan; pl. ''Nem minden ember fehér'' – ''Némely ember fehér''.” (''7. fej.)'')

Az a feltevés, hogy a szavak által kifejezett lelki tartalmak mindenkinél bizonyos értelemben ugyanazok (modern szóhasználattal ''objektív''ek vagy ''interszubjektívek'');'' elég logikus, hiszen ha semmilyen azonosság vagy legalábbis hasonlóság nem lenne, akkor képtelenek lennénk megérteni egymást. De hogy milyen értelemben és mennyire ugyanazok a lelki tartalmak, az már nemcsak a görögöknek okozott problémát, hozzájárulva a [[szofista filozófia|szofisták]] és a szókratikus filozófusok ([[Szókratész]], [[Platón]], [[Arisztotelész]]) közti, több filozófiai áramlat kialakulásához vezető vita megindulásához, hanem a középkorban a korai [[skolasztikus filozófia]] központi problémája is volt (nominalizmus-realizmus vita: léteznek-e az általános fogalmak, objektívek-e, vagy csak azért léteznek, mert úgy állapodtunk meg, azaz pusztán csak interszubjektívek); de ugyanígy a a XIX. szd. végén kialakult modern [[analitikus filozófia|analitikus filozófiában]] is újra felbukkant, mint az egyik legfontosabb alapprobléma.

Mellesleg a [[filológusok]] évezredek óta vitatkoznak arról, hogy a lelki tartalmak interszubjektivitására vonatkozó, az ''A lélekről'' c. munkára utaló megjegyzés („... de mindenről ''A lélekről'' c. munkám már bővebben foglalkozott ...”) valójában az utóbbi mű melyik részére is hivatkozik, erről a kérdésről ugyanis ott semmi részletesebb nem található. ''H. Maier'' (''Arch. Gesch. d. Philos.'', ''XIII., 23-71. 1.)'') nyomán az a felfogás terjedt el, hogy ez az utalás a két mondattal ez után következő részre vonatkozik: „...az igazság és a tévedés a kapcsoláson és a szétválasztáson múlik ...”, mert erről az arisztotelészi lélektan részeként (''(De Anima'' ''III.6.)'') tényleg esik szó. Az ''A lélekről'' c. munkában található az egyszerű mondatok alanyra (szubjektum) és állítmányra (predikátum) osztása is.

:„''Azonban„Azonban nem az egyszerű névszók módjára van az összetetteknél. Mert amazoknál a rész egyáltalán semmit sem jelent, emezeknél viszont akarna jelenteni valamit, azonban mégsem jelent semmit, ha különválasztjuk. Példa erre a ''kalózhajó''ban a ''hajó.''.''” (''(2. fej.)'')

:„''„ Ezt úgy értem, hogy pl. az ''ember'' is kifejez valamit, de nem fejezi ki azt, hogy ''van,'', sem azt, hogy ''nincs'' [...]. Az ''ember'' egy szótagja sem fejez ki azonban már semmit, meg az ''egér''ben a >>''gé''<< nem fejez ki semmit, hanem csupán hang. Az összetett szavak esetében viszont a rész is kifejez valamit, csak persze – mint már mondottuk – nem önmagában.”''”

A megoldást mindezek alapján a filológia abban találta meg, hogy Arisztotelész korában a ξέλης nem jelentett hajót (hanem paripát vagy női nemi szevet). Így aztán Arisztotelész megjegyzése úgy magyarázható (még ha kicsit erőltetetten is), hogy a kalózhajóban a hajó tényleg nem jelent semmit abban az értelemben, hogy jelentésének semmi köze az összetett szó jelentéséhez. Az ilyen összetett névszók tehát jelentés szempontjából nem is igazán összetettek, mert a tagok atomi jelentésének nem összege az összetett szó jelentése. Hasonló példák a magyar nyelvben is akadnak: pl. a derelyére alkalmazott „''barátfüle„barátfüle”''” összetett szó valójában nem jelentés-szerint-összetett, hiszen a ''barát'' és a ''füle'' tagok jelentenek valamit, de egyik jelentésének sincs semmi köze a derelye jelentéséhez, hisz ez utóbbi se nem barát (pap), se nem fül. Vasmacska,

* Az utóbbi esetben azonban még egy kiegészítést kell tennünk. Ti. vannak olyan egyszerű névszók, melyek egy-egy része véletlenül jelent valamit. Pl. a ''lőre'' szóban az ''őr.''. Ilyenkor azonban az ''őr'' betűsor nem jelent semmit, csak véletlenül azonos egy értelmes szóval, vagyis itt egy a [[homonímia|homonímiával]] rokon jelenségről van szó.

Még egy más problémát is említ: amellett, hogy a kijelentés olyan, ami ''egy''séget jelent, ti. hogy bármely része már nem kijelentés, még az olyan több szóból álló, de egy valamire utaló meghatározások, [[deskripció]]k is, mint pl. ''kétlábú szárazföldi élőlény,'', habár nem kijelentések, szintén bizonyos értelemben „egyek” (''(5. fej.'').'' De ezek más értelemben egyek, mint a kijelentések. Nemcsak a ''8. fejezet''ben ír még olyasmiről, aminek ehhez a problémához köze van, hanem mint mondja, „hogy miért egy és nem több [...] – ezt egy másik tanulmány mondja el” – itt a ''Metafizika'' egyes részeire ^{(Z, 12 és H, 6)} céloz.

:„Hirtelenjében helytelennek tűnhetne ez [hogy az egyetemes dolgokról szóló nem egyetemes kijelentések közül ugyanannak az alanynak az állítása és tagadása nem feltétlenül ellentmondóak], mivel úgy látszik, hogy az a kijelentés, hogy ''Az ember nem fehér,'', ugyanakkor azt is jelenti, hogy ''Egyetlen ember sem fehér.''. Pedig nem is jelenti ugyanazt, meg nem is feltétlenül egyszerre igazak vagy tévesek.” Ebből világos, hogy nem tekinti úgy, hogy ''Az ember nem fehér'' határozatlan tagadás egyben egyetemes tagadás is lenne. Az ''Első Analitiká''ban már világosan megkülönbözteti mind a három fajta kvantitást.