„Dialektika” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
8. sor:
Az ókori görög filozófusok számára kezdetben a dialektika szó a párbeszéd és a vitatkozás művészetét jelentette (''dialektiké tékhné''). Számos görög filozófus és filozófiai irányzat ([[Epheszoszi Hérakleitosz]], a [[milétoszi filozófiai iskola]], részben a [[püthagoreusok]]) azonban, bár e ''terminus technicus'' alkalmazása nélkül, már foglalkozott a dialektika tartalmi kérdéseivel is. Így hangsúlyozták minden létező változékonyságát, a világ létezését folyamatként fogták fel. Felismerték, hogy ebben a folyamatban milyen nagy szerepet játszik a különböző tulajdonságok önmaguk ellentétébe való átmenete.
[[Arisztotelész]] [[Eleai Zénón]]t tartotta a dialektika mint filozófiai irányzat megalkotójának, mivel ő részletesen elemezte a „mozgás” és a „sok” fogalmával kapcsolatos ellentmondásokat. Arisztotelész maga a dialektikát mint a valószínű véleményekkel kapcsolatos tudományt határozta meg, megkülönböztetve azt az ''apodeitikától'', azaz a bizonyítással foglalkozó tudománytól.
[[Platón]] ugyan a létről szóló fejtegetései kiindulópontjában az igazi létet úgy határozza meg, mint ami önmagával azonos és változatlan, azonban a ''Szofista '' és a ''Parmenidész'' című dialógusaiban messzemenően dialektikus eredményekre jut. Eszerint a létező legfelső nemei csak úgy gondolhatók el, mint amik vannak is meg nincsenek is, egyenlők is önmagukkal meg nem is egyenlők, azonosak is önmagukkal meg át is mennek a maguk másába. Így mutatott rá a lét ellentmondásaira, azaz hogy az egységes is meg sokféle is, nyugalomban is van meg mozgásban is van, és még sok hasonló aspektusra. Platón szerint a dialektika művészete abban a felismerésben rejlik, hogy az ellentmondások szükséges feltételét alkotják a lélek elmélkedésre serkentésének. A platóni gondolatokat a dialektikáról továbbfejlesztették követői, a neoplatonikusok, így Plótinosz és Proklosz.
| |||