„Immanuel Kant” változatai közötti eltérés

A tiszta ész kritikájában lehetségesnek tartja az eleve szintetikus ítéleteket, melyek a [[platón]]i anamnézis, illetve a [[descartes]]-i velünk született eszmék révén az alanyra vonatkozóan állításunkban újabb ismeretekkel gyarapítják tudásunkat, és mint eszmék összeegyeztethetővé teszik az érzékelés receptivitását (befogadó jellegét) és az értelem spontaneitását (alkotóerejét). Ez a szubjektív idealista alapállás, ahol a szubjektum – mint az igazság kulcsa – alakítja magához a dolgokat. Ehhez viszont a megismerés lehetőségi feltételeit boncolgatja, és úgy gondolja, hogy figyelembe kell venni a transzcendentálékat, a lélek a priori adottságait. Ezért alkalmazza a transzcendentális esztétikát, az analitikát (alapelvekét és fogalmakét), a fogalmak sematizmusát és végül a [[dialektika|dialektikát]], amely a szintetikus apriori ítéleteket mellőző metafizika helyébe a tiszta észt állítja. Az így létrejött transzcendentális idealizmus az esztétikánál az érzékelés a priori adottságaira épít (tér és idő), az analitikánál az érzéki megismeréssel külön választott phaenomenont és a magáért való noumenont elemzi. A phaenomenon értelmi megismerése, azaz a szemlélet, észlelési inger, tapasztalati összefüggések analitikája elvezet a transzcendentális- és logikai dedukcióhoz amely az arisztotelészi ítéleteken kívül tartalmazza a koherens és szétválasztó ítéleteket és a lehetségesség, véletlen, szükségszerű és létező modalitású ítéleteket, majd a fogalmak sematizmusához, tehát a mennyiség, minőség, viszonyítás, modalitás feltárásához. Az ezután következő transzcendentális dialektikánál az ész/eszmélkedés vizsgálatához jut el a metafizika ellentmondásai, (az antinomiák, paralogizmusok, és az istenérvek) kiküszöbölése révén. Az ezektől megtisztított észt Kant a transzcendentális módszertannal kívánja bemutatni: a filozófia architektonikájával, diszciplínájával (negatív tan, mely óv a dogmatizmustól, polémiától, kételytől, álbizonyításoktól, álhipotézisektől) és végül kánonjával, mely spekulatív szempontok alapján bizonytalan eszmék, de ugyanakkor regulatív szerepük miatt nélkülözhetetlen posztulátumok elfogadását jelenti. Ezek az akarati szabadság, a halhatatlan lélek és Isten léte.

 

 

A ''gyakorlati ész'' a cselekvő, akaratot irányító és a cselekedetek erkölcsiségét meghatározó ész. A gyakorlati ész nem más, mint a tiszta ész, amennyiben az akarati meghatározás elégséges okát tartalmazza.

 

 

Kant gyakorlati ész dialektikája a boldogság és erény ok-okozati összekapcsolásával a legfőbb jóhoz jut, aki ugyancsak Isten, és ha értelemmel nem is érünk fel Hozzá, a gyakorlatban a lelkünkbe plántált törvényeit követnünk kell, ha tökéletesen boldogok akarunk lenni.

 

3. ''''' [[Az ítélőerő kritikája]] ''''' ([[1790]]) a szabadság és a természeti szükségszerűség összehangolására tett kísérlet. Az ítéleterő a tetszés és a nemtetszés kinyilvánításának a képessége, és az érzéssel van kapcsolatban. Kétféle ítéleterő van: az ''esztétikai'' és a ''teleológiai'' ítélőerő. Az előbbi a szépséggel áll vonatkozásban, az utóbbi pedig a természeti célirányossággal.

 

Kant az utóbbi kétszáz év valamennyi filozófiai irányzatára hatott, s ugyanígy az egész [[20. század|huszadik századi]] [[tudomány]]ra is.