„Loyolai Szent Ignác” változatai közötti eltérés

A sebesülés véget vetett a becsvágyó nemesember katonáskodásának. Az egyik lába, hiába tettek meg az orvosok mindent, rövidebb maradt a másiknál. Mivel hosszabb ideig kellett ágyban feküdnie, unalmában olvasnivalót kért, de csak [[''Jézus]] élete'' volt kéznél egy [[Kartauzi rend|kartauzi]] szerzőtől, [[SzászSzászországi RudolfLudolf]]tól, és egy „Szentek''Szentek élete"'' című legendárium. A sebesült „először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult", s végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről: ''Amikor evilági gondolatokat forgatott magában, ezek nagy örömére voltak. De amint elfáradt, és elterelődött róluk a figyelme, kedvetlen lett, és úgy érezte, mintha teljesen kiszáradt volna. Hanem amikor arra gondolt, hogy mezítláb elzarándokol [[Jeruzsálem]]be, és vad salátaféléken fog élni, vagy egyéb önmegtagadásokat vállal, ahogy a szenteknél olvasta, akkor nemcsak addig talált vigaszt, míg ezeknél a gondolatoknál időzött, hanem később is megelégedett és vidám maradt, amikor már nem forogtak effélék a fejében. És megtanulta, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten Lelke között. És ez volt az első elmélkedése az isteni dolgokról.''

Az első hitélmények után azonban még hosszú volt az út, amíg Ignác világosan felismerte, „mit kér tőle az Isten". Amikor félig-meddig már felépült, először egy kartauzi kolostor magányára gondolt. Aztán – még mielőtt tisztába jött volna magával – elzarándokolt [[Szűz Mária|Miasszonyunkhoz]], [[Aranzazú]]ba és a [[Montserrat (hegy)|Montserrat hegyre]]. Ez utóbbi közelében fekszik [[Manresa]], ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez egyrészt a vigasz ideje volt, másrészt pedig a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, illetőleg a misztikus átalakulásé. Ignác maga később így jellemezte ezt az időszakot: „Manrézában Isten úgy bánt velem, mint egy tanítómester a gyerekkel, és megsérteném Isten fölségét, ha kételkednék benne, hogy Isten így bánt velem.” Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét, amelyről harminc esztendővel később így számolt be: „Miután ment egy darabot az úton, leült a [[Cardoner]] folyóval szemben. Ekkor kezdett a szeme megnyílni. Nem mintha valami arcot látott volna, hanem sok mindent felfogott és megértett, a lelki életet, a hitet és a teológiát illetően. Ezt olyan nagy világosság követte, ami mindent más fényben mutatott. Képtelenség részleteiben számot adni arról, amit akkor meglátott. Csak úgy lehet összefoglalni, hogy értelmében nagy világosság támadt. Ha egybeveszi azt a kegyelmi segítséget, amelyet több mint 62 éves koráig élete egész folyamán Istentől kapott, és ehhez hozzáadja, amit valaha is tudott, akkor se tartja ezt annyinak, mint amennyit ekkor egyetlen alkalommal kapott. Az élmény annyira hatott rá, hogy lelkében a fény nem aludt ki. És olyan volt neki, mintha más emberré vált volna.” Itt, Manrézában született a [[Lelkigyakorlatok|''Lelkigyakorlatos könyv'']], amely segítségére volt "a„a lelkek megkülönböztetésében és az emberek szolgálatában"szolgálatában”.