„Lövészárok-hadviselés” változatai közötti eltérés

[[Fájl:Bundesarchiv Bild 136-B0560, Frankreich, Kavalleristen im Schützengraben.jpg|250px|bélyegkép|Lövészárok-hadviselés az első világháborúban: a német 11. tartalékos huszárezred katonái Franciaországban kialakított lövészárokban. Az előtérben lévő katona a lőpadra fellépve a mellvédben kialakított résen tüzel, a háttérben egy katona acél kézigránátot tart a kezében]]

 

A '''lövészárok-hadviselés''' a védelmi jellegű [[hadművelet]]ek egyik speciális fajtája, amikor a küzdő felek megerősített pozíciókat, egymással összekapcsolt [[lövészárok|lövészárkok]] bonyolult rendszerét építik ki, illetve kísérleteket tesznek az ilyen védelmi rendszerek leküzdésére. Ez a hadviselési fajta a modern, 19–20. századi háborúkra volt jellemző. A lövészárok igazából akkor vált a hadviselés egyik fontos elemévé, amikor nagy előrelépés történt a [[gyalogság]] és a [[tüzérség]] tűzerejének növelésében, anélkül, hogy a páncélvédettség vagy mobilitás terén hasonló előrelépések történtek volna. A korszerű hadviselésben már a háború kezdetén az ellenség rendkívül gyors megsemmisítése volt a cél, és ennek megakadályozására kitűnő eszköznek bizonyult harcárkok, mellvédek vagy különböző bunkerek építése.<ref>{{HadTudLex|1|490}}</ref>

Bár a fent említett tényezők (korszerű gyalogsági lőfegyverek, géppuskák elterjedése, modern tüzérség) a [[20. század]] elejére alapjaiban változtatták meg a modern hadviselést, a legtöbb hadsereg vagy nem volt tudatában a változások következményeinek vagy nem volt hajlandó a szükséges lépéseket megtenni. Az amerikai polgárháború végére a szemben álló felek hónapokig tartó, súlyos személyi veszteségekkel járó csatározásokba bonyolódtak, de a kialakult patthelyzetet nem sikerült megtörni. Ennek ellenére az első világháború kirobbanásakor minden hadviselő fél rövid ideig tartó háborúra és a napóleoni korszakra jellemző manőverekre számított. Ennek megfelelően mind az [[antant]], mind a [[központi hatalmak]] haderejében jelentős szerepet szántak a frontra szállított lovasegységeknek. A valóságban azonban a [[lovasság]]nak csak elenyésző szerep jutott, elsősorban a háború kezdeti szakaszában. Igen hamar kiderült, hogy a lövészárokban elhelyezkedő, géppuskával és hátultöltő fegyverekkel felszerelt, tüzérség által támogatott gyalogság szinte sebezhetetlen frontális támadással szemben. Az első csaták megvívása és a következmények elemzése után mindkét fél a másik kiépített állásainak megkerülésére és hátbatámadására koncentrált. [[1914]] szeptemberében kezdődött a „[[versenyfutás a tengerhez]]” néven ismert, kisebb csaták és hadműveletek sorozata, amikor a német, francia és az angol haderő egymás után próbált meg átkaroló hadműveleteket indítani. A frontvonal réseibe betörni igyekvő, majd elakadó hadseregek egyre nyugatabbra terjedő védelmi állásokat vettek fel. 1914 végére azután kialakult a [[Belgium|belga]] tengerparttól a [[svájc]]i határig terjedő lövészárok-rendszer, amely egészen [[1918]] márciusáig, a nagy [[Tavaszi offenzíva (első világháború)|német tavaszi offenzíva]], majd az azt követő antant ellentámadás kezdetéig meghatározta a [[Nyugati front (első világháború)|nyugati fronton]] zajló hadműveletek statikus jellegét.

 

 

Az [[Alpok]]ban, ahol [[Olaszország]] és az [[Osztrák–Magyar Monarchia]] hadereje csapott össze, a lövészárkok rendszere a rendkívül meredek hegyoldalakra, illetve a [[gleccser]]ek belsejére is kiterjedt, egy helyen {{szám|3900}} méteres magasságban (egy tüzérségi állást az [[Ortler]] csúcsára telepítettek a közeli frontvonal támogatásához). A lövészárkok kialakítását itt a kedvezőtlen időjárás és a köves-sziklás altalaj befolyásolta, egyes részeit például az Alpok gleccserein keresztül ásták (mint például [[Adamello–Presanella]] térségében).