„Harmadik lateráni zsinat” változatai közötti eltérés

|elozo=[[második lateráni zsinat|Második lateráni zsinat]]

|kovetkezo=[[negyedik lateráni zsinat|Negyedik lateráni zsinat]]

A '''harmadik lateráni zsinat'''ot [[1179]]-ben hívta össze [[III. Sándor pápa]] az egyház belső problémáinak megoldására. A zaklatott életű egyházfő – aki már jócskán 70 év felett járhatott – számára ez az időszak volt a diadal ideje. Gyakorlati bölcsességét mutatja, hogy a [[zsinat]] összehívását, már a velencei béke megkötésekor kilátásba helyezte. Célja az volt, hogy maga köré gyűjtve a keresztény világot, törvényeket bocsásson ki a közel húsz évig tartó szakadás idején keletkezett nehézségek, az egyházfegyelem hiányosságai és az eretnekségek ellen.

„Az [[első lateráni zsinat]] külső indítékát egyházpolitikai küzdelem, az [[invesztitúraharc]] szolgáltatta, a másodikét viszont egy skizma. A harmadik lateráni zsinat előtörténetében mindkét motívum felfedezhető.” (Hubert Jedin).

Az első két határozat a közelmúlt [[nagy egyházszakadás]]ára reflektált. A zsinat elsőként mondta ki, – okulva az [[1159]]-es [[konklávé]] következményeiből – hogy az érvényes pápaválasztáshoz a [[bíboros]]ok szavazatának 2/3-ad része szükséges. (Ez a rendelkezés napjainkban is érvényes, azzal a módosítással, hogy 2/3+1 szavazat a minimum). A pápaválasztás megreformálása sikeres döntésnek bizonyult, mert – egy III. Sándor korabeli jelentéktelen kivételtől eltekintve ([[III. Ince pápa|III. Ince]]) – egészen [[1378]]-ig nem volt ellenpápa.

A zsinat erős kézzel avatkozott bele a püspöki kinevezések területén uralkodó anarchikus állapotokba. Többek között kimondta, hogy püspök csak 30 év feletti, törvényes házasságból származó (nőtlen) férfi lehet. Emellett bevezette a címre való felszentelés (titulus) szabályát, egyúttal kizárta titulus nélküli felszentelések lehetőségét, könnyebbé téve ezzel a mindennapi papi munkát. A 17 éves skizma idején széles körben elterjedt a [[szimónia]] is, így a zsinat gátat szabott annak, mégpedig úgy, hogy megtiltotta az egyházi méltóságok (plébánosi, püspöki stb.) halmozását. Minderről a 10. fejezet, így rendelkezik: „A szerzeteseket ne pénzért vegyék fel a monostorba. …Ha pedig valaki, miután onnan elküldték, pénzt ad visszafogadása érdekében, ne jusson el a szent rendekre. Az pedig, aki elfogadta, a hivatalával való megfosztással bűnhődjék.”

Ezen a zsinaton átkozták ki első ízben a dél-francia ([[katharok|kathar]]) eretnekeket, és mindazokat, akik szállással kínálják őket vagy kereskednek velük.

A katharok a 12. század közepétől széles tömegeket mozgattak meg. Eszméik, a [[keresztes hadjáratok]] kapcsán, a [[Balkán-félsziget|Balkánról]] átszivárgott [[bogumilok|bogumil]] eretnekségben gyökereztek. [[Mani|Manicheus]]cheus színezetű tanaik lebecsülték az anyagot, tagadták a feltámadást, megvetették a látható egyházat és annak intézményrendszerét, elvetették az esküt, a fegyverforgatást, a világi felsőbbséget stb. Fölöttébb szélsőségesek voltak és nem csak az egyháznak, hanem a világi társadalomnak is ártottak.

A katharok mellett előtérbe kerültek a [[valdensek]] is, akik a század végére szintén jelentős eretnekcsoporttá lettek. A zsinaton megjelentek – az akkor még csak kibontakozó eretnekség – fő képviselői („lyoni szegények”) és el akarták fogadtatni saját bibliafordításukat és prédikálási engedélyt kértek. Bár kéréseiket megtagadták, nem lettek kiközösítve.