„Etióp ortodox egyház” változatai közötti eltérés

a
JezsuitaJézus Társasága, egyéb apróság AWB
a (JezsuitaJézus Társasága, egyéb apróság AWB)
A fent említett öt keresztény központ egyben öt teológiai iskolát is jelentett, amelyek gyakran vitatkoztak különféle dogmatikai kérdésekben. Ezek csúcsát az egyetemes zsinatok jelentették, amikor többségi elv alapján határoztak az egyes kérdésekben. Így került sor 451-ben a khalkedóni zsinatra, amelyen a „monofizita” tanokat elítélték az egyetemes (katolikus) dogmával szemben. Ez a teológiai irányzat eredetileg Bizáncból indult el, ám hamarosan az alexandriai iskolában talált szilárd támaszra. Az itteni tanítás lényege, hogy Jézus isteni személyében csak egyetlen, mégpedig isteni természet lakozhat, mivel ha emberi természettel is rendelkezne, ez egyúttal azt is jelentené, hogy tökéletlen, vagyis nem Isten. Mégsem mondják azonban azt, hogy Jézusnak sosem volt emberi természete, hanem azt, hogy amikor az Atyától emberi természetet kapott, isteni része azt azonnal magába olvasztotta, mintegy „semlegesítette”. Éppen ezért elutasítják a „monofizita” jelzőt és inkább a „nem-khalcedoniánus” kifejezést részesítik előnyben. Etiópián kívül monofiziták még az egyiptomi koptok, a szíriai jakobiták és nesztoriánusok, az örmények és egyes indiai keresztények, számszerűleg azonban az etiópok vannak a legtöbben, mintegy 25 millióan.
 
Az etiópokat 451-ben valószínűleg senki sem kérdezte meg, miként vélekednek Krisztus természetéről. Alexandria vonzásában, akarva-akaratlanul szakadtak el az egyetemes keresztény világtól. A későbbi századok során Bizánc lassan a keleti patriarchátusok fölé kerekedett, így teológiáját igyekezett azokra ráerőszakolni. A monofizitákat üldözték, és az alexandriai patriarcha olykor Bizáncban raboskodott.
 
Valószínűleg egy ilyen üldözés következtében menekült Etiópiába az a „Kilenc Szent”, akik 500 körül kezdték meg etiópiai tevékenységüket. A hagyomány szíriaiaknak tartja őket, ám az újabb kutatások szerint egyiptomi koptok lehettek. Az Etióp Orthodox Egyház alapjait valójában ők rakták le. A keleti keresztény világban, Szerbiától Etiópiáig a kolostorok voltak az egyházi tevékenység bázisai. Ezt a kolostori hálózatot teremtette meg a „Kilenc Szent”. A kolostorok lettek a keresztény műveltség letéteményesei (akárcsak a középkori Európában), és az egyházi hagyomány szerint a „Kilenc Szent” fordította le a Bibliát giz nyelvre. A giz a mai etiópiai semita nyelvek (például tigrinya és amharinya) közös őse, amelyből később kialakultak a modern nyelvek, de az egyházi használatban a mai napig megmaradt (hasonló utat járt be, mint Európában a latin). A giz előtt Etiópiában valószínűleg a görög volt a műveltség nyelve, amire máig emlékeztetnek a liturgia egyes kifejezései (például kyrie eleison). A létrehozott kolostorok egészen a 20. századig az oktatás kizárólagos színhelyéül szolgáltak. A szerzetességnek ettől kezdve komoly befolyása volt a birodalom politikai életére. A szerzetesek élén az ecsagé állt, aki kezdetben a Debre Damo, majd a Debre Libanos kolostor mindenkori apátja volt. Az abunnal ellentétben ő etióp származású volt, így érthető, hogy sokkal komolyabb befolyással rendelkezett mind a nép vallásos életére, mind a császárra. Rangban viszont az ecsagé az abun alatt állt, amiből számtalan súlyos konfliktus származott.
 
=== Jeruzsálem és a „második Jeruzsálem” ===
A keresztény világ többi részéhez hasonlóan az etióp keresztények is [[Jeruzsálem]]be jártak zarándoklatra. A [[12. század]] előttről erre nézve inkább csak feltételezéseink vannak. Az etiópok számára ugyanis egy ilyen út meglehetősen kockázatos vállalkozásnak számított a muszlim területeken keresztül.
 
A 11. századtól megkezdődtek a nyugati keresztesek szentföldi hadjáratai. Oroszlánszívű Richárd legnagyobb ellenfele, [[Szaladin]] [[1187]]-ben visszafoglalta Jeruzsálemet, de azt mégsem tette kizárólagos iszlám hellyé, hanem – bizonyítva toleranciáját – 1189-ben számos szentföldi keresztény kegyhelyet etióp szerzetesek gondjaira bízott. Jeruzsálemben a mai napig van etióp orthodox kolostor. [[1189]]-től tehát az etiópok palesztinai jelenléte állandósult, így a zarándoklatok száma is megnőtt. Minden bizonnyal ez is hozzájárult az európai János Pap-legenda elterjedéséhez.
Az, hogy a legenda írott változata csak a 10. század körül keletkezett, még nem zárja ki, hogy mint szájhagyomány már jóval előbb létezhetett, és mint minden legendának, talán ennek is van több-kevesebb valóságos alapja. A Kebra Nagaszt szerint etiópia császárai – a trónbitorló Zaguékat kivéve – a bibliai Salamon király leszármazottai. Amint az a Bibliában olvasható (Királyok I. könyve, 10. rész, ill. Krónikák II: 9), Sába királynője meglátogatta a bölcs Salamont, a zsidók királyát. A Kebra Nagaszt szerint azonban egyszerű látogatásnál több is történt, aminek a végeredménye az lett, hogy Sába királynője, Makedá, Etiópiába hazatérve kilenc hónap múlva fiúgyereknek adott életet. A fiú, Menelik avagy Ebna Hakím (a ‘Bölcs Fia’) tizenéves korában útra kelt, hogy meglátogassa apját Jeruzsálemben. A látogatás megint csak több volt közönséges találkozásnál, minthogy annak végeztével Menelik és barátai (isteni sugallatra) egyszerűen ellopták a zsidók Frigyládáját, amely Isten és választott népe közötti szövetséget jelképezi. Hazatérve Menelik lett Etiópia első császára (a birodalmon addig nők uralkodtak).
 
A történetből két igazán lényeges következtetés adódik. Egyfelől döntő a trónöröklés kérdésében, hiszen csak Menelik leszármazottai formálhatnak jogot az uralkodásra, vagyis a Zaguék trónbitorlók. Másfelől a Frigyláda Isten akaratából Etiópiába került, vagyis Isten új kiválasztott népe az etiópok, Etiópia pedig az új Izrael.
 
=== „Imitatio Veteris Testamenti” ===
A valóság ezzel szemben az, hogy a Kebra Nagaszt hatása alatt az etiópok kezdtek úgy tekinteni magukra, mint Isten új kiválasztott népére, és igyekeztek ennek az elvárásnak megfelelni. A kiválasztottság tudatát persze sokban erősítette az is, hogy Etiópia az iszlám megjelenése, vagyis a 7. század óta a keresztény világ többi részétől elszigetelten, teljesen magára utaltan élt. A birodalom a 13. századtól kezdve kemény küzdelmet folytatott a keleti határok mentén mgerősödő muszlim emirátusokkal. Ez kezdetben sikerrel járt, és a 14–15. században, Amda-Szion és Zara-Jakob császár alatt Etiópia azelőtt soha nem látott gazdagságot élvezett. Később azonban, belső konfliktusok miatt (amelyekről még lesz szó), és a muszlim Adal emirátus csapásai alatt a császárság az összeomlás szélére került.
 
Már volt szó az európai János Pap-legendáról. Az európaiak évszázadokon keresztül tettek kísérleteket, hogy megtalálják a mesés birodalmat, míg végül a portugálok sikerrel jártak. A 16. század elején kapcsolat létesült a portugál és az etióp uralkodó között, éppen akkor, amikor Etiópiát elfoglalta Adal emírje, Ahmed, akit az etióp hagyomány csak Granynak, vagyis Balkezesnek nevez. Ahmed hadjárata során a muszlimok több száz, talán több ezer kolostort leromboltak, amelyekkel együtt felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű kézirat semmisült meg. A portugál segítségnyújtás nem maradt el. Christovao Da Gama (a híres felfedező, Vasco Da Gama fia) 400 portugál fegyveres élén szállt partra Etiópiában, és egyesülve az etióp seregekkel, modern fegyverzetüknek köszönhetően legyőzték az emírt. Egyháztörténeti szempontból mindennek azért van jelentősége, mert a portugál katonák közül a harcok után többen letelepedtek Etiópiában. Eredetlieg az ő lelki gondozásuk érdekében érkeztek az első portugál, majd spanyol jezsuita misszionáriusok.
 
Még Zara-Jakob császár uralkodása alatt, 1439 és 1442 között tartották Európában a Firenzei Zsinatot, amelynek fő célja az oszmán török veszély árnyékában a keleti és nyugati egyházak kibékítése volt. Tudjuk, hogy a zsinaton etiópok is részt vettek, de hivatalosan minden bizonnyal az alexandriai partriarcha képviselte őket, így ott nem vehettek részt a vitákban. A zsinat egyébként meglepő módon sikeres volt, és rövid időre létrejött a kereszténység régóta áhított egysége. Ez azonban nem tartott néhány évnél tovább. Etiópiába valószínűleg minden hír csak évekkel később jutott el, így egyáltalán nem meglepő, hogy csak a 16. század elején született végleges döntés ez ügyben. A firenzei unió elutasítását tartalmazó császári levelet Francisco Alvarez jezsuita szerzetes vitte Vatikánba, 1526-ban. Három év múlva került sor Etiópia muszlim megszállására.
 
A közös etióp–portugál felszabadító háború után a letelepedő portugálok lelki gondozására egy Rodrigez nevű jezsuita érkezett, nem titkoltan azzal a szándékkal is, hogy „megtérítse” az etióp uralkodót. Ezzel kezdetét vette az a közel száz évig tartó folyamat, amelynek végén az etióp orthodoxok és a katolikus egyház között végzetesen elmérgesedett a viszony. Etiópiában ekkor Galavdevosz uralkodott (1540–1559; az európai források Claudius néven említik). Ő és Rodrigez hamarosan elkeseredett vallási vitába bonyolódott. Ennek és minden későbbi ellentétnek az volt a gyökere, hogy az etiópok nem értették, hogy a katolikus szerzetesek miért akarnak megtéríteni már keresztény embereket. Rodrigez elkészítette „Etiópia tévedései és Szent Hitünk Igazságai” című röpiratát, amire válaszként Galavdevosz megírta saját hitvallását (Confessio Fidei), amelyet a pápához küldött. Ebből képet alkothatunk magunknak arról, miként értelemzte az etióp uralkodó a „zsidó” szokásokat, amelyek a katolikus vádak középpontjában álltak. Mint Galavdevosz írja, sem a szombat megünneplése, sem a körülmetélés, sem a disznóhústól való tartózkodás az etiópok körében valójában nem vallási előírás, hanem szokás vagy hagyomány.
 
Ugyanakkor figyelembe vehető e tekintetben a már említett Kebra Nagaszt hatás. A „zsidó” szokások gyakorlása tekinthető hagyománynak is, de sokkal több is annál. Etiópia, mint Isten kiválasztott népe, úgy érezte, kötelessége az ószövetségi zsidó atyák útmutatása szerint élni, mintegy utánozni az Ószövetséget (latinul: imitatio Veteris Testamenti). Másfelől vannak arra utaló jelek is, melyek szerint némelyik zsidó eredetű szokás már a Kebra Nagaszt előtt gyökeret vert. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy bár az etiópok többsége a kereszténység előtt valóban nem gyakorolta a zsidó vallást, élhettek közöttük zsidók. A mai napig tisztázatlan annak a falasának (idegennek) nevezett népcsoportnak az eredete, amely (ma már elenyésző számban) Etiópia északi hegyei között él. A falasák, akik magukat ‘Izrael Házának’ (Béta Izráel) nevezik, valóban zsidó vallásúak, bár bőrük színe fekete, nem ismerik a héber nyelvet, sem a Talmudot, ellenben szent irataik egyes újszövetségi részeket is tartalmaznak! Miután azonban a falasák a történelem során Etiópiában mindvégig számkivetettek voltak, valószínűtlen, hogy a keresztények zsidó jellegű szokásai tőlük származnának. A legelfogadhatóbb az a nézet, miszerint a fent említett szokások egy része nem kifejezetten zsidó vallási előírás, hanem a térség semita népei között ősidőktől gyakorolt szokás. Bárhogyan is van, tény, hogy a zsidó hagyományokat Etiópiában is sokáig üldözték és csak Zara-Jakob császár engedélyezte azok gyakorlását a 15. században, olyannyira, hogy a középkori (és későbbi) etióp büntető törvénykönyv, a Fetha Nagaszt (‘Királyok Törvénye’) is ószövetségi biblikus alapon nyugszik.
 
=== A „katolikus” Etiópia ===
Ahmed emír pusztítása és a portugálok megjelenése után Etiópia már nem bírta visszanyerni régi fényét. A birodalom belső vallási ellentétei (orthodox eretnekmozgalmak), az örökösödési háborúk, a déli nomád népek (oromók) támadásai és az oszmán törökök megjelenése a térségben szétzilálta a birodalmat. A császár (királyok királya) hatalma kezdett egyre inkább névlegessé válni. A bonyolult, kaotikus belső viszonyok kedveztek a jezsuita misszionáriusoknak, mert bekapcsolódhattak az udvar hatalmi harcaiba. [[1603]]-ban [[Pero Páez]] spanyol [[jezsuitákJézus Társasága|jezsuita]] misszionárius érkezett a birodalomba, és hamar felismerte a lehetőséget. A császárhoz közel férkőzve azzal kecsegtette, hogy amennyiben katolizál, európai fegyveres segítséget szerez a számára. Páez tervei azonban két ízben is csődöt mondtak, mert a császárt a konzervatív ortodox ellenzék meggyilkoltatta. Végre a harmadikat, [[Szuszeniosz]] császárt ([[1607]]–[[1632]]) sikerült rávennie a katolizálásra [[1612]]-ben. Szuszeniosz azonban sokáig nem merte ezt nyilvánosságra hozni, de a dolog kitudódott és hamarosan kitört az első katolikus ellenes lázadás. Amikor [[1622]]-ben az egész birodalmat katolikussá nyilvánította, az elégedetlenség a tetőfokára hágott. [[1625]]-ben Páez helyére a sokkal bigottabb Alfonso Mendez érkezett, immár mint a pápa által felszentelt etióp püspök. Ettől kezdve Etiópiában (máig) kettős egyházszervezet van: az egyik elismeri a Vatikánt, a másik nem. Mendez elképesztő dolgokat kezdett követelni: elrendelte az egész lakosság újbóli megkeresztelését, a teljes papság újbóli felszentelését, és az etióp orthodox liturgia felcserélését a latinra, beleértve azt is, hogy a liturgia nyelve a giz helyett a latin legyen. Mendez és társai egész egyszerűen nem értették az etióp kereszténység mibenlétét, talán nem is akarták megérteni. A félreértésekből csak egyetlen példa: a katolikus liturgia szerint az áldozás előtt az ostya és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé (eucharisztia) a hívők szeme láttára, a mise részeként történik. Ezzel szemben Etiópiában az átváltoztatást a papok a mise előtt, a templom egy erre a célra elkülönített helyiségében végzik. Miután Mendez nem látta ezt, azt hihette, az etiópok nem hisznek az eucharisztiában. A katolikus misszionáriusok persze már az európai eretnekmozgalmak és reformáció több száz éves emlékével érkeztek, ezért érthető gyanakvásuk – ne feledjük, hogy Mendez már az ellenreformáció (tridenti zsinat) „gyermeke”.
 
Az ellenkezés csakhamar olyan méreteket öltött, hogy Szusznejosznak választania kellett: vagy jó katolikusként meghal, vagy megtagadja azt, és ezzel talán megmenti a trónját. Végül 1632-ben rendeletileg visszaállította az orthodox államvallást, azzal, hogy akik időközben katolikus vallásra tértek, továbbra is szabadon gyakorolhatják vallásukat. Ekkor azonban már késő volt. A katolikusokkal szembeni gyűlölet pogromokban nyilvánult meg, Szusznejoszt megfosztották a tróntól, helyére fiát, Faszilidaszt ültetve, aki még ugyanabban az évben (1632) kiutasította a jezsuitákat Etiópia egész területéről. János Pap legendája ezzel szertefoszlott, és örök tanulságul szolgált minden későbbi misszió számára.
 
=== Etióp egyházi mozgalmak és irányzatok ===
A korábbiakban csak utaltam rá, hogy Etiópia sem volt mentes különböző eretnek- avagy refrommozgalmaktól (ez mindig nézőpont kérdése).
 
A legkorábbi ezek között egy szerzetesi mozgalom, amelyet Evosztatevosz hirdetett északon (a mai Eritrea területén). Evosztatevosz a 14. század első felében kezdte ostorozni korának vallásos életét. A korábban kifejtett ószövetségi életmódnak ő lett az egyik legelhivatottabb hirdetője, nevezetesen a szombat megtartásáért harcolt. Ezen túlmenően elítélte a gazdagságot, és szerény (puritán) életmódra szólított fel. Ebben szerepe volt annak is, hogy azokon a területeken, ahol működött, virágzott a rabszolga-kereskedelem, amelyben a törvények szerint keresztényeknek nem lett volna szabad résztvenni (rabszolgát keresztények is tarthattak, de a velül való kereskedés tilos volt). Evosztatevosz tagadta, hogy Krisztus két természettel rendelkezett volna, szerinte Jézusnak születése után csak isteni természete volt, amely a Szentlélek általi felkentségéből (kibat) adódik. Evosztatevosz tevékenysége egyfelől csakhamar követőkre talált, és tanítványai szétszéledtek a birodalomban. Másfelől a megvádolt előkelők üldözni kezdték (beleértve a királyi udvart is), így csakhamar el kellett menekülnie Etiópiából. 1352 körül Örményországban halt meg. Követői azonban továbbfejlesztették a mozgalmat, amely így szerzetesi iskolává alakult át. Még sokáig üldözésben részesültek a szombat-követelés miatt, mígnem Zara-Jakob törvényessé tette azt.
=== Az Etióp Egyház függetlenné válása ===
A 16–18. század vallási vitáiból lassan az unionisták kerültek ki győztesen, de a politikai indítékoktól sem mentes (sőt valójában azok miatt zajló) sorozatos polgárháborúk kaotikus állapotokat teremtettek Etiópiában. A császárság, mint királyságok összessége tulajdonképpen meg is szűnt. Bár továbbra is volt császár, a királyságok és tartományok feletti hatalma névleges volt csupán. Az 1769 és 1855 közötti időszakot az etióp történelem éppen ezért mint a Hercegek Korát (Zamana Maszafint) említi.
 
1855-ben lépett a trónra II. Tevodrosz császár, aki pontosan látta, hogy a megjelenő európai gyarmatosítással szemben csak egy jól szervezett, egységes birodalom nézhet szembe. Egységesítő harcait az egyház kezdetben azért támogatta, mert azt remélte, hogy a birodalom egységével az egyház egysége is megteremthető. Tevodrosz és Szalamá püspök részvételével már 1854-ben zsinatot tartottak, amelyen kihirdették a tevahido tanok kizárólagos érvényességét. A vallási ellentétek ezzel persze nem szűntek meg, de több vallási jellegű háború már nem zajlott. Tevodrosz később mégis szembefordult az egyházzal, mert bár igen vallásos uralkodó volt, túlzottnak vélte az egyházi földbirtokok arányát. Ez kapcsolatban van Tevodrosz hadsereg-reformjával is, ugyanis első ízben próbálkozott zsoldoshadsereget felállítani, és a kiszolgált katonákat földhöz szerette volna juttatni. Az egyháztól való földszerzés azonban nem sikerült, nemcsak az egyház ellenállása miatt, de azért sem, mert maguk a katonák is vonakodtak elfogadni az egyháztól elvett területeket.
{{Portál|vallás|}}
[http://churchofgod.hu/content.php?act=etiop Ismertető az Etióp ortodox Tewahido egyházról és kánonjáról]
 
{{DEFAULTSORT:Etioportodoxegyhaz}}
[[Kategória:Etiópia|ortodox]]
311 755

szerkesztés