„XXII. János pápa” változatai közötti eltérés

V. Kelemen [[1314]]-es halála után az összeülő bíborosok nehéz döntés előtt álltak. A pápaválasztásra jogosult huszonhárom bíborosból nyolc [[itália]]i, egy [[Spanyolország|spanyol]] volt, míg a fennmaradó tizenhárom francia. Azonban a túl nagyra sikerült francia párt sem maradt egységes. Tízen [[Gascogne]]-ból származtak és nagyrészt a néhai Kelemen rokonaiból tevődtek össze, akikkel a három [[provence]]-i bíboros nem értett egyet pápaválasztás terén. A külső viszonyokat sem lehetett éppen idillinek nevezni. Az [[1314]]. [[november 29.|november 29-én]] elhunyt IV. Fülöp után a francia központi hatalom meggyengült. A zsinórban egymást váltó három király: [[X. Lajos francia király|X. Lajos]], [[I. János francia király|I. János]] és végül [[V. Fülöp francia király|V. Fülöp]] folyamatos beleszólása mindig másfelé terelte a [[konklávé]] menetét. Emellett Kelemen kívülrekedő rokonai is fegyveres erővel próbálták befolyásolni a bíborosokat. A két év és három hónapon keresztül húzódó választáson egyszerűen képtelenség volt megszerezni a kétharmados többséget. Eleinte a ''Carpentras''ban összegyűlő bíborosi kollégium abban sem tudott megegyezni, hogy hol tartsák meg a végső konklávét. <br />

A vándorló gyűlésekről később szó szerint megszökdöstek a bíborosok, megrémülve a fegyveresek fenyegetéseitől. Az egyre jobban elhúzódó választást végül a hatalmát megszilárdító V. Fülöp elégelte meg, és ahogyan több krónika is leírja, csellel sikerült összezárnia a bíborosokat. A történet szerint V. Fülöp X. Lajos gyászszertartására hívta meg a bíborosokat [[Lyon]]ba, ahol a megjelent kardinálisokat bezárták, és falakat emeltek a kijáratok elé. A kényelmetlen körülmények ugyan eredményre sarkallták a kollégiumot, de a következő pápa személyében mégsem sikerült megállapodniuk. Az itáliaiak és a franciák ugyanúgy saját soraikból akartak egyházfőt választani, de mindekétmindkét nemzet bíborosai két ellenséges pártra szakadtak. Az ekkor 72 éves Jacques Duèze bíboros ebben a környezetben is feltalálta magát, és hogy véget vessen a kenyéren és vízen élő konklávénak, cselhez folyamodott. A források szerint Jacques igen ambiciózus volt már Kelemen korában is, és pénzzel is igyekezett biztosítani helyét a pápai trónon. Amikor ezt veszélyben érezte, elvonult a kolostor egyik szegletébe, és csak inasát küldte a vitatkozó bíborosok közé. Az inas azt jelentette, hogy gazdája súlyos beteg. Amikor megjelent a tanácsban Jacques elővette legmegtörtebb és betegebb ábrázatát, amelynek a döntésképtelen kollégium úgyszólván megörült, hiszen a zsákutcában vergődő választásoknak mindig az lett a vége, hogy egy majdnem haldokló bíborost, egy átmeneti megoldást választottak meg a Szentszékre. Duèze bíboros kiváló pápapótlónak tűnt, és a kényelmetlen körülményektől is szabadulni igyekvő bíborosok [[1316]]. [[augusztus 7.|augusztus 7-én]] megválasztották őt pápának. [[szeptember 5.|Szeptember 5-én]] Lyonban koronázták meg az idő közben mennyei akaratra felépült bíborost, ahol felvette a XXII. János uralkodói nevet.

János a középkori egyház átalakulásának idején lépett a pápai trónra. A középkori társadalmi és filozófiai felfogás nagy változásokon ment keresztül a [[rend (feudalizmus)|rendiség]] és a polgárság megjelenésével. János pontifikátusa során mérhetetlenül sokszor találkozott a megváltozott viszonyok nehézségeivel. Ezek egyike rögtön trónra lépése után felforgatta az avignoni kúriát, és uralkodása során végig ott lebegett János feje felett. Az átfogó probléma a korábban a pápaság hű támaszát adó [[ferencesek]] rendjén belül bontakozott ki. A renden belül már évek óta különböző irányzatok alakultak ki, amelyek megzavarták a rend egységét, sőt lassan az egyházi szervezetet és a pápa uralmát is kétségbe vonták. A korábban a [[kolostor]]okból kiinduló reformkezdeményezések a [[14. század]]ra átkerültek az egyetemek és különböző teológiai vitafórumok kezébe. Az egyetemeken tanító ferencesek egy része pedig egyre jobban a pápai hatalom ellen hangolta a közvéleményt. <br />

János számára azonban a fenti teológiai mozgalmak csak a kisebb terhet jelentették. Az [[inkvizíció]] nyomozást indított mindhárom egyetemi tanár ellen, de Marsilius és János barátok a büntetés elől [[Bajorország]]ba menekültek, míg Ockhamet [[1324]]-ben börtönbe vetették Avignonban. Négy évvel később azonban sikerült megszöknie, és ő is Bajor Lajos udvarába szökött. A három szerzetes nem jelentett túlzott fenyegetést a pápai hatalomra, azonban sokkal veszélyesebbnek tűnt a ferencesek között dúló vita. Ennek szélsőséges csoportját a ''spirituálisok'' alkották, akiknek álláspontját a pápai történelemírás gyakran szegénymozgalomnak nevez. A mozgalom élére Ockham és Marsilius álltak, akik nemcsak a spirituálisok elveit igyekeztek érvényesíteni, hanem saját elméleteik mögé is tömegeket állítottak. A spirituálisok úgy vélték, hogy az egyháznak, de kezdetben a ferences rendnek mindenképpen le kell mondania minden vagyonról. Az [[evangélium]]i szegénységet hirdették, és nem riadtak vissza a radikális átalakítástól sem. Az indulatok igazán akkor szabadultak el, amikor V. Kelemen halála után nem sokkal meghalt a rend nagymestere is, és az új rendfőnök, ''Cesenai Mihály'' a spirituálisok nézetei mellé állt. A ferencesek mérsékelt szárnyát ''konventuálisok''nak nevezték, akik tehetetlenek lettek a nagymester támogatása nélkül. Az elsősorban Franciaország és Itália déli részén kialakuló spiritualizmus végül erőszakba csapott át. A rend radikális szárnya kihirdette, hogy a pápát nem ismerik el feljebbvalójuknak, és kisajátítottak néhány kolostort. [[1318]]. [[január 23.|január 23-án]] János a korábban indított vizsgálat eredményeként [[eretnek]]nek bélyegezte a spirituálisok tanainak nagy részét, és aki nem mondott le tanairól, azt máglyahalállal büntették. <br />

A pápaság és a romjaiból egy időre feléledő [[Német-római Birodalom]] már közel száz éve teljes békében élt egymás mellett. A kiújuló harcok a császárság és a pápaság között valójában abból a régi hagyományból indult ki, amely szerint a pápa elismerése szentesíti a német király megválasztását. A felszíni események mellett azonban fontos megemlíteni, hogy a János pontifikátusán végigvonuló komoly vita és harcok más gyökerekből is táplálkoztak. János mindenekelőtt a francia udvar mindenhatóságában hitt, és elképzelése szerint csak a francia trón hatalmának kiterjesztésével valósítható meg a pápák univerzális hatalma. Ebbe nem fért bele a német területek újraéledése, és ráadásul Lajos udvarában menedékre találtak azok a ferences tanárok is, akik a pápai hatalmat akarták aláásni. <br />

János válaszában felszólította a lombardiai helyzet rendezésére, de Lajos inkább olajat öntött a tűzre, és megerősítette az időközben egyházi átokkal sújtott lombard vikáriust tisztségében. A [[Milánó]]ba érkező pápai legátus dolgát semmiben nem könnyítette meg, sőt közölte velük, hogy császári jogait gyakorolva kinevezi ''Berthold von Neiffen''t Itália kormányzójává. János ezt már keményebb hangvételű levéllel kommentálta, amelyben emlékeztette Lajost a pápák azon jogára, hogy a megválasztott német királyok hatalmát elutasíthatja. A császári korona megítélése pedig egyedül az ő hatásköre. Ezekre alapozva János felszólította Lajost, hogy függessze fel uralkodói ténykedését, amíg pápai jóváhagyást nem kap hatalmára, ezen felül vonja vissza minden addig hozott rendeletét, ne segítse tovább az egyház ellenségeit, és nem utolsó sorban jelenjen meg három hónapon belül a pápa színe előtt. Amennyiben ezt nem teljesítené az uralkodó, János egyházi átkot helyezett kilátásba. Lajos követeket küldött Avignonba, és azt kérte a pápától, hogy két hónappal halasszák el a találkozót. Ezalatt az idő alatt a német király birodalmi gyűlést hívott össze [[Nürnberg]]ben, ahol kijelentette, hogy nem ismeri el a pápa jogát a német uralkodók megerősítésére, és [[eretnek]] tanok támogatásával vádolta meg az egyházfőt. Az [[1323]]. [[november 16.|november 16-án]] összeülő birodalmi gyűlésnek azt javasolta, hívjanak össze egy egyetemes zsinatot, amelyen elítélhetik XXII. Jánost. A pápa válasza erre csak egyféle lehetett: [[1324]]. [[március 23.|március 23-án]] kiközösítette az egyházból IV. Lajost. [[május 22.|Május 22-én]] a király [[Sachsenhausen]]ben nyíltan megvádolta Jánost a birodalom elleni törekvései miatt, eretnekség és annak támogatása miatt, és fellebbezést kért az egyetemes zsinat előtt. János semmisnek nyilvánította Lajos hatalmát, és hamar szövetségesek után nézett. [[1324]] végén létrejött János közvetítésével egy szerződés [[I. Lipót osztrák herceg]] és [[IV. Károly francia király|IV. (Szép) Károly]], francia király között, amelyben a pápa és a király segítséget ajánlott Lipótnak, hogy elfoglalja a német trónt, majd a császári koronát. De János tervei hamar dugába dőltek, mivel [[1326]]-ban meghalt Lipót, és ráadásul Szép Frigyes és Lajos is szövetségre léptek. Ezek után kezdett teológiai jelleget ölteni a küzdelem, ugyanis Lajos udvarában ekkor kezdett teljes erővel működni az elűzött ferencesek társulata. Cesenai Mihály, Páduai Marsilius, Ockham Vilmos és még sokan mások komoly teológiai bástyákat emeltek János ellen, aki [[1327]]. [[október 23.|október 23-án]] eretneknek bélyegezte a ''Defensor pacis''t, és alkotóit is.

Lajos [[1327]]-re joggal érezhette úgy, hogy hatalma szilárd lábakon áll Németországban. Éppen ezért úgy vélte, hogy a Jánossal szembeni vitára Rómában tesz pontot. A pápák egykori székhelyéről kiindulva akarta megbuktatni az egyházfőt. Lajos hatalmas sereggel lépte át az [[Alpok]] vonulatait, és János záporozó átkai mellett Milánóba vonult. Itt két kiátkozott [[püspök]] [[május 30.|május 30-án]] Lombardia királyává koronázta. [[1328]]-ban Lajos Róma felé indult, amelynek guelf védői Róbert királlyal együtt elbuktak. Lajos bevonult az örök városba, és [[1328]]. [[január 17.|január 17-én]] császárrá koronáztatta magát a pápa által kiközösített Sciarra Colonna bíborossal. A Colonnák által összehívott zsinaton a római klérus egy része Jánost trónbitorlónak és eretneknek bélyegezte meg, akinek hatalmát nem ismerték el. Miután Lajos serege is alapos befolyást gyakorolt a még Rómában maradt papokra, megfosztották Jánost a trónjától. Ezek után [[1328]]. [[május 12.|május 12-én]] egy ferences spiritualistát, ''Pietro Rainalducci''t ellenpápának választották meg [[V. Miklós]] néven. <br />

A nemzetközi diplomáciában való részvétele mellett János vitathatatlan érdeme a pápaság centralizált egyházkormányzati apparátusa. Az alapjaiban mind a mai napig fennmaradt rendszer korának legtökéletesebb hivatalnokrendszere volt, amelyet a későbbi századok folyamán több állam uralkodója is lemásolt a saját országához idomítva a rendszert. János a korábbi nápolyi szolgálata idején tapasztalta meg az Anjouk államának felépítését, majd Franciaországban a királyok udvari működésébe is belelátott. Ezek egyesítéséből és saját tapasztalataiból gyúrta össze végül az általa létrehozott rendszert. A pápai kúria már [[I. Gergely pápa]] idejétől fogva két igen fontos részre bomlott. Az egyik a [[pápai kancellária]] volt, amely valójában minden hivatalnokot ellenőrzött, minden belső ügyről értesült. Tulajdonképpen a kancellária foglalkozott az egyházi szervezet gondjaival, és a belső ügyeket közvetítette az egyházfő felé. Emellett működött a [[pápai konzisztórium]], amely leginkább a nemtzetközinemzetközi és más politikai döntések fóruma volt. A tanácson a pápa elnökölt és a [[bíboros]]ok vettek részt rajta. A konzisztóriumon nem sok alakítható részlet volt, és leginkább a kancellária szövevényes rendszerét kellett egyértelműbbé és hatékonyabbá tenni. János a kancelláriához tartozó bíráskodást kiválasztotta a szervezetből. A korábban létrejött ''Poenitentiaria'' és a ''Sacra Poenitentia Apostolica'' mellett [[1331]]-ben létrehozta a harmadik bírói testületet, a ''Sacra Romana Rota''-t, amely a pápai legfelsőbb bíróság szerepét töltötte be. A [[püspök]]ök és [[érsek]]ek döntéseit ezen a fórumon lehetett megfellebbezni. János volt az az egyházfő, aki megalapította a ''Dataria Apostolicát'' is, amely ugyan ekkor még a kancellárián belül működött, és csak halvány körvanalai rajzolódtak meg. A Dataria foglalkozott a kúria személyzeti ügyeivel.

XXII. János szervezeti munkássága azonban a kúria pénzügyi átalakításában érte el korszakalkotó jelentőségét. A kancellária felügyeletébe tartozó pénzügyi szerveket János az [[1331]]-ben kiadott ''Ratio iuris'' kezdetű bullájával alakította át. A pápa elválasztotta a pénzügyeket a kancelláriától és létrehozta a ''Camera Apostolicát'', amelynek élére a [[camerlengo]] tisztségét jelölte. A pápai kúria pénzügyeinek vezetője egy csapásra az udvar egyik legfontosabb személye lett. A camerlengo nemcsak a pápa fő bizalmasa volt, hanem a pápai trón betöltetlensége idején, intervallumok alatt ő intézte a pápaság ügyeit. A kincstárnak az avignoni költözködés hamar megártott, hiszen ezzel a pápai kúria elesett az egyházi birtokok jövedelmeitől. A háborúktól sújtott Róma és a Patrimonium Petri területén egyszerűen képtelenség volt behajtani az adókat. Emiatt Jánosnak új pénzforrásokat kellett találnia. Bíborosként és a nápolyi udvar kancellárjaként már korábban kapcsolatba került [[Siena]] és [[Firenze]] kiváló bankházaival, akiknekaakiknek a pénzügyi átalakítás során is kiemelt szerepet szánt. János három fő bevételi forrást különböztetett meg.

* A második csoportot a nem egyházi forrásból származó jövedelmek jelentették. Ezek legnagyobb része adókat és a [[tized]]et jelentette. A ''denarius beati Petri'' volt a legelterjettebblegelterjedtebb jogcím az adók behajtására. A királyi udvar segítségével ezt több országban, így [[Anglia|Angliában]], [[Skócia|Skóciában]], [[Magyarország]]on és [[Lengyelország]]ban is portánként szedték be. A pápát illette meg a zarándokok által fizetett ajándék is, amely leginkább az első [[Szentév]] meghirdetése óta megsűrűsödő jubileumi ünnepségeken jelentett hatalmas bevételi forrást. De az egyházfő gyakran vetett ki adót [[keresztes háborúk]] címén is. Ezt egy idő múltán már nem is leplezték, hogy közvetlenül a pápai kincstárba folyik. János a Szentszék által kiadott különböző iratokért is illetéket számolt fel, amelyeket ''taxák''nak neveztek. a pápai különadó, avagy a ''subsidia'' is egyre nagyobb terheket rótt a katolikusokra.

XXII. János pontifikátusa nemcsak a német-római császár elleni harcok kiújulását hozta el. Uralma alatt igen széles körű vitát kavartak a különböző teológiai nézetek, amelyek ilyen mértékben közel egy évezrede rázták meg a pápaságot. A ferencesek által hirdetett tanok elítéléséről és tartalmáról már beszéltünk, de mi volt annak az oka, hogy a IV. Lajos udvarából prédikáló szerzetesek eretneknek tartották Jánost. A pápa Lajos elleni fellépését hihetetlenül megnehezítette, hogy még bíborosi méltóságában írt egy értekezést nézeteiről. Ebben kifejtette, hogy álláspontja szerint az igazak haláluk után nem jelennek meg [[Isten]] színe előtt, hiszen erre csak a test feltámadása után, a végítéletkor kerül sor. Miután pápává választották prédikációiban gyakran utalt erre a nézetre, amelyet a teológiai síkon egyébként is ellene munkálkodó spiritualisták azonnal eretneknek véltek. Az ügyből a [[párizs]]i egyetemen is hatalmas zűrzavar keveredett, hiszen a doktrínának nehezen lehetett igazat adni. A pápa tanainak hirdetése azt jelentette volna, hogy a hívek valójában haláluk után sem találkozhatnak a Megváltóval, ez pedig az egyház hanyatlását vonta volna maga után. [[1333]]-ban végül az egyetem kimondta, hogy János tanai nem állják meg helyüket, de mindenekfelett hangsúlyozták, hogy a pápa ezt saját személyes álláspontjaként fogalmazta meg, amelyet nem tett közzé. Halálos ágyán János egyébként végképp visszavonta ezen nézeteit.<br />

Tamás püspök [[1330]] áprilisában hagyta el Avignont, s hajóval a Krimig, onnan a kaffai [[vikárius]] segítségével júliusban érkezett Magyarba. A sikeres tárgyalások eredményeként nemsokranem sokra rá megjelent Gyeretyánnál Magyar első katolikus püspöke: [[Thaddeus]] a korábbi [[ferences]] tesvértestvér.

* (A)"Beszámoltak (t.i. a pápának) az [[ázsiai magyarok]], a [[malkaiták]] és az [[alánok]] szilárd vallásosságának nagy dicsőségéről. Ezek – bár istentelen, babonás tévelygések hálójába kerített népek veszik körül őket – mégis megőrizték hitük szeplőtelen tisztaságát. Tekintély dolgában kitűnik közülük Jeretány, a magyar királyi vér ivadéka. Minthogy ő kitartóan katolikus előljárótelöljárót kért az [[Apostoli Szentszék]]től, a pápa elküldte a [[semiscanti]] (szamarkandi - svaszon) püspököt hozzájuk,hogy erősítse bennük a hitet, mellékelt levélben pedig a vallásos férfiakat kegyes figyelmeztetésének megfogadására intette."

*{{cite web | title = Documenta Catholica Omnia | publisher = | url = http://www.documentacatholicaomnia.eu/01_01_1316-1334-_Ioannes_XXII.html | language = latin | accessdate = 2011-12-06}}

*[[Gergely Jenő (történész)|Gergely Jenő]]: A pápaság története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1982. ISBN 9630918633

*Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Budapest, Ecclesia Kiadó. 1987. ISBN 9633634814