„Korporativizmus” változatai közötti eltérés

A '''korporativizmus''' (másként korporatizmus) (olaszul: corporativismo) ideológia irányzat, amely szerint az egyes politikai érdekcsoportok (korporációk) egymással szemben nem ellenségesen állnak, egymássaéegymással nem sztrájkoktól és osztályharctól terhes viszonyban vannak, hanem a munkabért és a munkafeltételeket békés egyetértésben rendezik. Maga a korporáció szó a latin ''corporatio'' (jelentése testület) szóból származik.

Első alkalommal a szó [[Benito Mussolini]] uralma alatt, az olasz [[fasizmus]] idején tűnt fel, később aztán [[ausztrofasizmus]] néven [[Engelbert Dollfuß]] uralma alatt Ausztriában is, a [[Harmadik Birodalom|nemzetiszocializmus]] idején „népközösség“- ként ([[:de:Volksgemeinschaft]]) jelent meg [[Németország]]ban, majd [[Salazar]] uralma alatt Portugáliában „Estado Novo“ néven, de még [[Franklin D. Roosevelt]] elnök is hozzányúlt a korporativizmushoz bizonyos elgondolásaiban a [[New Deal]] részeként. A politika az NSZK-nak a háború utáni történetében is magáévá tette a korporatizmus alapgondolatát az ún. Társadalmi Partnerség formájában. Mussolíni esetében a korporatizmus előképeként a brazil diktátor, [[Getúlio Dornelles Vargas]] által az 1920-as évek során megvalósított unún. „modern kapitalizmus“ szolgált.

A korporatizmus egyrészt reakció volt a 20. század elején beálló pusztító világgazdasági válságra. Ez világszerte bizalmatlanságot ébresztett a szabad piacgazdasággal szemben és sok helyen egy, a középkori céhes rendszerek iránti nosztalgiát keltett. (A legismertebb példa erre [[XIII. Leó]] pápának a ''[[Rerum Novarum]]'' kezdetű enciklikája, mely elősegítette katolikus szakszervezetek megalapítását). Másrészt azonban a korporatizmus reakció volt a szocialista és kommunista osztályharcra is, amit a korporációk közti békés tárgyalásos megoldásnak kellett volna felváltania. További elméleti befolyást gyakorolt a korporatizmus létrejöttére a [[szindikalizmus]], melynek (korai éveiben) Mussolini is híve volt.

Jóval korábbi prefasiszta gondolkodó volt [[Adam Müller von Nitterdorf]], [[Metternich]] herceg tanácsadója. Müller a [[francia forradalom]] [[egalitarizmus]]ából és az angol eredetű [[laissez-faire]]-kapitalizmusból (más néven manchester-liberalizmusból (Richard Cobden, John Bright, Frédéric Bastiat)) álló veszélyes párost kívánta megfékezni elméletével. A legtöbb német arisztokrata averziója a szabad piacgazdasággal szemben Müller írásainak nagy visszhangjára vezetett.

Olaszországban mindenekelőtt [[Alfredo Rocco]] volt a fasiszta ideológia fejlesztője, aki később Mussolini idejében komoly politikai rangra jutott. Rocco 22 korporációra osztotta fel az olasz gazdaságot, ezek mindegyikét a ''Camera dei Fasci e delle Corporazioni'' képviselte.

A ''klasszikus korporatizmus'' vagy másként ''állami-autokratikus korporatizmus'' a korporatizmus egy „felülről“, az állam oldaláról kikényszerített formája volt. Ennek ismertető jegyei: meghatározott számú, mesterségesen képzett, céhszerű kényszer-szövetség, az ezekbe belekényszerített tagságaltagsággal. Ezek a szövetségek egymással semmilyen konkurenciában nem álltak és funkcióik szempontjából egymástól elhatárolódtak. Feladatkörükön belül bizonyos képviseleti monopóliummal bírtak, ami kapcsolódott bizonyos állami előírásokhoz. Ez különösen a vezető testület megválasztására, a követelések és érdekek artikulálására vonatkozott. A szövetségek munkája egy, a számukra előre definiált társadalmi célra irányult. Nem a pluralizmusra jellemző csoport–konszenzus útján jött tehát létre, hanem állami előírással.

A ''neokorporatizmus'' vagy ''liberális korporatizmus'' a korporatizmus „alulról“, a társadalom oldaláról szervezett formája. Ez különösen abban nyilvánul meg, hogy ''szabadon'' szerveződő érdekszövetségek tagjai ''szabadon'' léptek be ezekbe az államhatalom által megadott feladatkörökbe. Körülhatároló és centralizáló tendenciák bizonyos feladatkörökön belül nem az állam előírásaival jönnek létre, hanem ezeket maga a társadalom határozza meg. A korporatizmus e a formája az állam, a szakszervezetek és a munkaadók szövetségének a hármasában testesül meg.

A kritika az államot és a népgazdaságot érintő előnyök és hátrányok alapján tagolódik. Elsősorban a neokorporatizmusra vonatkozik, mivel ez a klasszikus korporatizmusnál nagyobb aktualitással bír.

Mindenekelőtt a gazdaság-liberális beállítottságú kritikusok tekintik a klasszikus korporatizmust egyfajta az állam által ellenőrzött tervgazdaságnak. Szerintük a kommunista tervgazdaságtól csak az különbözteti meg, hogy az eredeti vállalkozót nem fosztják meg tulajdonjogától, hanem integrálják a tervgazdaságba. Ezáltal államilag védett kartellek keletkeznek, így a szabad piacgazdaságnál kevesebb jólét keletkezik az egész gazdaság szintjén.

Elsősorban a kormányozhatóság növekedése bizonyul előnynek a neokorporatizmus keretei között. Az állam a gazdaságból és társadalomból jövő információk nélkül csak rosszul képes reagálni a társadalmon belüli mozgásokra, emiatt rászorul az érdekeket képviselő szervezetektől nyerhető információkra. Ez az államapparátus munkáját megkönnyíti, minthogy az érdekegyesítő szervezetek a tudásukat rendelkezésre bocsátják. Ezek a szervezetek a saját működésük területén ezen túlmenően a kormányzás köztes lépcsőiként működnek. Fennáll azonban az intézményesedés tendenciája - ez a képviseleti elv egyik tulajdonsága - , mely a megválasztott érdek-képviselőket affeléafelé tereli, hogy inkább a tárgyalások sikerére koncentráljanak és kevésbé a saját bázisuk érdekeire.

A korporatizmus komoly hátrányának bizonyul az állami hivatalok „foglyulejtése“, valamint egy, a parlamentáris demokráciát gyengítő folyamat, mely az érdeképviseletetérdekképviseletet közvetlenül a kormányra helyezi át; a parlamentet megkerülni látszik. Ennek célja, hogy már korán, a törvények előkészítésének a szakaszában hatást gyakoroljon a törvényalkotásra. Különösen vonatkozik ez a gazdaságpolitika területére, a hagyományos érdekképviseleti szervekre (szakszervezetek, munkaadók szövetsége). Így fennáll a probléma, hogy nem az egész gazdaság, hanem csupán néhány szervezett felső szövetség jóléte valósul meg. Úgyszólván a „szövetség-állam“ létrejötte fenyeget.

*[http://epa.oszk.hu/01600/01639/00001/pdf/elsoszazad_2006_1_09bekesmarton.pdf Békés Márton: A rendiség felújítása. A hivatásrendiség egy lehetséges értelmezési módja. In: Első Század (Budapest, 2006), pp. 100-124]