„Faust-szimfónia” változatai közötti eltérés

Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus Mefisztó (eredetileg Mephistopheles) ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak természetének két szélsőséges oldala?). [[Bartók Béla (zeneszerző)|Bartók]] szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű képlet. A tétel végén megjelenik a Mefisztót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Faust elbukik ugyan, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki végül a [[tenor]] és a férfikar által énekelt szöveg, Goethe drámai költeményének sorai.

Liszt műve ugyan jellegzetesen magán viseli a kor romantikus hatásait, ugyanakkor modern harmóniái, a [[Dodekafónia|tizenkétfokúság]] korai alkalmazása, hangszerelése, szigorú kompozíciós szerkezete révén szerzője legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik, a ''[[h-moll szonáta (Liszt)|h-moll szonátával]]'' állítható párhuzamba. [[Bartók Béla (zeneszerző)|Bartók Béla]] szerint is a ''Faust-szimfónia'' – a ''h-moll szonátával'' együtt – ''„a 19. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartozik”''. [[Hamburger Klára]] megállapítja, hogy a Faust-szimfónia ''„egyik reprezentatív képviselője annak a nagy fontosságú, sokakra ható formálási elvnek, amely a több, ez esetben háromtételes művet egyetlen nagyobb, szervesen összefüggő, dramaturgiailag is megtervezett ciklikus egységbe ötvözi.”''