„Számik” változatai közötti eltérés

A '''számik''' ''(sámit, sámi, saami)'' vagy '''lappok''' a [[Lappföld]] ''(Sápmi,Sábme,Saemie)'' nevű terület [[finnugor nyelvek|finnugor nyelvű]] bennszülött lakói. Földjük a mai [[Finnország]], [[Norvégia]], [[Svédország]] és [[Oroszország]] ([[Kola-félsziget]]) területein helyezkedik el. Hagyományos szállásterületük nagyjából akkora, mint a mai Svédország, de szétszórtan élnek, és nincsenek többen százezernél. Magyarországon kevéssé ismert, de ajánlatos a „számi” név használata, mert a „lapp” nevet a nép tagjai megalázónak érzik.

A lappok, avagy a számik, akik(lappok) Lappföldön (Észak-Európa) élnek,. aA jégkorszak beköszönte előtt, még jóval délebbre laktak, de minden bizonnyal, [[Paleoszibériai nyelvek|paleoszibériai népesség]] leszármazottjai. Északra vándorlásukban nem csak a vad [[rénszarvas]]ok követése játszott szerepet, hanem egyes népek, mint a norvégok, finnek és a svédek terjeszkedése késztette őket, hogy elhagyják addigi területüket. Hogy valójában a lappok, honnan származnak és a nyelvük mi módon alakulhatott ki, abban a mai napig nincsenek egységes nézetek a tudósok körében. Embertanilag a [[lappid rassz]]hoz tartoznak, határozottan különböznek az [[uráli népektőlnépek]]től: átlagos magasságuk 155 centiméter, orruk lapos, hajuk sötét. Emiatt a legtöbb kutató úgy véli, hogy [[nyelvcsere]] útján jutottak [[Finnugor nyelvek|finnugor nyelvükhöznyelvük]]höz.<ref>{{VNY}}</ref>

A lappok soha nem alkottak önálló államot[[állam]]ot, ma is négy ország területén él az összesen kb. 80.000 számi. [[Norvégia|Norvégiában]] élnek a legtöbben (50.000) [[Svédország|Svédországban]] (20.000), [[Finnország|Finnországban]] (6.000) és Oroszországban (2.000) a legkevesebben. Nyelvüket, ami 9 külön nyelvjárásra osztható, a viszontagságos történelmük, és a hatalmas távolságok (400.000 km²) miatt már csak 35 %-uk beszéli. Legnagyobb arányban az [[északi számi nyelv|északi számit]], de az egyre erősödő nyelvpolitika hatására, ma már a [[kolta számi nyelv|kolta]] és az [[inari számi nyelv|inari számit]] is egyre többen beszélik.

Külső elnevezésük (lapp), először a XII. században a svéd nyelvben jelenik meg. Feltehetően [[vikingek]] is használták már ezt a megnevezést.

A [[számi nyelvek|lapp,]] az [[uráli nyelvcsalád]], azon belül a [[Finnugor nyelvek|finnugor nyelvcsalád]] finn-permi ágához tartozó [[finn-volgai nyelvek|finn-volgai]] csoport legészakabbra beszélt nyelve.

A [[Uráli alapnyelv|közös alapnyelvből]] való kiválás, a [[Balti finn nyelvek|finnségi népek]] megváltozott életformája miatt kerülhetett sor, 2500-2000 évvel ezelőtt. Ekkor tájt tértek át a rénszarvastartásra[[rénszarvas]]tartásra, de csak 500 éve vált jelentőssé gazdaságukban. Már a 800-as években megkezdte a [[I. Harald norvég király|norvég király]] az adóztatásukat, majd a svédek, a finnek, a [[karjalaiak]] és az oroszok is prémben és halban követelték jussukat.

Lapp néven Svédországban[[Svédország]]ban és Finnországban[[Finnország]]ban ismerték őket, és ez a név terjedt el a legtöbb [[európa]]i nyelvben ([[magyar nyelv|magyar]] ''lappok'', [[német nyelv|német]] ''Lappen'', [[francia nyelv|francia]] ''lapons'', [[spanyol nyelv|spanyol]] ''lapones''). Ők maguk azonban sohasem használták ezt a nevet és ''sámit'' vagy ''sábmelaš'' ("számi„számi testvér"testvér”) néven emlegetik saját magukat.

Pontosan nem ismert, hogyan került a ''lapp'' szó az északi nyelvekbe, de lehet, hogy a [[dánok|dán]] történész [[Saxo Grammaticus]] vezette be, aki különbséget tett ''Fish-Fennian'' („halász finnek”) és Lap-Fennian („lapp finnek”), azaz tengerparti és erdei nép között. [[Olaus Magnus]] a [[15. század]]ban "Az„Az északi népek leírása"leírása” című művében szintén használta a szót és [[Johannes Schefferus]] "Acta„Acta Lapponica"Lapponica” című műve ([[17. század]]) tovább népszerűsítette. A ''lapp'' szó [[svéd nyelv|svédül]] „foltot” jelent, de van olyan vélemény is, hogy a szó eredeti jelentése „vadak”.

Mivel a lappokszámik az utolsó [[nomadizmus|nomadizáló]] nép Európában, így egészen az 1600-as évek végéig jellemző volt rájuk a halászó-vadászó életmód, majd ezt követően leginkább már csak [[rénszarvas|réntartással]] foglalkoztakfoglalkoznak. A nagycsordás réntartók minden évben tavasszal elindulnak északra a csordájukkal a tengerhez, ahol kevesebb a szúnyog és hűvösebb az idő. Ősszel ismét útra keltek a szárazföld belsejébe, vissza a téli szálláshelyeikre, ahol megtörtént a rénekrénszarvasok szétválogatása, és ekkor vágták le a már téli bundát növesztett meghízott réneketállatokat. Az erdei réntartók csak a téli és a nyári szálláshely között ingáznak, a pásztorok bizonyos időközönként terelik összébb a nem túl hatalmas nyájaikat.

A számik ősi éneke a jojka/joiku, amely főleg az előadásmódot szabja meg, csak közvetlen hallás után lehet megismerni, aza megszokott ötvonalas kottarendszerbe való rögzítése lehetetlennem lehetséges. Ez egy olyan hangképzési technikát igényel, amelyet kívülállónak szinte lehetetlen elsajátítani, ezért az autentikus énekesek hangját sok-sok hangszalag őrzi.

A [[Pogányság|pogány]] tradíciókhoz kapcsolódó ének azért maradhatott fenn ilyen sokáig, mert a számiknál 1637-ig [[Sámánizmus|sámánhit]] volt az uralkodó vallás. A sámánszertartás fontos része volt a jojka, tulajdonképpen zsolozsma, vagy varázsének a halott hősök idézésére, akiket segítségül hívnak. A hang rezegtetése eszköz a révület állapotának megteremtéséhez. A néphit szerint a szellemek nem törődnek az emberek mindennapi beszédével, de figyelnek a rendkívüli hangokra és szavakra. A jojkában használatos szavak egy része ezért szóhasználaton kívüli, kiejtésük a szertartásokon kívül tilos, szintúgy ezek ismertetése kívülállók számára.

A dalokat hangszeres kíséret nélkül adják elő, zenekultúrájuk az énekben nyilvánul meg. A kíséret hiánya tette lehetővé a dallam ugráló mozgását, valamint a többi sajátosságot: a hang rezegtetését, a [[glissando|glissandókat]], valamint a hangrezgés hirtelen megszüntetését a gégefő nyílásának gyors bezárásával. Kétfajta előadási mód különböztethető meg, ők mindkettőt jojkának hívják, az egyik tág hangterjedelmű (10-11), kiáltozó, a másik dünnyögő, mély fekvésű, szintén tág [[ambitus]]ú, ez utóbbi szándékában a bűbájos varázsló ráolvasás sejthető. A számi dalok zenei értelemben képszerűek, a legritkább esetben szól általános dolgokról, mindig van valami tárgya, amelyet az előadó szemszögéből, szubjektív érzelmi töltéssel ábrázol – de nem csak ábrázolja, hanem a természethez való bensőséges viszonyából adódóan egészében megragadja azt. Szűkszavú értelmes szövegeik be vannak ágyazva értelmetlen, de szimbolikus egytagú vokalizálásba, amely vagy szimpátiát fejez ki (la-la, no-no), vagy antipátiát (lö-lö, lü-lü), esetleg érdektelenséget (go, jo, wu). A szöveg többnyire nem marad személytelen, neveket helyettesítenek be, amelyek generációkként cserélődnek: van mindenkinek saját jojkája, vagy gúnydala, amit természetesen nem ismer. A szöveges üzenet azonban szinte lényegtelen, teljesen a dallam alá rendelődik, hisz az előadó célja minél távolabb kerülni a beszélt nyelvtől (beszélt – és az énekhangot ennek megfelelően máshol képzi). Vannak olyan névre szóló jojkák, amelyeknek hőseit senki sem ismeri a faluban.

A 17. századtól már német és skandináv tudósokat is foglalkoztatta a [[számi nyelvek|számi]] és a [[magyar nyelv]] közti lehetséges rokonság (Johannes Scheffer [[1673]]-ban, Anton Friedrich Büsching [[1675]]-ben, ifj. Olof Rudbeck [[1717]]-ben [http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/nyomhagyok/bartha-sajnovics.html]). Az első komoly magyar tudós aki lefektette ennek a rokonságnak a tudományos alapjait [[Sajnovics János]] volt.

''"Jó„Jó Isten, ki hitte volna, hogy mi ugyanazon ősatyától való testvéreket fogunk találni a lapp népben! Magyarok, testvéreink, a mi magyar nyelvünket beszélik, a mi magyar ruhánkat hordják, a mi régi magyar atyáink szokásai szerint élnek, egyszóval, testvéreink. Ó, minő csodás, milyen megdöbbentő dolgokat fogok R. P. Prae positusnak jelenteni. De mindezt csöndben tartsuk meg magunknak, illő ugyanis, hogy elsőként a dán király tudja meg tőlünk. Isten csodálatos rendelése, hogy társként a nyelvtudományban jártas P. Sajnovicsot választottam erre az expedíciómra. Dicsérjük Istent testvéreink felfedezésében, akiknek talán, mint egykor Magyarországnak, e felfedezésünk útján fellobban az igaz hit fénye örök üdvösségükre az Ő csodás útjai által…"által.”'' ([http://www.kfki.hu/~tudtor/tallozo1/hell/hell2.html#fIII1 Pater Höllerhez írott levél])

Sajnovics a számi és a magyar nyelv szavait és alaktani elemeit – képzőket, jeleket, ragokat – hasonlította össze (a [[Kontrasztív nyelvészet|nyelvhasonlításban]] úttörő módon), megállapítva az azonosságokat. Közös vonásként jegyezte meg például, hogy mindkét nyelv egyes számot használ a számnevek után. (Tehát nem azt mondjuk, hogy "öt„öt kutyák"kutyák”, mint más nyelvek tennék, hanem azt, hogy „öt kutya”.) Összesen 150 toldalékolt és tőszót hasonlított össze, ezekből ma 36-ot tartanak valóban finnugor eredetűnek (például ad-''adde'', anya-''aedne'', éj-''ije'' stb.).

Sajnovics [[1770]]-ben [[Koppenhága|Koppenhágában]], majd [[Nagyszombat]]on kiadott [[latin nyelv]]ű könyve (''Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse MDCCLXX'') [[angol nyelv|angolul]] is olvasható.

Lappföldet[[Lappföld]]et, az év jelentős részében hó borítja, így ennek megfelelően alakították ki közlekedési eszközeiket is. Gyalogláshoz rövid fenyőből készült sílécet használtak, melyet prémmel borítottak be és egy botot. Meredek emelkedőn a szőrme kiválóan alkalmas, hogy megtapadjon a hóban és megakadályozza a visszacsúszást. Hosszabb utakra már csónakformájú szánokkal közlekedtek. Három típusuk van: teherhordó, személyszállító, mely kisebb volt és rendelkezett háttámlával, hogy a nők a gyermekeikkel kényelmesebben utazhassanak, valamint a szent szán. Ez utóbbin tárolták rituális eszközeiket, bálványaikat.