„Textilipar” változatai közötti eltérés

A textíliák [[textilanyagok színezése|színezése]] és mosása is már korán kialakult. Az ókori egyiptomiak már színezték a szöveteket és a mosó-kikészítő itt külön szakma volt. A kínaiak és indiaiak is ismerték a [[festék]]eket (a textilipar mai szóhasználatával: ''[[színezék]]eket'') és pácokat és tudták, milyen feltételek mellett rögzíthetők azok egyenletesen és tartósan az anyagokon. Fennmaradtak ókori receptgyűjtemények, amelyekből – és a ránk maradt textilmaradványok elemzéséből – tudjuk, hogy sokféle festőnövényt és állatot használtak fel festékanyag kinyerésére. Egy tetűfajta nedvéből vöröset, a [[festőbuzér|buzérgyökér]]ből narancsszínt, a [[tüskés bíborcsiga]] nedvéből bíborvöröset, a [[sáfrány]]ból sárgát, a [[dió]]héjból barnát, a gubacsból feketét, az [[indigó (kémia)|indigóból]] kéket nyertek. A festékanyag rögzítését [[timsó]]s, vagy [[vas]]- és [[ón]]sós pácokkal végezték. Maga a festőműhely fa- vagy kőkádakból, főzőüstökből állt, amelyekben az anyagot farudakkal mozgatták, a szárítás kereteken történt. A közelben folyóvíznek kellett lennie, mert az öblítésekhez ez nélkülözhetetlen volt. A mosáshoz növényi és állati lúgos anyagokat (szódát, hamulúgot) használtak. A növényi szálasanyagokból készült szöveteket úgy [[textilanyagok fehérítése|fehérítették]], hogy kitették a napra és vízzel locsolták őket, a fehérítést a nap [[Ultraibolya sugárzás|ibolyántúli sugarai]] végezték el ''(gyepfehérítés)''. A gyapjúszöveteket fakeretre terítették és alattuk kénrudacskákat égettek, a szövet a [[kén-dioxid]] hatása alatt fehéredett ki.