„Alakjelző” változatai közötti eltérés

Kísérleteket folytattak még (a [[Déli Vasút]]on) "Aga"-féle gázégőkkel, amelyeket a jelzők közelében elhelyezett [[gázpalack]] táplált [[acetilén]]-[[dissous gáz]]zal. Ezek úgynevezett villogó fényt adtak, azaz nem folyamatosan égették őket, hanem percenként 60-szor villantották csak fel őket. A két felvillanás között azonban nem aludt el a lámpa, hanem csökkentett fényerővel égett.

 

 

A múlt században a lakossági világítási és fűtési szükségletek egy jelentős része a vasútnál is alkalmazott kőolajszármazékokkal valósult meg, így a vasúti dolgozók a munkahelyi készleteket gyakran dézsmálták. Ezt visszaszorítandó készítettek világítási naptárt, amiben meghatározták, hogy a jelzőlámpákat mikor ''kell'' kihelyezni és mi a legkorábbi időpont, amikor be lehet hozni. Ezenkívül megállapították a kanóc (bél) szélessége alapján a fajlagos üzemanyagfogyasztást, így a havi, évi kőolajigény precízen tervezhető lett. A vasúti dolgozók azonban több trükköt is kitaláltak:

A lámpafelhúzó láncra egy zárnyelvet szerelnek, és azt a jelzőárboc aljánál lévő lámpalánczárhoz lehet zárni. A zárnyelv olyan helyre kerül felszerelésre, hogy csak a teljesen felhúzott lámpánál lehessen azt a zárba behelyezni és a kulcsot kivenni, azaz ha a kulcs a személyzet birtokában van, akkor a lámpa pontosan fel van húzva a helyére (TRT-rendszerű lámpalánczár).

 

 

=A karos jelzők=

Ez a közlekedési mód ismert, ám nagyon veszélyes, főleg akkor, ha a vonatszemélyzet nem tudja, hogy előtte elakadt vonat lehet a pályán.

 

 

* Másik alkalmazási köre a kijárati előjelzők működtetésének biztosítása a bejárati jelzők vonóvezeték-köréről. Ha az áthaladó vonat számára a kijáratot már kezelték, akkor a bejárati jelzőt kezelve a szárnykapcsolón keresztül kezelni lehet a kijárati jelző előjelzőjét is.

=Irodalom=

* Gróf József: Vasúti vonóvezetékes biztosítóberendezések • Mechanikus rész, Közdok, 1958.

 

=Külső hivatkozások=