„Keleti katolikus egyházak” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
formázás (WP:FELÉP) |
|||
7. sor:
A korai keresztény egyház az [[apostoli hagyomány]]t megőrizve, de a helyi viszonyokhoz igazítva különböző lelkiségi, teológiai, liturgikus közösségeket alakított ki, amelyek a [[4. század]]ra egy-egy [[pátriárka|patriarchális szék]] köré csoportosultak. A [[katolikus egyház]] ez alapján osztható két nagy csoportra, a nyugati (latin) katolikus részegyházra és a keleti katolikus egyházakra. Ez utóbbiak többsége a korábbi [[egyházszakadás]]ok során létrejött keleti – elsősorban [[ortodox egyházak|ortodox]] és [[ókeleti egyházak|ókeleti]] – egyházak kis részének a nyugati egyházzal való egyesülése, uniója ([[latin nyelv]]en ''unio'') révén jött létre. Innét a sokszor használt ''uniátus'', ''unitus'', ''uniata'' elnevezések.
A római pápa a keresztény egységet csak a saját egyházfősége alatt tudta elképzelni. A tervezett egység első lépése a [[firenzei unió]] megkötése volt Róma ([[IV. Jenő pápa]]) és Konstantinápoly ([[VIII. János bizánci császár|VIII. János császár]]) között. A zsinat résztvevői elfogadták, hogy Róma püspöke, a pápa lesz az egész keresztény egyház feje. Az egyezményhez csatlakozott az [[orosz ortodox egyház|orosz egyház]], az [[örmény apostoli ortodox egyház|örmény egyház]] egy része, a [[kopt ortodox egyház|koptok]], a [[Szír Ortodox Egyház|szír jakobiták]] és [[Asszír Keleti Egyház|nesztoriánusok]] kisebb csoportjai stb. (1439). Az egység azonban röviddel a zsinat bezárása után felbomlott, az egyesülés további lépéseit megakadályozta az oszmán-török hódítás. A zsinati határozatot aláíró keletiek közül többen Rómába emigráltak, köztük volt [[Ióannész Bésszarion]], akinek jelentős szerepe volt a görög kéziratok megmentésében, Bizáncot elfoglalták a törökök (1453), az orosz és a keleti egyházak szakítottak Rómával, már csak azért is, mert közéjük állt, földrajzi értelemben, az [[Oszmán
A pápaság most már nem adta fel terjeszkedő törekvéseit. Eszközei a szerzetesrendi missziók voltak, [[Ferences rend|ferencesek]], [[Domonkos-rend|domonkosok]]. Elsőnek [[III. Gyula pápa]] (1549–1555) küldte a ferences rendet a Közel-Keletre, [[Moszul]]ba. A térítő missziók arra törekedtek, hogy a keleti keresztény egyházak egyik vagy másik kisebbségi csoportjának megnyerésével, szakadár csoportok lehasításával kiterjesszék Róma befolyását. Működésük nyomán több szakadás is bekövetkezett a [[nesztoriánus]] és jakobita egyházakban. A hagyománybeli különbségek felszámolása többnyire csak oly módon sikerült, hogy mindkét részről puszta félreértésekként kezelték őket: a dogmatikai ellentmondásokat liturgikus változatoknak, a latin és a görög vagy szír nyelvi formulák tartalmi ellentmondásait nagyvonalúan fordítási eltéréseknek minősítették. A lényeg a Róma püspökének helyzetét meghatározó tan és a római szertartások átvétele volt.
| |||