„Szirén (mitológia)” változatai közötti eltérés

a
hivatkozás előtti szóköz törlése, egyéb apróság, ld.: WP:BÜ AWB
a (hivatkozás előtti szóköz törlése, ld.: WP:BÜ AWB)
a (hivatkozás előtti szóköz törlése, egyéb apróság, ld.: WP:BÜ AWB)
A '''Szirének''' vagy Szeirének ([[görög nyelv|görögül]]: Σειρῆνας) a [[görög mitológia]] [[naiaszok|naiaszai]]. Csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri [[nimfák]], akik a ''[[Sirenum scopuli]]'' elnevezésű kis szigetcsoporton laktak, Campania partjainak (Dél-[[Olaszország]], Sorrentói-öböl) közelében<ref>[[Publius Vergilius Maro|Vergilius]]: ''[[Aeneas]]'' V., 864</ref> (a szigetek mai nevei: Licosa, San Pietro és La Galetta), illetve más források szerint [[Szicília|Szicíliában]] a Pelorum hegyfoknál, Capri szigetén.<ref>[[Sztrabón]]: ''Történeti feljegyzések'' 22 ;</ref>
 
[[Akhelóosz]] folyamisten (vagy [[Phorküsz]] tengeristen<ref>[[Publius Vergilius Maro|Vergilius]]: ''Aeneas'' V. 846; és [[Ovidius]]: ''Átváltozások'', XIV, 88</ref>) és [[Melpomené]] [[Múzsák|múzsa]] (vagy [[Terpszikhoré]], illetve az egyik [[Pleiaszok|pleiasz]], [[Szterópé]]) leányai, vonzóak és borzalmasak egyszerre. A kísértés, a világi örömök és az érzéki vágyak megtestesítői: bűvös hangú, asszonyfejű, de madárszárnyakkal és karmokkal rendelkező szörnyek. Varázslatos hangjukkal és bölcs mindentudással elcsábítják a tengerészeket, majd megölik őket. A legelterjedtebb források szerint hárman voltak, [[Aglaiophoné]], [[Thelxiepeia]] és [[Peiszinoé]],<ref>[[Sztrabón]] ''V. töredék'' 246, 252; és [[Publius Vergilius Maro|Vergilius]]: ''Geogrgica'' IV. 562;</ref> de számukat egyes elbeszélések kettőre ([[Homérosz]]: [[Odüsszeia]]), mások háromra, négyre illetve kilencre teszik. A további szirénalakok nevei Parthenopé, Ligeia, Leukószia, Molpé, Raidné és Telesz. („Parthenopé tetemét állítólag [[Nápoly]] közelében vetette partra a tenger, és sírját sokáig kultikus tisztelet övezte.” <ref>Ki kicsoda a mítoszokban</ref>)
 
A szirének, édesanyjuktól gyönyörű hangot örököltek, amire igen büszkék voltak. Idővel azonban gőgösek lettek és elbizakodottságukban versenyre keltek a múzsákkal. Vereségük büntetéseként a múzsák bűvös hangú, de vérszomjas félig ember, félig [[Madarak|madár]] keveréklényekké változtatták őket, akik addig élhetnek, míg valaki bűbájuk elől meg nem menekül. A szirének szégyenükben a tenger eldugott, távoli szigetein húzódtak meg. Más hagyományok szerint [[Démétér]] büntetésének köszönhették szörny-alakjukat, amiért leánya elrablását nem akadályozták meg. [[Ovidius]]<ref>[[Ovidius]]: ''Átváltozások'', V, 551</ref> pedig [[Perszephoné]] játszópajtásaiként említi őket. A sziréneket ''alvilági múzsák''nak is nevezik.
== Megjelenésük ==
[[Fájl:Dish siren Louvre MNB626.jpg|bélyegkép|250px|Szirén, [[Boiótia]]i fekete-alakos tányéron, i. e. 570-560, [[Louvre]], [[Párizs]]]]
„Az ókori szirénképre kettősség jellemző: bölcsek, vonzók, ugyanakkor halálba taszítanak; mennyeiek és pokoliak egyszerre.” <ref>Szimbólumszórár – Szirén</ref> A legkorábbi vázaképeken és hangszereken leány arcú halálmadárként ábrázolták őket. Később, [[szarkofág]]ok domborművein és [[attika]]i sírköveken madárlábakon pihenő, szárnyas, női felsőtestű lényekként jelennek meg, néhol pedig szárnyak nélkül, amint éppen a múzsákkal versenyeznek. A későbbi korokban ábrázolásuk idealizálódik: szép arcú, vonzó nőalakok (nem csupán a hangjuk, hanem a testük is csábító), csak lábaik figyelmeztetnek arra, hogy nem [[tündér]]t, hanem szirént formázott az alkotó. A [[középkor]] halfarkú testet adott nekik – alakjuk így került a népmesékbe, ahol mint vízi tündérek vagy [[sellő]]k jelentek meg (Loreli, Kis hableány, A szép Meluzina). A modern irodalomban és képzőművészetben a szenvedélyes, erotikus, független nő megtestesítői; alakjuk gyakran párosul olyan csábító asszonyokéval, akik szerelmükkel romlásba döntik partnerüket.
 
Az erős, kellemetlen hangú jelzőkészülék, a [[sziréna]], a szirénekről kapta nevét.
317 800

szerkesztés