Főmenü megnyitása

Módosítások

nincs szerkesztési összefoglaló
[[File:Pacific Ring of Fire.svg|bélyegkép|A Tűzgyűrű]]
[[File:NZ faults.png|bélyegkép|Törésvonalak Új-Zélandon]]
A [[miocén]] végén újabb, nagyon fontos törésvonal-rendszer alakult ki a földkéregben a [[Csendes-óceáni lemez]] terjeszkedésével. Létrejött a nagy óceánt körülvevő [[Cirkumpacifikus-hegységrendszer]], népszerű nevén a tűzgyűrű, nyugaton az [[Aleut-szigetek]]től Kalifornián, [[Peru]]n át [[Chile|Chiléig]], keleten [[Kamcsatka|Kamcsatkán]], [[Japán]]on, a [[Fülöp-szigetek]]en, [[Melanézia|Melanézián]] és [[Polinézia|Nyugat-Polinézián]] át egészen Új-Zélandig, ahol a Csendes-óceáni lemez az [[Ausztrál-indiai-lemez]]zel ütközött össze. Az új-zélandi szigettenger mozgásba jött. Hatalmas [[tűzhányó]]-tevékenység kezdődött, új hegyláncok emelkedtek fel, megindult a mai felszíni formák kialakulása. Felgyűrt hegységek párhuzamos láncolatai képződtek, közöttük kisebb medencék alakultak ki. A domborzat gyorsan változott, hegységek tűntek el és újak keletkeztek, a tenger is gyakran benyomult közéjük. A kéregmozgások a [[pliocén]] korban (11-2 millió évvel ezelőtt) érték el csúcspontjukat. A törésvonalak délnyugat-északkelet irányban felhasogatták a föld kérgét. Létrejött a [[Déli-Alpok]], a Kaikoura-hegység, valamint az [[Északi-sziget]] gerince, a [[Wellington]] melletti [[Rimutaka-hegység]]től a [[Raukumara-hegység]]ig a [[Keleti-fok]] mellett.{{refhely|azonos=M23}} Az új-zélandi geológusok ezt a hegységképződést Kaikoura-orogenezisnek nevezik.{{refhely|azonos=B561}} A [[lemeztektonika|tektonikus]] aktivitás azóta valamelyest csökkent, de nem szűnt meg. Az ütközés gyakori földrengéseket generál, az alábukó lemez, ami Új-Zélandnál az Ausztrál-indiai-lemez, [[szubdukció]]s [[tűzhányó|vulkanizmust]] hoz létre. A kitörések a jelenkorban is gyakoriak, a [[Ruapehu]] 2007-ben, a [[Tongariro]] vulkán 2012-ben tört ki. A [[White-sziget]] egésze tulajdonképpen egy tűzhányó, ahol a vulkáni tevékenység szinte folyamatos. A legutóbbi nagyobb kitörés 2013-ban volt.
 
A hegyek felemelkedését, az új, másféle élőterületek kialakulását a növényzet egy része gyorsan követte. Az addig a síkságokon élő ''Hebe'' és ''Coprosma'' fás növénycsaládok azóta a tengerszinttől a hóhatárig mindenütt előfordulnak. Több más, ma már alpesi növény- és állatfaj, mint például a [[kea]], valószínűleg síkvidéki fajokból fejlődött ki. A rovarok közül is számos faj alkalmazkodott az újonnan létrejött alpesi környezethez.{{refhely|azonos=M23}}
 
==A utolsó jégkorszak hatásai==
 
A modern új-zélandi földfelszín kialakulásának utolsó szakaszára a 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött [[pleisztocén]] korban ismétlődő jégkorszakok idején került sor. A pleisztocén idején volt az első nagy, az egész Földre kiterjedő lehűlés, azaz jégkorszak egészen a 235 millió évvel ezelőtti [[perm (időszak)|perm]] időszak óta. Új-Zélandot is, különösen a Déli-szigetet, erősen érintették a pleisztocén glaciálisai, amelyekből mintegy 20 váltogatta egymást a melegebb interglaciális korszakokkal. Az utolsó nagy eljegesedés, aminek új-zélandi megnyilvánulását Otiran-glaciálisnak nevezik, {{szám|100000}} évvel ezelőtt kezdődött, csúcspontját a {{szám|25000}}-{{szám|15000}} évvel ezelőtti időszakban érte el. és {{szám|10000}} évvel ezelőtt ért véget. (Ennek volt a megfelelője az északi félgömbön a [[Würm-glaciális]]).{{refhely|Molloy|24. o.|azonos=M24}}
 
Az Otiran-glaciális csúcspontján a világtenger szintje 130 méterrel volt alacsonyabb a mainál. Ekkoriban az Északi-sziget és a Déli-sziget összefüggött, ugyan nem a túlságosan is mély [[Cook-szoros]]on keresztül, hanem attól nyugatra egy szélesebb földháton. A mai part menti kisebb-nagyobb szigetek is a szárazföld részei voltak. A Déli-szigeten számtalan helyen, de még az Északi-sziget magas vulkáni kúpjain is – amennyiben éppen nem működtek – [[gleccser]]ek alakultak ki. Ezek többféle módon is nagy átalakító hatással voltak a földfelszínre. Lecsiszolták a hegyoldalakat, a sziklákat, [[fjord]]okat, völgyeket vájtak és [[moréna|morénákat]] építettek, de emellett porrá is őrölték maguk alatt a kőzeteket. A gleccserek elolvadása után a visszamaradt port a szél széthordta, és az végül [[lösz]]ként fedte be a környező tájat. Ennek eredményeképpen a Déli-sziget központi felföldjeit, keleti síkságait helyenként 15 méter vastag termékeny lösztakaró borítja.{{refhely|azonos=M24}}
 
==A jelenkori szeizmikus tevékenység==
A [[lemeztektonika|tektonikus]] aktivitás a jelenkorra valamelyest csökkent, de nem szűnt meg. A Csendes-óceáni és az Ausztrál-indiai-lemezek egymásnak feszülése mindmáig tart, komoly szeizmikus jelenségekkel. Új-Zélandon évente sok száz esetben van földrengés, de a [[Richter-skála]] szerinti 6-7 fok erősségű földrengés valószínűsége évente legfeljebb egy, a 7-8 fok közötti tízévenként egy, míg 8-asnál nagyobb földmozgás legfeljebb százévenként egyszer fordul elő. Ilyen erős földrengés Új-Zéland dokumentált földtörténetében csak az 1855. évi wairarapai katasztrófa volt. Ekkor egy helyen a törésvonal két oldala egymáshoz képest 18 méterrel tolódott el. Súlyos károkat, és 256 ember halálát okozta az 1931. évi földrengés is, melynek Hawke Bay volt az epicentruma.{{refhely|Balázs|562. o.}} A [[2011-es christchurchi földrengés]] is 185 áldozatot követelt.
 
Az alábukó lemez, ami Új-Zélandnál az Ausztrál-indiai-lemez, [[szubdukció]]s [[tűzhányó|vulkanizmust]] hoz létre. A kitörések a jelenkorban is gyakoriak, a [[Ruapehu]] 2007-ben, a [[Tongariro]] vulkán 2012-ben tört ki. A [[White-sziget]] egésze tulajdonképpen egy tűzhányó, ahol a vulkáni tevékenység szinte folyamatos. A legutóbbi nagyobb kitörés 2013-ban volt.
 
==Új-Zéland mai felszínének geológiai szerkezete==
77 429

szerkesztés