„Középső kőkorszak” változatai közötti eltérés

Azokon a helyeken - elsősorban Ázsiában és Dél-Európában, valamint Észak-Amerikában, ahol megmaradt valamilyen értékes hústadóhúst adó vad (mint pl. a bölény, a rénszarvas, a vadkecske és vadjuh), egy-egy embercsoport valósággal birtokba vett egy-egy állatcsordát, és egész évben követte, védve nemcsak a többi ragadozótól, de valószínűleg más embertörzsektől is (Ez szükséges volt, ugyanis ezek a kisebb testű húsállatok csak kisebb létszámú embert tudtak eltartani, így ügyelni kellett rá, nehogy a túlvadászat leapassza és megsemmisítse a csordákat). Kialakult a vadász-pásztor avagy terelgető életforma. Mivel egy-egy csorda a zsugorodó legelőktől eltekintve sem képes túl nagy emberpopulációt eltartani, ez általában nemcsak jóval szűkösebb megélhetést jelentett, mint az előző korok óriás-húsállat-vadászata, de jóval közelebb is állt a gyűjtögetéshez, mint a vadászathoz, mivel a fő táplálékforrást valójában a növények: gyökerek, bogyók jelentették. Ritka kivételektől eltekintve, ez az életmód komoly gazdasági és életmódbeli visszaesést jelentett az előző korszakok vadász-társadalmaihoz képest: nem volt mód komolyabb otthonok és menedékek építésére, az év nagy részében sziklákon, barlangokban aludtak, szegényesen megmunkált kő- és csonteszközöket használtak (melyeket sokszor inkább hátrahagytak és újrakészítettek, amikor továbbálltak), s semmi nyoma ebből a korból, hogy ezek az emberek akár festményeket, akár faragásokat, akár ékszereket készítettek volna. Összességében csak két-három napot dolgoztak, majd egyet pihentek, de ezt egész évben, és korra, nemre való tekintet nélkül. A vadász-pásztorok egyre inkább megismerték a követett állatok viselkedését, biológiáját. Természetesen arra is rájöttek, hogy leginkább a beteg, gyenge állatot érdemes leölni, és így nemhogy apasztják a csordát, de akár, mint egésznek, még segíthetik is a gyarapodását.<ref name="Typotex 1996">[[Vekerdi László]]: ''A véges végtelen''. Typotex, Bp., 1996. ISBN 963-7546-75-8</ref>