„Berlini metró” változatai közötti eltérés

 

== Története ==

A rendszer kiépülése három fő fázisra osztható:

# 1913-ig: a Kleinprofil ('''kisprofil''<nowiki/>') vonalainak kiépülése Berlinben, illetve az akkor még különálló Charlottenburgban, Schönebergben és Wilmersdorfban.

# 1953-tól: a világháború utáni hálózatfejlesztések.

A [[19. század|XIX. század]] végén Berlin városfejlesztői lázasan keresték a megoldásokat az egyre növekvő forgalom által okozott problémákra. A híres feltaláló, [[Ernst Werner von Siemens|Werner von Siemens]] magasvasút kiépítését, míg az AEG vállalat a földalattit javasolta. A városvezetők attól tartottak, hogy egy metrórendszer tönkretenné a csatornahálózatot, ezért az egykori városfal helyén húzódó magasvasút terve mellett foglaltak állást. Mindazonáltal a szomszédos ''Charlottenburg'' nem osztozott a főváros félelmeiben, s nem támogatták a Tauentzienstraße vonalán húzódó magasvasút építését. Ők attól tartottak, hogy ez elcsúfítaná a gazdag előváros városképét.

Hosszú évek tárgyalásai után [[1896]]. szeptember 10-én megindult a munka a Stralauer Tor és a Zoologischer Garten ('<nowiki/>''állatkert''<nowiki/>') között, többnyire magasvasúti vezetésben, egy rövid kiágazással a [[Potsdamer Platz]] felé. Az 1902. február 15-én átadott vonal Stammstrecke ('<nowiki/>''törzsvonal''<nowiki/>') néven vált ismertté, s azonnal sikert aratott. Már ugyanezen év augusztusának 17. napján bővült a vonal; keleti irányban, a Warschauer Brücke-ig (az állomás ma már a Warschauer Straße nevet viseli). December 14-én nyugaton is meghosszabbodott, egészen a mai Ernst-Reuter-Platz-ig, mely akkor Knie ('''térd''<nowiki/>') néven volt ismert.

 

Azért, hogy ''Schöneberg'' város fejlődése is biztosítva legyen, az ottani városvezetők elhatározták, hogy ők is létrehoznak egy Berlin irányú kapcsolatot. Schöneberg nem gondolta nyereségesnek a magasvasutat, ezért elkezdődött [[Németország]] első helyi finanszírozású földalatti vonalának építése, mely [[1910]]. december 1-jén nyílt meg. Mindössze néhány hónappal azelőtt azonban megindult egy negyedik vonal építése is, mely a délnyugati ''Wilmersdorf'' várost hivatott összekötni az egyre növekvő berlini metróhálózattal.

A korabeli hálózat főként kelet-nyugati irányú vonalakból állt, melyek [[Berlin]] (és a környező települések) gazdagabb negyedeit kötötték össze, mert ezeket az útvonalakat tekintették a leginkább jövedelmezőnek. Azonban miután a munkásság is egyre szélesebb körben kezdte használni a rendszert, egyre inkább érlelődött egy észak-déli vonal kivitelezése. Ez [[1920]]-ban széleskörű támogatást nyert, amikor is a környező települések beolvasztásával létrehozták Nagy-Berlint (''Groß-Berlin''), mely ezáltal a világ harmadik legnépesebb városává vált ([[London]] és [[New York]] után).

 

 

A [[második világháború]] idején sok állomást óvóhelyként használtak, ugyanakkor a hálózat jelentős része megrongálódott. 1945-ben 69,5 km-nyi pálya és 93 állomás alkotta a hálózatot, melynek a helyreállítása [[1950]]-ben fejeződött be. Habár a háború utáni városban szabadon közlekedhettek a lakosok, a nyugat-berliniek egyre kevésbé merészkedtek át keletre: [[1953]]-tól a vonatokon hangosbemondón jelezték, ha a szovjet szektor határához ért a vonat.

1953 és 1955 között tervezték meg a 200-Kilometer-Plan-t, mely - mint neve is mutatja - azt a célt tűzte ki, hogy a hálózat hosszúsága érje el a 200 km-t. A C vonal meghosszabbítását tekintették a legfontosabbnak Tegel és Alt-Mariendorf között. A Tegel irányú északi meghosszabbítás meg is nyílt [[1958]]. május 31-én. Azért, hogy kikerüljék [[Kelet-Berlin]]<nowiki/>t és egy új gyorsvasúti kapcsolatot biztosítsanak a sűrűn lakott Steglitznek, Weddingnek és Reinickendorfnak, egy harmadik észak-déli vonal kialakítását kezdték meg. Az új G vonal a Leopoldplatz és a Spichernstraße között nyílt meg, de azzal a szándékkal, hogy mindkét irányban meghosszabbítják majd. [[1961]]. szeptember 2-án tervezték megnyitni, azonban a berlini fal építésének híre miatt előbbre hozták a megnyitót, augusztus 28-ra.

A fal felépültével a két városrész lakói teljesen elkülönültek egymástól. A 2-es metrót egyszerűen kettévágták, míg az észak-déli irányú vonalak megállás nélkül haladtak át Kelet-Berlin alatt. A használaton kívüli állomásokat szellemállomásoknak (''Geisterbahnhöfe'') kezdték nevezni. Ezeket a keletnémet határőrök őrizték. Keleti területen egyedül a Friedrichstraße megállónál hagyhatták el a szerelvényeket a nyugati utasok, itt ugyanis átszállási lehetőség nyílt az [[S-Bahn Berlin|S-Bahn]]-ra. Minthogy az S-Bahn-t a keletnémet vasúttársaság üzemeltette, sok nyugat-berlini inkább a többszörös átszállást választotta, mintsem hogy egy diktatúra közlekedési társaságát használja.

 

==Galéria==

<gallery>

Fájl:Berlin U Bahn Schlesisches Tor 1900.jpg|<center>Korabeli kép a Schlesisches Tornál

Fájl:U-Bahn Berlin Viktoria-Luise-Platz.JPG|<center>Az U4 egyik állomása: Viktoria-Luise-Platz

Fájl:Berlin U-Bahn, station Osloer Straße, H-type train on U8 line.jpg|<center>H-típusú szerelvény az Osloer Straßénál az U8 vonalon

Fájl:Berliner U-Bahn nach Kaulsdorf-Nord (Baureihe F74).jpg|<center>A berlini földalatti [[Kaulsdorf]] felé

</gallery>