„Tüzérség” változatai közötti eltérés

A '''tüzérség''' hagyományos értelemben olyan eszköz, illetve katonai egység, mely [[háború]] során nagyobb [[lövedék]]ek [[lövés|kilövés]] útján történő célba juttatására alkalmas. ''Önálló fegyvernem'', amelynek legkisebb tűzvezetési és harcászati alapegysége a [[üteg|tüzérüteg]]. Az ütegeket és az ezekből kialakított szervezeteket (osztály, ezred) az összfegyvernemi kötelékek állományába szervezik, esetenként önállóak és fegyvernemi tartalékot képeznek.<ref>{{cite book|author=Kováts Zoltán, Lugosi József, Nagy István, Sárhidai Gyula|title=Tábori tüzérség|publisher=Zrínyi Katonai Kiadó|location=Budapest|date=1988|pages=9}}</ref> Az ütegek által alkalmazott ''tűzeszközök'' típusa és mennyisége a feladatkörük függvénye.

 

 

A [[középkor]]ban főleg várostromok idején használták ezeket az eszközöket, nagy tömegük és nehézkes mozgathatóságuk miatt eleinte idegenkedtek attól, hogy nyílt csatákban vessék be őket. A legfőbb gondot ekkoriban az utántöltés lassúsága jelentette.<ref name="Az első lövegek">{{cite book|author=Kováts Zoltán, Lugosi József, Nagy István, Sárhidai Gyula|title=Tábori tüzérség|publisher=Zrínyi Katonai Kiadó|location=Budapest|date=1988|pages=18}}</ref> A technika folyamatos fejlődése kisebb tömegű, nagyobb tűzgyorsaságú ágyúk megépítését eredményezte. Ebben az időben alakult ki a három alaplövegtípus: az [[Ágyú (löveg)|ágyú]], a [[mozsár (löveg)|mozsár]] és a [[tarack (löveg)|tarack]], melyeket az [[űrméret]]ek egységesítésével együtt [[I. Miksa német-római császár|I. Miksa]] [[német-római császár]] fektetett le írásban.<ref name="Az első lövegek"/> A tüzérség fejlődésére nagy hatást gyakorolt a szabványosítás (leegyszerűsítette és felgyorsította a gyártást, az üzemeltetést és a karbantartást), az [[acél]] bevezetése, valamint a [[közvetett irányzás]] koncepciója. Ez a koncepció szükségessé tette egy sor olyan módszer és eszköz kidolgozását, kifejlesztését, melyek a célok felderítésével és az adattovábbítással, [[lőelemképzés]]sel voltak kapcsolatosak.<ref>A közvetett irányzás lényege, hogy a látótávolságon túl elhelyezkedő célok helyzetét a telekommunikáció (zászlók, jelzőrakéták, tábori telefonok, rádiók stb.) segítségével meghatározzák, majd az így kapott koordináták alapján a célra megkezdik a tüzelést. Az ''előretolt tüzérségi megfigyelő'' – amely tevékenykedhet gyalogosként, páncélozott harcjárműben vagy repülőgépben egyaránt – a belövési tüzet pontosítja, ha szükséges.</ref> A közvetett irányzást először az [[első világháború]]ban alkalmazták széleskörűen és sikeresen. A reaktív hajtású lövedékeket (nem irányított rakétákat) a [[második világháború]] idején vetették be igazán nagy mennyiségben (mind szárazföldi, mind tengeri, mind légi úton), noha már a [[19. század]]ban léteztek ezen fegyverek elődei, a [[röppentyű]]k.<ref>Röppentyűket fejlesztett és alkalmazott a Magyar Honvédség is az [[1848–49-es forradalom és szabadságharc|1848–49-es szabadságharc]] idején.</ref> A második világháborúban érte el a csöves tüzérség alkalmazásának csúcspontját, melyet a háború befejezését követően a ''rakétatüzérség'' szorított háttérbe. Az általuk alkalmazott rakéták hajítótölteteik révén nagyobb hatótávolságra és nagyobb tömegű harci részek bevetésére váltak képessé, mint a csöves tüzérség tűzfegyverei. Hátrányaik azonban az [[1970-es évek]]re nyilvánvalóvá váltak (nagy költség, alacsony tűzsűrűség, nukleáris/elektronikai harcban való fokozott érzékenység), ezért a csöves tűzfegyverek alkalmazása továbbra is szükségszerű maradt.