„The Game (album)” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
|||
38. sor:
== Felvételek ==
1979 júniusában az együttes a [[Giorgio Moroder]] tulajdonában lévő müncheni [[Musicland Studios]]ba érkezett. Egyáltalán nem tervezték, hogy egy albumot akarnának felvenni, egyszerűen csak néhány ötletükön akartak dolgozni. „A ''[[Jazz (Queen-album)|Jazz]]'' után úgy éreztük, hogy új területre kell érkeznünk” – mondta May. „Megkérdeztük a Musiclandet, és ők Macket ajánlották.” [[Reinhold Mack]] német producer akkoriban éppen Los Angeleben dolgozott [[Gary Moore]]-ral, amikor érkezett egy ajánlat, hogy dolgozzon a Queennel. Mivel hiába telefonált a Musiclandbe, ott semmit sem tudtak erről, hirtelen elhatározással visszarepült Németországba. A stúdióban rengeteg dobozt, repülős bőröndöt és erősítőt talált, és az együttes három tagját:
{{Szövegdoboz| keretszín = #A3B0BF|háttérszín = #FFFFFF|margin = 10px|float=left|szélesség =250px|„Mack módszere friss és könnyű volt, és nem használtunk túl sok mikrofont. Azt akartuk, hogy újra úgy hangozzunk, mint egy együttes.”<br> – Taylor az új hangzásról{{h|Blake|2010|pp=233–234}}<br><br>„Egyszerűbben kell csinálni, mondtam. Ha fél perc után elakadunk, akkor ki tudjuk szerkeszteni, és mehetünk tovább, csak tartsuk a tempót.”<br> – Mack, a producer{{h|Blake|2010|p=233}}}}Ezek a felvételek jól megmutatták a Queen korábbi stílusa, és Mack munkamódszere közti különbséget. Amíg az együttes lassan és aprólékosan dolgozott, addig Mack erőssége a gyors, határozott tempó volt. „A Queen nagyon lassan dolgozott” – mondta erről Mack. „Hogy mennyire lassan, arra csak később jöttem rá igazán. Az volt a tervem, hogy ezt megváltoztatom, mert így állandóan megakadtak.” Az együttes azelőtt egy hangszerelést egymás után több tucatszor is felvett, hogy végül a legtökéletesebbet használja fel. Ennek tükrében amikor Mack közreműködésével fél nap alatt felvettek egy komplett hangszerelést, mindannyian csodálkoztak, milyen gyorsan végeztek. Ha megakadtak, akkor Mack rögtön kiszerkesztette a problémás részt, vagy átugortak rajta a haladás érdekében.{{h|Blake|2010|p=233}} Ahogyan azt a „Crazy Little Thing Called Love” felvételei mutatták,
Macknek rá kellett jönnie, hogy a stúdiómunka területén az együttes le van maradva az akkori modern módszerektől. Kis türelemmel rászoktatta a tagokat az újabb szokásokra, például hogy ének közben fülhallgatóval figyeljék és kontrollálják magukat, vagy hogy ne egy szétrongyolódott szalagú, ócska kazettát használjanak a szerkesztéshez, és hogy ne koptassák szét a mágnesszalagot.<ref name="izotope">{{CitWeb|url= http://www.izotope.com/artists/reinhold_mack.asp|szerző= |cím= Reinhold Mack, Esq (producer and engineer talks about using technology creatively) |nyelvkód=en |kiadó= |weblap= izotope.com|dátum= |elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref> Sok konfliktus zajlott Mack és May között, mert a gitáros a saját megszokott módján szerette volna felvenni a gitárszólókat, míg Mack minden alkalommal kifejtette, hogy neki más ötletei vannak. Végül a legtöbb esetben a kompromisszumos megoldást választották.{{h|Blake|2010|p=237}} Mayhez hasonlóan gyakran Taylor is elégedetlen volt, amiért a modernebb hangzású dalokban monoton, hurokszerű dobhangzást kellett produkálnia, hiszen ő ízlése szerint a nagy formátumú, [[John Bonham]]-szerű dinamikus dobjátékot szerette.{{h|Blake|2010|pp=240; 143}} Mint minden felvételükkor, itt is rengeteget vitatkoztak egymással, a nézeteltérések gyakran odáig fajultak, hogy May dühösen azt mondta, elhagyja az együttest – de ezek a fellángolások csak pár napig tartottak. Javarészt a zenén vesztek össze, örökös probléma volt, hogy melyik dalok kerüljenek a lemezre és a kislemezekre, valamint számos nézeteltérés forrása volt May túlzott perfekcionizmusa.{{h|Blake|2010|p=241}} Mivel az együttes gyakran nehézkesen tudott közös nevezőre jutni, Mack volt a gyors döntéshozó a felvételeknél.<ref name="izotope"/>
[[Fájl:Queen - crazy little thing called love.jpg|thumb|right|A „Crazy Little Thing Called Love” kislemez borítója]]A következő pár hónapban még három dalon dolgoztak a stúdióban, mindenféle időhatár nélkül, bár készen arra, hogy ha a felvett anyag elég jó, megjelenjen albumon; ezek voltak a „Coming Soon”, a „Save Me” és a „Sail Away Sweet Sister”.{{h|Blake|2010|p=233}} Ellentétben a korábbi albumok felvételeitől, ezúttal nem voltak félkész dalok, csupán néhány ötlet, a dalírás pedig teljes egészében a stúdióban zajlott.{{h|Sutcliffe|2010|p=140}}Szeptemberben a munkát Taylor szakította meg, aki nyaralni ment Saint Tropez-be a kisfiával.
1980 februárjában visszatértek a stúdióba, hogy a sikeres kislemezt követően felvegyenek és kiadjanak egy teljes albumot. Az felvételek nagyon termékenyek voltak, összesen negyven elkészült dal közül választották ki végül azt a tízet, amelyik az albumra került.{{h|Blake|2010|p=237}} Bár eleinte azt gondolták, hogy ha külföldön, új helyen dolgoznak, akkor az otthoni munka zavaró hatásai elmaradnak, később kiderült, hogy Münchenben több volt a zavaró tényező, mint gondolták. „A problémák akkor kezdődtek, amikor valaki azt mondta: igyunk meg egy italt a stúdió után” – mondta May. A mindennapos rutin részévé vált, hogy a felvételek után a müncheni éjszakában mulattak, Mercury és kísérete a melegbárokat látogatta, míg az együttes többi tagja, és a kíséretük, valamint Mack rendszeresen a Sugar Shack nevű diszkóba mentek.{{h|Blake|2010|p=238}}
58. sor:
| cím1 = Another One Bites the Dust
| szöveg1 = A jellegzetes basszusszólam és a sikáló gitárjáték a funk hatását mutatják.{{h|Blake|2010|p=239}} Eredetileg egymásra lövöldöző cowboyokról szólt volna, de a modernebb hangzás érdekében Deacon gengsztertörténetté írta át.<ref name="days of our lives"/>
}}Taylor „[[Rock It (Prime Jive)|Rock It]]”-jét a dobos sokszor visszatérő témája, a rock and roll életmód szeretetét inspirálta.{{h|Blake|2010|p=240}}
===Zene===
A ''The Game'' a „kevesebb több” elvét követve egyszerűbb és letisztultabb az együttes korábbi munkáinál, a gitárhangzás több esetben háttérbe szorul, a basszusgitár, valamint a dob veszi át a vezető szerepet.{{h|Sutcliffe|2010|p=146}} Vagy negyven dal közül választották ki azt a tízet, amely a lemezre került, és May elmondása szerint nagyon megválogatták a számokat, kirostálva azokat, amelyek eltértek volna a lemez fő csapásától.{{h|Blake|2010|p=237}} Az új hangzást egyrészt a producer, Mack ugyancsak egyszerű munkastílusa, másrészt a müncheni éjszakai élet inspirálta. Sok éjszakát átmulattak többek közt a Sugar Shack klubban, és az új dalok többségét ott tesztelték: „Bármi, amiben volt egy kis groove és szabad tér, az jól hangzott a Sugar Shackben” – mondta később May. – „Eljátszottunk párat a régi dalaink közül, például a »[[Tie Your Mother Down]]«-t, de nem működött, mert túl volt zsúfolva, nem volt benne szabad tér. Ezután kifejezetten olyan dalokat írtunk, amelyekben sok szabad helyet hagytunk, így remekül hangzottak a Sugar Shackben.”{{h|Blake|2010|p=239, 263}} A dalok általában rövidebbek lettek (csak kettő éri el a négyperces hosszat), és szinte mindegyik megjelent kislemezen is.{{h|Purvis|2007|p=50–53}} Elvetve egy korábbi megrögződésüket, ezen az albumon széles körben kihasználták a szintetizátor nyújtotta lehetőségeket. Taylor vásárolt egy [[Oberheim OB-X]]-et, és megmutatta
{{hangminta2
76. sor:
Még az album felvételeinek szünetében, 1979 októberében megjelent kislemezen a „[[Crazy Little Thing Called Love]]”, mert az EMI döntnökei nagy reményt fűztek hozzá. Amerikában az Elektra Records túl rizikósnak találta megjelentetni, ezért az amerikai DJ-k kezdetben az Angliából importált lemezeket játszották. Ennek ellenére is jelentős rádióidőt kapott, ezért végül az Elektra úgy döntött, hogy kiadja kislemezen.{{h|Blake|2010|p=236}} A dal nagyon sikeres lett, az első helyet érte el az amerikai, a másodikat az angol slágerlistán. A borítóján az együttes egy új kiállása volt látható, rövid hajjal, az 1950-es éveket idéző bőrruhákban. A sikere hatására határozták el véglegesen, hogy egy komplett albumnyi anyagot fognak felvenni.{{h|Blake|2010|p=237}}
1980 májusában megjelent a „Play the Game” kislemez. Nem volt különösebben sikeres, de a borítón, és a videoklipjében volt első alkalommal látható Mercury később jellegzetessé váló bajsza. Az együttes régi rajongóit meglepte a változás, sokan nem tudták elfogadni a harsány imázsváltást (a híresztelések szerint nem sokkal később az albumot támogató koncertturné egyik előadásán eldobható borotvákat dobáltak fel a színpadra. Mercury megkérdezte tőlük, hogy levágassa-e a bajszát, mire a közönség egyszerre azt kiabálta, hogy igen. Az énekes válasza ez volt: „Basszátok meg, azért sem vágatom le!”).{{h|Brooks–Lupton|2009|loc=képmelléklet}} Ez a stílus népszerű volt abban az időben a melegek között, ráadásul
Maga az album 1980. június 30-án jelent meg. A címe eredetileg ''Play the Game'' lett volna, az egyik dala után, de Taylornak ellenérzései voltak ezzel a címmel, mert úgy érezte, hogy úgy is értelmezhető a „játsszuk a játékot”, hogy „megalkuszunk a rendszerrel”; ezért leegyszerűsítették a ''The Game''-re.{{h|Purvis|2007|p=231}} Az album borítóján ugyanaz a kép szerepelt, mint a „Crazy Little Thing Called Love” kislemezén, csak színesben. A sajtó nemtetszését fejezte ki ugyan, hogy két már kereskedelmi forgalomban megjelenő kislemez is rajta van, az album eladásai mégis jól alakultak.{{h|Blake|2010|p=242}} A megjelenéssel egy időben elkezdődött a ''The Game'' világturné, amely majd öt hónap alatt 63 koncertet jelentett. Az új dalok közül hatot játszottak, ezek voltak a „Play the Game”, a „Save Me”, a „Dragon Attack”, a „Crazy Little Thing Called Love”, az „Another One Bites the Dust”, és esetenként a „Need Your Loving Tonight”.
122. sor:
|}
Megjelenésekor a ''The Game'' nagyon vegyes kritikákat kapott, az egész kiválótól a teljesen negatívig. Robin Smith, a ''[[Record Mirror]]'' magazin kritikusa nagybetűkkel szedve így kezdte a cikkét: „SZERETEM A QUEENT, SZERETEM A QUEENT…”, bár csak négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből, az albumot összességében telitalálatnak tartotta.<ref name="rm">{{cite journal|journal=[[Record Mirror]]|first=Robin|last=Smith|url=http://www.queencuttings.com/dblog/articolo.asp?articolo=71|pages=16|title=Queen play and win|date=1980-06-21}}</ref> Ellenben Robbi Millar a ''[[Sounds]]'' magazinban gúnyosan negatív kritikát írt róla „A vesztes” címmel, a cikk mellett egy képpel
Retrospektív kritikájában [[Stephen Thomas Erlewine]], az [[Allmusic]] írója az együttes legjobb albumának tartotta az ''[[A Night at the Opera (Queen-album)|A Night at the Opera]]'' után: „A ''The Game'' vegyes csomag, mint oly sok másik Queen album, de ami szembetűnő különbsége ennek az albumnak, az az, hogy tetten éri, amint a Queen határozottan a pop felé fordul – és ez a nagy, 1980-as évekbeli stílusjelző pop album a mai napig egyike az együttes legélvezhetőbb felvételeinek.”<ref name="amg"/> Egy másik kritika kapcsán ugyancsak az Allmusic oldalán Greg Prato az együttes legjobb 1980-as évekbeli albumának nevezte.<ref>{{CitWeb|url= http://www.allmusic.com/album/the-miracle-r15983/review|szerző= Prato, Greg|cím= Queen: The Miracle |nyelvkód=en |kiadó= [[Allmusic]]|weblap= |dátum= |elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref> A 2003-ban megjelent újramaszterelt DVD Audio kapcsán a ''[[Record Collector]]'' így írt a lemezről: „Annak a tanulsága, ahogy az együttes a ''[[Live Aid]]''en sikert arató, slágerlistákon taroló pop/rock szörnyeteggé vált. A harmónia szintű és instrumentális összjátéka lélegzetelállító.”<ref>{{cite journal|journal=[[Record Collector]]|language=angol|title=The Game|url=http://www.queencuttings.com/dblog/articolo.asp?articolo=162|year=2003|pages=118}}</ref> Visszatekintő írásában a ''Rolling Stone'' magazin lekezelően írt a lemezről, a kislemezsikereit kétes eredménynek tartotta, az album dalaiban az együttes egy új tulajdonságát látta bevezetni: a régi albumaik iránti nosztalgiát.<ref name="rs ag">{{CitWeb|url= http://www.rollingstone.com/music/artists/queen/albumguide|szerző= Coleman, Mark – Scoppa, Bud – Weingarten, Christopher R.|cím= Queen Album Guide |nyelvkód=en |kiadó= |weblap= rollingstone.com|dátum= 2010-04-11|elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref> 2011-ben
|