„The Game (album)” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló
38. sor:
== Felvételek ==
 
1979 júniusában az együttes a [[Giorgio Moroder]] tulajdonában lévő müncheni [[Musicland Studios]]ba érkezett. Egyáltalán nem tervezték, hogy egy albumot akarnának felvenni, egyszerűen csak néhány ötletükön akartak dolgozni. „A ''[[Jazz (Queen-album)|Jazz]]'' után úgy éreztük, hogy új területre kell érkeznünk” – mondta May. „Megkérdeztük a Musiclandet, és ők Macket ajánlották.” [[Reinhold Mack]] német producer akkoriban éppen Los Angeleben dolgozott [[Gary Moore]]-ral, amikor érkezett egy ajánlat, hogy dolgozzon a Queennel. Mivel hiába telefonált a Musiclandbe, ott semmit sem tudtak erről, hirtelen elhatározással visszarepült Németországba. A stúdióban rengeteg dobozt, repülős bőröndöt és erősítőt talált, és az együttes három tagját: Mercury-tMercuryt, Deacont és Taylort. Mercury azt mondta neki, hogy van pár ötlete, amelyen dolgozni akar, de kezdjenek hozzá, mielőtt May megérkezik. Ekkor mutatta meg Macknek a „Crazy Little Thing Called Love” kezdő akkordjait, amelyet épp csak órákkal azelőtt talált ki, miután megérkezett Münchenbe Peter Hince-szel, az együttes roadjával, és megszálltak a Hilton szállodában.{{h|Blake|2010|p=232}} Azt mondta, hogy fel akarja venni ezt az egyszerű számot, mielőtt May megérkezik, és teletömi az óriási gitárszólóival.{{h|Blake|2010|p=232}} Nagyon gyorsan felvették az alapokat, Deacon és Taylor támogatása mellett Mercury énekelt és ritmusgitározott. Mind az egyszerű, párakkordos dal, mind a sebes munkamódszer újdonság volt az együttes számára. Amikor May is megérkezett, ahogy Mercury előre megjósolta, nem túlzottan tetszett neki a végeredmény.{{h|Blake|2010|p=233}}
 
{{Szövegdoboz| keretszín = #A3B0BF|háttérszín = #FFFFFF|margin = 10px|float=left|szélesség =250px|„Mack módszere friss és könnyű volt, és nem használtunk túl sok mikrofont. Azt akartuk, hogy újra úgy hangozzunk, mint egy együttes.”<br>&nbsp;&nbsp;&nbsp;– Taylor az új hangzásról{{h|Blake|2010|pp=233–234}}<br><br>„Egyszerűbben kell csinálni, mondtam. Ha fél perc után elakadunk, akkor ki tudjuk szerkeszteni, és mehetünk tovább, csak tartsuk a tempót.”<br>&nbsp;&nbsp;&nbsp;– Mack, a producer{{h|Blake|2010|p=233}}}}Ezek a felvételek jól megmutatták a Queen korábbi stílusa, és Mack munkamódszere közti különbséget. Amíg az együttes lassan és aprólékosan dolgozott, addig Mack erőssége a gyors, határozott tempó volt. „A Queen nagyon lassan dolgozott” – mondta erről Mack. „Hogy mennyire lassan, arra csak később jöttem rá igazán. Az volt a tervem, hogy ezt megváltoztatom, mert így állandóan megakadtak.” Az együttes azelőtt egy hangszerelést egymás után több tucatszor is felvett, hogy végül a legtökéletesebbet használja fel. Ennek tükrében amikor Mack közreműködésével fél nap alatt felvettek egy komplett hangszerelést, mindannyian csodálkoztak, milyen gyorsan végeztek. Ha megakadtak, akkor Mack rögtön kiszerkesztette a problémás részt, vagy átugortak rajta a haladás érdekében.{{h|Blake|2010|p=233}} Ahogyan azt a „Crazy Little Thing Called Love” felvételei mutatták, Mercury-nakMercurynak könnyen ment az együttműködés a producerrel, míg May a régi aprólékos módszer híve volt. Mack ezt mondta erről: „Két dalszerző típus volt: Fred és Brian. Fred az egyszerű típus. Egy rugóra járt az agyunk, és képes volt tizenöt-húsz perc alatt valami egészen briliáns dolgot létrehozni. Brian a másik végpont volt, ha jött egy jó ötlete, rögtön elveszett a legjelentéktelenebb részletekben. Amikor ez a két különböző személyiség együtt dolgozott, rendkívül nehéz volt az előrehaladásra fókuszálni.”{{h|Blake|2010|p=237}}
 
Macknek rá kellett jönnie, hogy a stúdiómunka területén az együttes le van maradva az akkori modern módszerektől. Kis türelemmel rászoktatta a tagokat az újabb szokásokra, például hogy ének közben fülhallgatóval figyeljék és kontrollálják magukat, vagy hogy ne egy szétrongyolódott szalagú, ócska kazettát használjanak a szerkesztéshez, és hogy ne koptassák szét a mágnesszalagot.<ref name="izotope">{{CitWeb|url= http://www.izotope.com/artists/reinhold_mack.asp|szerző= |cím= Reinhold Mack, Esq (producer and engineer talks about using technology creatively) |nyelvkód=en |kiadó= |weblap= izotope.com|dátum= |elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref> Sok konfliktus zajlott Mack és May között, mert a gitáros a saját megszokott módján szerette volna felvenni a gitárszólókat, míg Mack minden alkalommal kifejtette, hogy neki más ötletei vannak. Végül a legtöbb esetben a kompromisszumos megoldást választották.{{h|Blake|2010|p=237}} Mayhez hasonlóan gyakran Taylor is elégedetlen volt, amiért a modernebb hangzású dalokban monoton, hurokszerű dobhangzást kellett produkálnia, hiszen ő ízlése szerint a nagy formátumú, [[John Bonham]]-szerű dinamikus dobjátékot szerette.{{h|Blake|2010|pp=240; 143}} Mint minden felvételükkor, itt is rengeteget vitatkoztak egymással, a nézeteltérések gyakran odáig fajultak, hogy May dühösen azt mondta, elhagyja az együttest – de ezek a fellángolások csak pár napig tartottak. Javarészt a zenén vesztek össze, örökös probléma volt, hogy melyik dalok kerüljenek a lemezre és a kislemezekre, valamint számos nézeteltérés forrása volt May túlzott perfekcionizmusa.{{h|Blake|2010|p=241}} Mivel az együttes gyakran nehézkesen tudott közös nevezőre jutni, Mack volt a gyors döntéshozó a felvételeknél.<ref name="izotope"/>
 
[[Fájl:Queen - crazy little thing called love.jpg|thumb|right|A „Crazy Little Thing Called Love” kislemez borítója]]A következő pár hónapban még három dalon dolgoztak a stúdióban, mindenféle időhatár nélkül, bár készen arra, hogy ha a felvett anyag elég jó, megjelenjen albumon; ezek voltak a „Coming Soon”, a „Save Me” és a „Sail Away Sweet Sister”.{{h|Blake|2010|p=233}} Ellentétben a korábbi albumok felvételeitől, ezúttal nem voltak félkész dalok, csupán néhány ötlet, a dalírás pedig teljes egészében a stúdióban zajlott.{{h|Sutcliffe|2010|p=140}}Szeptemberben a munkát Taylor szakította meg, aki nyaralni ment Saint Tropez-be a kisfiával. Mercury-tMercuryt felkérte Wayne Ealing, hogy a királyi balett-társulattal közösen adjanak elő egy koreográfiát a Queen zenéjére. A jótékonysági előadás bevételeit a fogyatékos gyermekek javára ajánlották fel.{{h|Gunn–Jenkins|1992|p=126}} Az EMI bízva a minőségében, 1979 októberében kiadta a „Crazy Little Thing Called Love” kislemezt, amely gyors sikert aratott a slágerlistákon. A dalhoz készült videoklipben az együttes egy merőben új kiállása volt látható: mindannyian rövidre vágatták a hajukat (még May is rövidebbre), és az 1950-es éveket idéző bőrruhákban pózoltak.{{h|Blake|2010|p=234}} Az új stílust Mercury vezette be, miután meglátogatott néhány müncheni bárt.{{h|Brooks–Lupton|2009|p=37}} 1979 novembere és decembere között 20 állomásos angliai koncertturnéra indultak, amelynek során – szakítva az elmúlt évek gigantikus stadionturnéival – újra visszatértek a kis és közepes férőhelyű előadótermekbe, hogy közvetlenebb legyen a kapcsolatuk a közönséggel. A turnét ''Crazy Tour'' címen reklámozták, de nem az új kislemez miatt, hanem mert „őrültség volt, hogy ezt csináltuk, ahelyett, hogy lenyomtunk volna pár koncertet a Wembley-ben.”{{h|Blake|2010|pp=234–235}} A turné utolsó előadása december 26-án [[Paul McCartney]] meghívására a kambodzsai háborús áldozatok megsegítésére szervezett koncertsorozat első koncertje volt.{{h|Blake|2010|p=236}}
 
1980 februárjában visszatértek a stúdióba, hogy a sikeres kislemezt követően felvegyenek és kiadjanak egy teljes albumot. Az felvételek nagyon termékenyek voltak, összesen negyven elkészült dal közül választották ki végül azt a tízet, amelyik az albumra került.{{h|Blake|2010|p=237}} Bár eleinte azt gondolták, hogy ha külföldön, új helyen dolgoznak, akkor az otthoni munka zavaró hatásai elmaradnak, később kiderült, hogy Münchenben több volt a zavaró tényező, mint gondolták. „A problémák akkor kezdődtek, amikor valaki azt mondta: igyunk meg egy italt a stúdió után” – mondta May. A mindennapos rutin részévé vált, hogy a felvételek után a müncheni éjszakában mulattak, Mercury és kísérete a melegbárokat látogatta, míg az együttes többi tagja, és a kíséretük, valamint Mack rendszeresen a Sugar Shack nevű diszkóba mentek.{{h|Blake|2010|p=238}}
58. sor:
| cím1 = Another One Bites the Dust
| szöveg1 = A jellegzetes basszusszólam és a sikáló gitárjáték a funk hatását mutatják.{{h|Blake|2010|p=239}} Eredetileg egymásra lövöldöző cowboyokról szólt volna, de a modernebb hangzás érdekében Deacon gengsztertörténetté írta át.<ref name="days of our lives"/>
}}Taylor „[[Rock It (Prime Jive)|Rock It]]”-jét a dobos sokszor visszatérő témája, a rock and roll életmód szeretetét inspirálta.{{h|Blake|2010|p=240}} Mercury-tólMercurytól a meghökkentő című „[[Don’t Try Suicide]]” (ne légy öngyilkos) az öngyilkosságról beszél humoros formában, és egyes értelmezések szerint ugyancsak Mercury egy régebbi szeretőjéről szól.{{h|Sutcliffe|2010|p=155}} Taylor szerint nem szabad komolyan venni, prózaként, és az albumból kiragadva értelmezni a szövegét.{{h|Purvis|2007|p=137–138}} A „[[Sail Away Sweet Sister]]” May megrendítő üzenete meg nem született leánytestvéréhez.{{h|Purvis|2007|p=242}}A „[[Coming Soon]]” Taylortól eredetileg ellenreklám-szerű elképzelésnek indult, végül mégis egy konvencionális, modern popdal lett, mert, ahogy Taylor cinikusan nyilatkozta: „nem állt szándékomban megmenteni a világot egy dallal.”{{h|Purvis|2007|p=129}} May a „[[Save Me]]”-t egy ismerőséről írta, „aki egy rossz korszakon ment akkoriban keresztül. Valakiről, akinek a kapcsolata teljesen elcsesződött.”{{h|Purvis|2007|p=243}}
 
===Zene===
 
A ''The Game'' a „kevesebb több” elvét követve egyszerűbb és letisztultabb az együttes korábbi munkáinál, a gitárhangzás több esetben háttérbe szorul, a basszusgitár, valamint a dob veszi át a vezető szerepet.{{h|Sutcliffe|2010|p=146}} Vagy negyven dal közül választották ki azt a tízet, amely a lemezre került, és May elmondása szerint nagyon megválogatták a számokat, kirostálva azokat, amelyek eltértek volna a lemez fő csapásától.{{h|Blake|2010|p=237}} Az új hangzást egyrészt a producer, Mack ugyancsak egyszerű munkastílusa, másrészt a müncheni éjszakai élet inspirálta. Sok éjszakát átmulattak többek közt a Sugar Shack klubban, és az új dalok többségét ott tesztelték: „Bármi, amiben volt egy kis groove és szabad tér, az jól hangzott a Sugar Shackben” – mondta később May. – „Eljátszottunk párat a régi dalaink közül, például a »[[Tie Your Mother Down]]«-t, de nem működött, mert túl volt zsúfolva, nem volt benne szabad tér. Ezután kifejezetten olyan dalokat írtunk, amelyekben sok szabad helyet hagytunk, így remekül hangzottak a Sugar Shackben.”{{h|Blake|2010|p=239, 263}} A dalok általában rövidebbek lettek (csak kettő éri el a négyperces hosszat), és szinte mindegyik megjelent kislemezen is.{{h|Purvis|2007|p=50–53}} Elvetve egy korábbi megrögződésüket, ezen az albumon széles körben kihasználták a szintetizátor nyújtotta lehetőségeket. Taylor vásárolt egy [[Oberheim OB-X]]-et, és megmutatta Mercury-nakMercurynak, akinek azonnal megtetszettek a benne rejlő lehetőségek.{{h|Sutcliffe|2010|p=143}} Több dalban felhasználták végül (gyakran maga Mack játszott rajta), még az olyan hagyományosabb és keményebb számokban is, mint például a „Rock It”, a „Coming Soon” és a „Play the Game”.{{h|Blake|2010|p=240}}
 
{{hangminta2
76. sor:
Még az album felvételeinek szünetében, 1979 októberében megjelent kislemezen a „[[Crazy Little Thing Called Love]]”, mert az EMI döntnökei nagy reményt fűztek hozzá. Amerikában az Elektra Records túl rizikósnak találta megjelentetni, ezért az amerikai DJ-k kezdetben az Angliából importált lemezeket játszották. Ennek ellenére is jelentős rádióidőt kapott, ezért végül az Elektra úgy döntött, hogy kiadja kislemezen.{{h|Blake|2010|p=236}} A dal nagyon sikeres lett, az első helyet érte el az amerikai, a másodikat az angol slágerlistán. A borítóján az együttes egy új kiállása volt látható, rövid hajjal, az 1950-es éveket idéző bőrruhákban. A sikere hatására határozták el véglegesen, hogy egy komplett albumnyi anyagot fognak felvenni.{{h|Blake|2010|p=237}}
 
1980 májusában megjelent a „Play the Game” kislemez. Nem volt különösebben sikeres, de a borítón, és a videoklipjében volt első alkalommal látható Mercury később jellegzetessé váló bajsza. Az együttes régi rajongóit meglepte a változás, sokan nem tudták elfogadni a harsány imázsváltást (a híresztelések szerint nem sokkal később az albumot támogató koncertturné egyik előadásán eldobható borotvákat dobáltak fel a színpadra. Mercury megkérdezte tőlük, hogy levágassa-e a bajszát, mire a közönség egyszerre azt kiabálta, hogy igen. Az énekes válasza ez volt: „Basszátok meg, azért sem vágatom le!”).{{h|Brooks–Lupton|2009|loc=képmelléklet}} Ez a stílus népszerű volt abban az időben a melegek között, ráadásul Mercury-valMercuryval kapcsolatban már jóval korábban célozgatott a sajtó, hogy homoszexuális, így hamar ráragadt az új kinézetére a „Castro klón” gúnynév, amellyel abban az időben a hasonlóan kinéző melegeket illették.{{h|Blake|2010|p=243}}
 
Maga az album 1980. június 30-án jelent meg. A címe eredetileg ''Play the Game'' lett volna, az egyik dala után, de Taylornak ellenérzései voltak ezzel a címmel, mert úgy érezte, hogy úgy is értelmezhető a „játsszuk a játékot”, hogy „megalkuszunk a rendszerrel”; ezért leegyszerűsítették a ''The Game''-re.{{h|Purvis|2007|p=231}} Az album borítóján ugyanaz a kép szerepelt, mint a „Crazy Little Thing Called Love” kislemezén, csak színesben. A sajtó nemtetszését fejezte ki ugyan, hogy két már kereskedelmi forgalomban megjelenő kislemez is rajta van, az album eladásai mégis jól alakultak.{{h|Blake|2010|p=242}} A megjelenéssel egy időben elkezdődött a ''The Game'' világturné, amely majd öt hónap alatt 63 koncertet jelentett. Az új dalok közül hatot játszottak, ezek voltak a „Play the Game”, a „Save Me”, a „Dragon Attack”, a „Crazy Little Thing Called Love”, az „Another One Bites the Dust”, és esetenként a „Need Your Loving Tonight”.
122. sor:
|}
 
Megjelenésekor a ''The Game'' nagyon vegyes kritikákat kapott, az egész kiválótól a teljesen negatívig. Robin Smith, a ''[[Record Mirror]]'' magazin kritikusa nagybetűkkel szedve így kezdte a cikkét: „SZERETEM A QUEENT, SZERETEM A QUEENT…”, bár csak négy csillagosra értékelte a lehetséges ötből, az albumot összességében telitalálatnak tartotta.<ref name="rm">{{cite journal|journal=[[Record Mirror]]|first=Robin|last=Smith|url=http://www.queencuttings.com/dblog/articolo.asp?articolo=71|pages=16|title=Queen play and win|date=1980-06-21}}</ref> Ellenben Robbi Millar a ''[[Sounds]]'' magazinban gúnyosan negatív kritikát írt róla „A vesztes” címmel, a cikk mellett egy képpel Mercury-rólMercuryról, ahogy a földön ül akkoriban szokásos bőrruhájában, az arcára pedig egy eltúlzott bajuszt rajzolt az újság. A kritikus szerint a lemez „Olyan, mint egy fáradt öregember, vak és összetört. Mint egy vén macska, ami önelégülten dorombol.”<ref name="sounds">{{cite journal|journal=[[Sounds]]|first=Robbi|last=Millar|url=http://www.queencuttings.com/dblog/articolo.asp?articolo=348|pages=38|title=The loser|date=1980-07-05}}</ref> Paul Du Noyer, a ''[[New Musical Express|NME]]'' írója hasonlóképpen elmarasztaló kritikát írt, az albumot teljesen feleslegesnek nevezte, a rajta lévő zenét üres, pénzhajhász glam rock külsőségnek tartotta, és így fejezte be a cikket: „máshol kortárs remekműként üdvözölték. A magam részéről én inkább megyek aludni.”<ref>{{cite journal|url=http://www.queenarchives.com/index.php?title=Queen_-_07-19-1980_-_The_Game_-_NME|title=Flogging a dead pantomime horse|journal=[[New Musical Express|NME]]|first=Paul|last=Du Noyer|date=1980-07-19}}</ref> A ''[[Rolling Stone]]'' írója, Steve Pond vegyesen értékelte, bár az album pozitívumait javarészt abban látta, hogy kevésbé bosszantó zenét játszanak, mint azelőtt, de „még így is nehezen tudják elrejteni, mennyire egomániásak.” Az író üdvözölte az új irányzatokat, de meglátása szerint ha a hallgató túl van a „jé, ezek tényleg ők?” sokkján, felfedezheti, hogy nem hitelesek az új stílusban, mert túl merevek.<ref name="rs"/> Trevor Morris a ''[[Melody Maker]]''ben ugyancsak vegyesen értékelte, javarészt kiszámíthatónak nevezte, de nem kritikusan: a hallgató egyszerűen azt kapja, amit vár.<ref>{{cite journal|journal=[[Melody Maker]]|title=Cutting the cake|year=1980|month=július|pages=16|first=Trevor|last=Morris|url=http://www.queencuttings.com/images/80s/MelodyMaker_05jul80.jpg}}</ref> A ''[[The Washington Post]]'' kritikusa lehangolóan írt a kritikájában, unalmasnak és néhol butaságnak tartotta a lemezt, és így összegezte a benyomásait: „Az elmúlt öt év kiábrándító és kihívást nem nyújtó albumai után úgy tűnt, ez lehet a Queen visszatérése. De nem volt ilyen szerencséjük.”<ref name="wp">{{cite journal|journal=[[The Washington Post]]|url=http://www.queenarchives.com/index.php?title=Queen_-_08-21-1980_-_The_Game_-_Washington_Post|title=The Game|year=1980|month=augusztus}}</ref>
 
Retrospektív kritikájában [[Stephen Thomas Erlewine]], az [[Allmusic]] írója az együttes legjobb albumának tartotta az ''[[A Night at the Opera (Queen-album)|A Night at the Opera]]'' után: „A ''The Game'' vegyes csomag, mint oly sok másik Queen album, de ami szembetűnő különbsége ennek az albumnak, az az, hogy tetten éri, amint a Queen határozottan a pop felé fordul – és ez a nagy, 1980-as évekbeli stílusjelző pop album a mai napig egyike az együttes legélvezhetőbb felvételeinek.”<ref name="amg"/> Egy másik kritika kapcsán ugyancsak az Allmusic oldalán Greg Prato az együttes legjobb 1980-as évekbeli albumának nevezte.<ref>{{CitWeb|url= http://www.allmusic.com/album/the-miracle-r15983/review|szerző= Prato, Greg|cím= Queen: The Miracle |nyelvkód=en |kiadó= [[Allmusic]]|weblap= |dátum= |elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref> A 2003-ban megjelent újramaszterelt DVD Audio kapcsán a ''[[Record Collector]]'' így írt a lemezről: „Annak a tanulsága, ahogy az együttes a ''[[Live Aid]]''en sikert arató, slágerlistákon taroló pop/rock szörnyeteggé vált. A harmónia szintű és instrumentális összjátéka lélegzetelállító.”<ref>{{cite journal|journal=[[Record Collector]]|language=angol|title=The Game|url=http://www.queencuttings.com/dblog/articolo.asp?articolo=162|year=2003|pages=118}}</ref> Visszatekintő írásában a ''Rolling Stone'' magazin lekezelően írt a lemezről, a kislemezsikereit kétes eredménynek tartotta, az album dalaiban az együttes egy új tulajdonságát látta bevezetni: a régi albumaik iránti nosztalgiát.<ref name="rs ag">{{CitWeb|url= http://www.rollingstone.com/music/artists/queen/albumguide|szerző= Coleman, Mark – Scoppa, Bud – Weingarten, Christopher R.|cím= Queen Album Guide |nyelvkód=en |kiadó= |weblap= rollingstone.com|dátum= 2010-04-11|elér=2013-04-20|terjedelem=}}</ref> 2011-ben