„Olasz nyelv” változatai közötti eltérés

Az '''olasz nyelv''' (olaszul ''lingua italiana)'' az [[indoeurópai nyelvcsalád]] [[Italikus nyelvek|itáliai ágán]] belül az [[újlatin nyelvek]] csoportjába tartozik. A mai egységes irodalmi nyelv alapja a toszkán nyelvjárás, amely átmenetet képez a keleti és nyugati típusú újlatin nyelvek között. Hangtani szempontból konzervatívabbnak tekinthető a többi újlatinnál, mivel többnyire megőrizte az eredeti szóközi mássalhangzókat, ugyanakkor teljesen elvesztette a latin szóvégi ''-s'' hangot, például tempus-tempo. Sok, latin ábécét használó nyelvhez hasonlóan, az olaszban is léteznek hosszú (kettőzött) mássalhangzók, amelyeket a [[magyar nyelv|magyarhoz]] hasonlóan, hosszan is ejtenek (ellentétben az [[Angol nyelv|angollal]], a [[Francia nyelv|franciával]] és a [[Német nyelv|némettel]]). A legtöbb újlatin nyelvhez hasonlóan a hangsúlyozás sokszor lényeges szerephez jut a jelentés megkülönböztetésében (nem így például a franciában). Hangsúlyos rendszerint az utolsó előtti szótag, de bármelyik lehet az; ha az utolsóra esik, ékezettel jelöljük. Az olasz tulajdonneveket különösen nem szép rossz helyen hangsúlyozni, például Taranto, Rimini, Domenico (helyesen: 'táranto, rímini, doméniko'). A szóvégi rövid magánhangzókat sem szabad - magyar módra - megnyújtani, például Marco (helyesen: 'márko').

 

 

 

== Története ==