Közfoglalkoztatás Magyarországon

A közmunka fogalma

A közfoglalkoztatás a jóléti állam egyik lehetséges aktivációs eszköze.A Magyarországon megvalósuló közfoglalkoztatási programok meglehetősen költségesek és jellemzően nem segítik vissza a résztvevőket a nyílt munkapiacra.

A közfoglalkoztatás rendszere Magyarországon 2011 előtt

2011 előtt a közfoglalkoztatás alapvetően három formában (közhasznú munka, közmunka-program és közcélú munka) létezett Magyarországon, amelyek tartalmilag (az elvégzett munka jellegében) kevésbé különböztek egymástól, finanszírozásban az és irányító, felügyelő intézmény kilététől viszont igen.

Az 1991-től működő közhasznú munkát a munkaügyi kirendeltségek szervezték és működtették a regisztrált munkanélküliek kiközvetítésével, akik munkaviszony keretében jellemzően egy évig végezhettek a települések közfeladatait érintő munkákat. A bérköltségek és egyes közvetlen költségek (pl. munkaruha, utazás) - megyétől függően - 50–70%-át (2002 óta romák, illetve 45 éven felüliek foglalkoztatása esetén 90 százalékát) vállalta át a Munkaerőpiaci Alap foglalkoztatási alaprészének megyékre decentralizált része. Ezen alapot a munkáltatók által befizetett (3%-os) munkaadói járulék képezte. A közhasznú munka forrásai 2009-től jelentősen lecsökkentek, szerepét a közcélú foglalkoztatás vette át.

A közmunka-programokat 1996-tól kezdődően hirdették meg, többnyire ár- és belvízvédelmi rendszerek helyreállítási és fenntartási munkáira, a közúthálózat karbantartására, környezetvédelmi munkákra, később már kulturális, szociális közfeladatok segítésére is. A közmunka-programok finanszírozása éves pályázati rendszeren keresztül történt, a pályázatokat a szaktárca, illetve 2003-tól a Közmunka Tanács írta ki. A lebonyolításra jelentkezhettek önkormányzatok vagy egyéb szakigazgatási szervek (pl. vízügyi igazgatóság, erdészetek, nemzeti parkok stb.). A költségeket az évente elkülönített közmunka alap állta. 2008 augusztusától a közmunka-programot elnyerő szervezetnek vállalnia kellett, hogy az általa foglalkoztatott személyek közül min. 40% a rendszeres szociális segélyezettek (RSZS) közül kerül ki.

A közcélú foglalkoztatást a szociális törvény 1999. évi módosítása során, a 2000. évtől vezették be. Bevezetésének célja a rendszeres szociális segélyre (RSZS) jogosultak átmeneti munkába vonása volt. A segélyrendszer későbbi átalakításai (2009-től a rendelkezésre állási támogatás, RÁT, későbbi nevén bérpótló juttatás – BPJ, illetve foglalkoztatást helyettesítő támogatás – FHT) során ez a feltétel végig megmaradt. A három közfoglalkoztatási forma közül a közcélú foglalkoztatás finanszírozása volt a legkedvezőbb az önkormányzatok számára, alapesetben a bérköltségek és járulékok 90%-át fedezhette a Munkaerő-piaci Alap. A közcélú foglalkoztatás központi támogatását a Magyar Államkincstár adminisztrálta, illetve folyósította az önkormányzatok számára. A közcélú foglalkoztatást A közcélú foglalkoztatást – hasonlóan a közhasznú és a közmunkához - települési önkormányzatok, azok társulása, vagy az általuk megbízott szervezetek szervezték és működtették. A tartós munkanélküliség csökkentését célzó, 2008-ban meghirdetett Út a munkához program keretében 2009-től felülről nyitottá tették a közcélú foglalkoztatásra igényelhető forrásokat. Emellett a központi finanszírozás arányait úgy alakították, hogy az a kibővült keretek kihasználására ösztönözzön: a közcélú munka esetében 95%, a RÁT esetében csak 80% volt a központi támogatás (a korábbi 90% helyett).

A közfoglalkoztatás rendszere Magyarországon 2011. január 1-től

2011. január 1-től megszűnt a korábbi három közfoglalkoztatási forma, és azt az „egységes közfoglalkoztatás rendszere” váltotta fel. Az új rendszerben csak a munkaügyi kirendeltségek által kiközvetített álláskeresők (elsősorban FHT-sok) lehetnek közfoglalkoztatottak, akik – a korábban érvényes minimálbér, illetve garantált bérminimum helyett – rendeleti úton meghatározott közfoglalkoztatási bérben (a nettó minimálbér kb. 76-88%-a), vagy a minimum középfokú iskolai végzettséget és szakképesítést igénylő munkakörben foglalkoztatottak számára fizetendő garantált közfoglalkoztatási bérben (a nettó minimálbér kb. 84-86%-a) részesülnek. 2011 óta az alábbi közfoglalkoztatási formák működhetnek:

• rövid időtartamú közfoglalkoztatás: legfeljebb 4 hónapig, napi 4 órás foglalkoztatás (2011 végéig)
• hosszabb időtartamú közfoglalkoztatás: legfeljebb 11 hónapig, napi 6-8 órás foglalkoztatás
• országos közfoglalkoztatási program: pl. ár- és belvízvédelmi munkák, köz- és vasutakat, stb. érintő feladatok ellátására
• értékteremtő közfoglalkoztatás (2012-ig)
• startmunka mintaprogramok
• közfoglalkoztatás mobilitását szolgáló támogatás (közhasznú kölcsönző részére)
• vállalkozás részére foglalkoztatást helyettesítő támogatásban vagy rehabilitációs ellátásban részesülő személy foglalkoztatásához nyújtható támogatás (2012-ig)

A központi költségvetésből közfoglalkoztatási támogatás kérelemre nyújtható, melyet az illetékes munkaügyi központhoz kell benyújtani. A támogatás mértéke – a közfoglalkoztatás fent felsorolt formáitól függően –a bérköltség (és az ahhoz kapcsolódó szociális hozzájárulási adó) akár 100%-a is lehet (hosszabb időtartamú közfoglalkoztatás esetén), emellett a közvetlen költségekhez (és speciális esetekben szervezési költségekhez) is igényelhető támogatás, amely mértéke a bérköltségre nyújtott támogatás max. 5-20%-áig terjedhet (közfoglalkoztatási formától függően). A közfoglalkoztatási rendszer további szabályozását a közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény (Kftv.) tartalmazza.

Létszám-adatok

Magyarországon 1996 és 2006 között átlagosan 30-40 ezren dolgoztak valamilyen közfoglalkoztatási formában. Ez a létszám 2009-től 60-100 ezerre nőtt, 2013-ban pedig meghaladta a 130 ezret. Ez az érték nemzetközi viszonylatban is magasnak számít. A Eurostat 2011. évi adatai szerint a közfoglalkoztatásban résztvevők létszáma az aktív korúak (15-64 évesek) állományán belül egy országban sem ért el a magyarhoz hasonlóan magas (1,12%) szintet. Bár Lettország (1,11%), Írország (0,97%) és Franciaország (0,6%) létszám-arányai szintén jelentősek, a többi vizsgált ország arányai a magyar szintnek felét sem érik el.

Költség-adatok

Magyarország nemzetközi összehasonlításban sokat költ közfoglalkoztatási programokra, és keveset egyéb munkaerő-piaci eszközökre, amik a munkanélküliek átképzését vagy munkakeresését segítenék. Hasonlóképpen alacsony mértékben támogatja a vállalatokat abban, hogy válság esetén ne bocsássák el az embereket, és arra sem ösztönözi őket állami eszközökkel, hogy új embereket vegyenek fel. 2011-ben ezen felsorolt programokra kevesebb pénzt költött az állam összesen, mint a közfoglalkoztatás támogatására. A közfoglalkoztatáson kívüli alternatív munkaerő-piaci eszközök támogatására biztosított források arányában Magyarország rendre elmarad a többi V4 országtól.

A közmunka hatása a nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedésre

Míg a közfoglalkoztatási programok hivatalos célja, hogy „a közfoglalkoztatott sikeresen vissza-, illetve bekerüljön az elsődleges munkaerő-piacra,” a kutatások azt bizonyítják, hogy e programoknak pont az ellenkezőjét sikerül elérniük.A kilépési arány rendkívül alacsony a közfoglalkoztatási programokból, ami egyrészt annak tudható be, hogy a közmunka keretében végzett egyszerű és mezőgazdasági munkák nem fejlesztik a résztvevők azon készségeit, amelyekre napjainkban a munkapiacon szükség van (például problémamegoldó képesség). Másrészt, a közfoglalkoztatás kötelező jellege miatt a résztvevőknek kevesebb idejük marad a munkakeresésére és saját maguk átképzésére is. Az MTA KTI becslése szerint a 2012-ben és 2013-ban közfoglalkoztatásban részvevők közül átlagosan 13% tudott visszakerülni a munkapiacra.

Források

Közgazdaságtan Szociológia Politológia