Főmenü megnyitása

Módosítások

a
hivatkozás áthelyezése az írásjel mögé, egyéb apróság AWB
1444-48 között Kázmér, még litván nagyfejedelemként, háborút folytatott Moszkvai Nagyfejedelemség ellen a Vjazma folyó mentén fekvő területekért. Ez a háború kapta meg a lengyel nemesség támogatását, ezért Kázmérnak békét kellett kötnie. Kázmér ettől kezdve a nyugati politika felé fordult, ami azt okozta, hogy Litvánia sok keleti területet elveszített, amelyeket Moszkvai Nagyfejedelemség és az [[Oszmán Birodalom]] hódított meg.
 
IV. Jagelló Kázmért 1447. június 25-én koronázták lengyel királlyá. Kázmérnak, mint litván nagyfejedelemnek a megkoronázása lengyel királlyá csak a perszonáluniót állította vissza, az 1386. évi állapotnak megfelelően. A két állam intézményei külön maradtak, a [[horodłói unió]]ban foglalt megállapodások nem érvényesültek. Uralkodásának első évei nehéz politikai küzdelmek között teltek. A király megtagadta főuraktól kiváltságaikat. Legfőbb ellenféle Zbigniew Oleśnicki volt, a hatalmas krakkói érsek, aki a litván ellenzéket is és bujtogatta a király ellen.<ref>M. Bogucka, ''Kazimierz Jagiellończyk'', Warszawa 1978, 41. oldal</ref>. Oleśnicki befolyása korlátozásának érdekében IV. Kázmér erőfeszítést tett, hogy megszerezze főkegyúri jogot az Egyház fölött. Abban az időben (1447-49) Rómában két jelölt küzdött a pápai trónért, [[V. Miklós pápa|V. Miklós]], az 1447-ben törvényesen megválasztott pápa, és [[V. Félix (ellenpápa)|V. Félix]], 1440-től ellenpápa. IV. Kázmér Miklóst támogatta, Oleśnicki pedig Félixet. Így, amikor Félix véglegesen elvesztette a küzdelmet, Kázmér szerzett erősebb pozíciót, és lehetősége nyílt a lengyel püspökök kiválasztására.<ref>M. Bogucka, ''Kazimierz Jagiellończyk'', 134. oldal</ref> De az Oleśnickivel való politikai harc csak az érsek halálával (1455) szűnt meg végleg. Kázmér rákényszerült a nemesek kiváltságainak megerősítésére is 1453-ban, amikor szüksége volt a támogatásukra a [[Német Lovagrend]] elleni háborúban.
 
IV. Kázmérnak a lengyel királyok sorában utoljára sikerült eredményeket elérnie Szilézia visszaszerzésében: 1454-ben az utolsó [[oświęcim]]i herceg hűbéri esküt tett a királynak, majd el is adta neki a hercegséget.
=== Tizenhárom éves háború ===
[[Fájl:Rzeczpospolita Royal Ducal.png|thumb|left|300px|Poroszország a toruni béke után: világrózsa - Királyi Poroszország, sraffozott - Rendi Poroszország (majd - Porosz Hercegség)]]
A király egyik fő törekvése minden lengyel terület egyesítése volt, különösen [[Pomerániai vajdaság|Kelet-Pomeránia]] visszaszerzése a [[Német Lovagrend]]től. A Lovagrend magas vámokat vetett ki a lengyel árukra és gátolta a lengyel kereskedelmet a pomerániai városokkal, ami további károkat okozott a [[Visztula]] mentén és [[Balti-tenger]] partjain fekvő városok közötti gazdasági kapcsolatokban.<ref>P. Jasienica, ''Polska Jagiellonów'', Warszawa 1983, 182. oldal</ref>. Jó alkalom kínálkozott e földek visszaszerzésére azért is, mert a [[grünwaldi csata|grünwaldi]] vereség után a lovagrendi állam Lengyelországgal (1411, 1435) és Litvániával (1422) hátrányos békeszerződések kötésére kényszerült és válságba került. 1440-ben megalakult a [[Porosz Szövetség]], az ó-poroszországi nemesek és polgárok lovagrend-ellenes szervezete, amely azzal a kéréssel fordult a lengyel királyhoz, hogy csatolja a területet Lengyelországhoz. 1454. március 6-án IV. Kázmér kiadta az oklevelet, miszerint Poroszországot a Lengyel Királysághoz csatolja, ami a [[tizenhárom éves háború]] kitöréséhez vezetett.
 
A harcok első szakaszában a pomerániai felkelők kiszorították a lovagrendi hadsereget minden porosz városból, [[Malbork]]on meg néhány kis erődítményen kívül.<ref>M. Bogucka, ''Kazimierz Jagiellończyk'', 67. oldal</ref>. A lengyel nemesség azonban nem támogatta eléggé az uralkodót a háborúban. A királyi hadsereg nem boldogult, a nemességnek pedig nem volt kedve harcolni.<ref>M. Bogucka, ''Kazimierz Jagiellończyk'', 69. oldal</ref> Ráadásul a Lovagrend erősítést kapott, újabb lovagok érkeztek a német területekről. A lengyel nemesség csak akkor volt hajlandó harcolni, ha a király megerősíti régi kiváltságaikat és újabbakat is biztosít számukra. Kázmérnak többek között meg kellett ígérnie, hogy nem hajt végre sorozásokat a hadseregbe, nem vet ki új adókat, és fontos döntéseihez megszerzi a vajdasági (tartományi) nemesi gyűlések (''sejmik ziemski'') támogatását.<ref name=sejmik>''Sejmik ziemski'' ez volt a vajdasági „parlament”. Mai elnevezése ''sejmik wojewódzki''.</ref>
 
1454. szeptember 18-án a lengyel hadsereg vereséget szenvedett a [[Konitzi csata (1454)|konitzi]] (Chojnice) csatában és a Lovagrend visszaszerezte elvesztett területeinek többségét.<ref>J. Bardach, ''Kazimierz Jagiellończyk'', [in:] ''Poczet królów i książąt polskich'', Czytelnik, Warszawa 1987, 297. oldal</ref>. A lengyelek legnagyobb problémája a pénz hiánya volt – a sorozott hadsereg teljesen alkalmatlan volt a modern erődök elfoglalására, zsoldosokat kellett fogadniuk. Végül a király és a gazdag porosz városok ([[Gdańsk]], [[Elbląg]], [[Toruń]]) óriási pénzügyi erőfeszítésük révén zsoldoshadsereget szerveztek, amelynek vezére Piotr Dunin lett.<ref>P. Jasienica, ''Polska Jagiellonów'', Warszawa 1983, 200. oldal</ref>. A Lovagrendnek viszont bőven volt pénze, ráadásul [[III. Frigyes német-római császár]] és [[III. Callixtus pápa]] is támogatták (a pápa átkot mondott Kázmérra és a Porosz Szövetségre).
 
De 1456 után még a Lovagrend is pénzügyi bajokba került. 1457-ben a lengyelek megszerezték [[Malbork]]ot, mert a Lovagrend elmaradt a vár legénységét megillető zsold kifizetésével. Így, amikor a lengyelek kifizették a legénységet, azok átadták a várat.<ref>J. Bardach, ''Kazimierz Jagiellończyk'', 298. oldal</ref>. A háború végső eredményéről a [[schwetzi csata]] (''Świecino'' – falu Kasúbiában) döntött 1462-ban, amelyet a lengyel zsoldoshadsereg nyert meg Dunin parancsnoksága alatt. 1463-ban a [[Gdańsk]] és [[Elbląg]] magánflottája (ún. ''flota kaperska'') vereséget mért a lovagrendi hadiflottára a Visztula-öbölben (''Zalew Wiślany''), 1466-ban megadta magát a konitzi (''Chojnice'') erőd, a lovagi ellenállás utolsó fészke és a Lovagrend békét kért.<ref>M. Bogucka, ''Kazimierz Jagiellończyk'', 81. oldal</ref>
 
1466. október 19-én aláírták a [[második thorni béke|toruni békét]]. Lengyelország megkapta Kelet-Pomerániát (Gdański Pomerániának is nevezték), [[Malbork]]ot, [[Elbląg]]ot, [[Chełmno]] vidékét (''Ziemia Chełmińska'' – terület a Visztula-kanyarban, [[Bydgoszcz]]tól keletre, ahová 1247-ben [[Konrád lengyel fejedelem|Mazóviai Konrád]] fejedelem behívta a Lovagrendet) és Warmiát (németül ''Ermland'') [[Olsztyn]] központtal. Ezt a területet „Királyi Poroszországnak” (''Prusy Królewskie'') nevezték el; Poroszország többi része – '''Rendi Poroszország''' (''Prusy Zakonne'') néven – megmaradt a Lovagrend birtokában mint Lengyelország hűbéri földje. 158 év után Lengyelország visszaszerezte a nyílt tengeri kijáratot és a fennhatóságot a Visztula egész folyása mentén.
1475-ben Törökország elfoglalta [[Feodoszija|Kaffát]], egy [[genova]]i kereszkedőtelepet a [[Krím]] félszigeten. 1484-ben a törökök meghódították [[Chilia Veche|Kiliát]] és [[Dnyeszterfehérvár]]t a Lengyelországgal szomszédos [[Moldva|Moldvában]], amivel elvágták Lengyelországot a [[fekete-tenger]]i kereskedelemtől. [[III. István moldvai fejedelem|Nagy István]] moldvai fejedelem Jagelló Kázmértól a fegyveres segítséget kért. Cserébe 1485 szeptemberében hűbéresküt tett Kázmérnak, ami a 18 évig tartó török-lengyel háborúhoz vezetett. Kázmér azonban halogatta a támogatást Moldvának, inkább a [[Krími Tatár Kánság]]nak szentelt több figyelmet, ezért a moldvai fejedelem már egy évvel később elismerte a török fennhatóságot<ref name>M. Derwich (szerk.), ''Monarchia Jagiellonów (1399-1586)'', Wrocław 2004, 86. oldal</ref>.
 
A [[Kijevi Rusz]]ra és [[Podólia|Podóliára]] évente rátörtek krími tatár seregek, megsarcolva a városokat és foglyul ejtve emberek ezreit. 1482-ban a tatárok feldúlták [[Kijev]]et.<ref>M. Bogucka, ''Kazimierz Jagiellończyk'', 95. oldal</ref>. A Krími Kánság egyre inkább török befolyás alá került, mert a másik oldalon tartania kellett az erősödő Moszkvai Nagyfejedelemségtől és Lengyelországtól.
 
=== Harc Magyarországért a Jagelló-ház és a Habsburgok között ===
Zsigmond Ágost, még az apja társuralkodójaként, kezdetben az anyja, Bona királyné, nagy befolyása alatt volt – de ez egyre kevésbé tetszett neki. A függetlenedésre törekvő Zsigmond Ágost és nagyrávágyó Bona között összeütközés tört ki, amely eszkalálódott, miután a királyfi átköltözött Vilnába (1544) litván nagyfejedelemként, aminek következtében nagy mértékben megszabadult édesanyja hatástól.
 
Miután Zsigmond Ágost első felesége, [[Habsburg Erzsébet osztrák főhercegnő|Habsburg Erzsébet]] ([[II. Ulászló magyar király|II. Jagelló Ulászló]] unokája) 1545-ben gyermektelenül meghalt, 1547-ben titokban elvette a litván főúri családból származó [[Radziwiłł Barbara lengyel királyné|Barbara Radziwiłł]]ot. Amikor 1548-ban, I. Zsigmond halála után, bejelentette házasságát, a lengyel köznemesség és Bona megpróbálták semmissé nyilvánítani azt, mert rangon aluli házasságnak tartották (de valójában féltek a Radziwiłł-család befolyásától). Az összeütközés Bona és Zsigmond között annyira komoly lett, hogy az özvegy-királyné átköltözött Mazóviába lányaival együtt, de a hívei gyakran felléptek szejmokon<ref name=sejm/> Zsigmond ellen,<ref>J. Tazbir ''Zygmunt August'', [in:] ''Poczet królów i książąt polskich'', Czytelnik, Warszawa, 1987, 340. oldal</ref>, amivel aláásták az ifjú király tekintélyét. Végül a király legyőzte a szejm ellenkezését és sikerült megkoronáztatnia Barbarát, 1550-ben, de királyné már 1551-ben gyermektelenül meghalt (voltak gyanúsítások, hogy Bona mérgezte meg, de nem volt semmi bizonyíték – Barbara valószínűleg [[méhnyakrák]]os volt).
 
A király [[1553]]-ban hármadik házasságot kötött első felesége féltestvérével, [[Habsburg Katalin lengyel királyné|Katalinnal]], de a házaspár nem nagyon kedvelte egymást és nem volt gyereke. [[II. Zsigmond Ágost lengyel király|II. Zsigmond Ágost]] meghalt 1572-ban Knyszynban (városka [[Podlasiei vajdaság|Podlasiében]]). Halálával kihúnyt a Jagelló férfias vonala és megkezdődött az első ''interregnum''.
II. Zsigmond Ágost végbevitte Lengyelország és Litvánia egyesítését. A litvánok többsége csak a védelmi szövetséget pártolta, a lengyelek pedig még Litvánia bekebelezésére is gondoltak (Mazóvia mintájára). 1568-ban a király összehívta a szejmet<ref name=sejm/> [[Lublin]]ba. A közös vita nem a litvánok tervei szerint ment, ezért lassanként elhagyták a várost. Feleletül, Zsigmond Ágost hozzácsatolta a Lengyel Királysághoz a Litván Nagyfejedelemség déli részét (Poleszje, [[Volinyi terület|Wołyń]], [[Kijev]]). Akkor a megijesztett litvánok beleegyeztek az unió megszavazásába (1569. július 1.). Az korábbi perszonálunión túlmutató ''reálunió'' fő döntései:
* A Lengyel Királyságnak és Litván Nagyfejedelemségnek egy uralkodójuk lesz, szabad választásban választva.
* Létrehozták a közös szejmet,<ref name=sejm/>, amely [[Varsó]]ban tanácskozott és amelynek a Képviselőháza 114 lengyel meg 48 litván képviselőből, a Szenátusa viszont 113 lengyel meg 27 litván szenátorból állt.
* A közös állam mindkét tagja kötelezte magát a közös kül- és védelmi politika vezetésére, de a hadseregek önállóak maradtak.
* Bevezették a közös pénzt.
292 586

szerkesztés