„Első angol–afgán háború” változatai közötti eltérés

Az angol és indiai seregek nagy része a hadjárat után visszatért Indiába, de elég hamar világossá vált, hogy Sudzsa hatalmát csak a brit csapatok jelenléte őrizheti meg, ugyanis az afgán nép nem kért sem az európai befolyásból, sem Sáh Sudzsából. Ahogy telt az idő, MacNaghten engedélyezte - főleg indiai - katonáinak, hogy a családjukkal együtt éljenek a megszállt országban, hogy a lelkesedésük ne törjön le. Ez tovább dühítette az afgánokat, akik ebből arra következtettek, hogy az angolok tartós megszállásra rendezkednek be. Ennek ellenére a helyzet nemkedvezőnek festett rosszultűnt, Duszt Muhammad ugyanis 1840-ben megadta magát a briteknek, miután többször is megpróbálta sikertelenül visszaszerezni a hatalmát. Akbar Hán vette át az afgán ellenállás szervezését.

[[1841]] [[október]]ében már a törzsek nagy része nyíltan Akbar Hán mellett állt, ennek ellenére továbbra is hűségesnek mondták magukat a megszállókhoz, hogy a fizetségtől se essenek el. A brit politikai és katonai vezetők, mint MacNaghten, Elphistone, vagy a novemberben a kabuli csőcselék által meggyilkolt Sir Alexander Burnes rendre alábecsülték a veszélyt, amibenamely az egész hadsereghadsereget voltfenyegette.

Az elkövetkezendő hetekben a brit parancsnokokat az kötötte le, hogy mihamarabb megegyezésre jussanak Akbar Hánnal. Egy titkos találkozón MacNaghten felajánlotta Akbar Hánnak a nagyvezíri posztot a király oldalán, ha megnyugtatja az afgán törzseket. Akbar szó nélkül börtönbe vetette az egész brit küldöttséget, azonban úton a fogság felé a feldühödött tömeg lemészárolta őket és MacNaghten testének darabjaival ünnepeltek Kabulban. Akárcsak Burnes halálánálhalálakor, a brit csapatok nem csaptak szét az afgán tömegben, hanem a gyengeség jelét mutatva csak ültek alaktanyáikban barakkjaikbanmaradtak. Ez a fajta passzivitás jellemezte Elphistone vezetői képességeit, mely nemcsak az afgánokat bátorította fel, de a brit-indiai csapatokat is teljesen demoralizálta.