„Szelistye (Szeben megye)” változatai közötti eltérés

Kezdetben [[Fehér vármegye]]i román szabadfalu volt, határvédelmi feladatokkal. Eredetileg több, különálló falurészből állt, melyek a népesség szaporodásával később egyesültek (''Joseni, Suseni, Brata, Șteaza'' és a hosszabb ideig önálló ''Foltești''). [[1322]] és [[1366]] között Salgó várához tartozott. Lakói – a környező falvak lakosságával egyetemben – kötelesek voltak a [[vízakna]]i sóbányában dolgozni, amit később, a juhtenyésztéshez nélkülözhetetlen só miatt kiváltságnak fogtak föl. Az [[1370-es évek]]ben innen telepítették [[Erdőfelek]] falut. Sajátos román nyelvjárása és személynévanyaga miatt valószínűsíthető egy középkori [[Arománok|aromun]] betelepülés. [[1488]]-ig több ízben a [[havasalföld]]i vajdák [[omlás]]i kerületéhez tartozott. [[1549]]-től a [[Nagyszeben]]nek alárendelt [[Szelistyeszék]] központja volt. [[1585]]-ben készült el a szék szabályzata, a ''Constitutio gremialis Sedis Szeliste,'' amely [[1876]]-ig maradt érvényben. A négy fertályban megválasztott, összesen negyvennégy fő alkotta a vének tanácsát. A tisztújításra évente, karácsonykor került sor, eleinte választással, később azonban bíráit Nagyszeben nevezte ki. Nagyszeben városnak évente 160 forintot fizettek adó gyanánt, hatvan forintot a [[tized|dézsma]] fejében és 115 forintot a [[juhötvened]] megváltásaképp. Iskolázásról először [[1616]]-ből maradt fenn említés, ekkor lakói tiltakoztak elleneaz ellen, hogy Dumitru Popa tanítót katonának vigyék. Lakóitól fennmaradt néhány román nyelvű szerződés és levél is a [[17. századbólszázad]]ból, amely ekkor más vidékeken szinte példa nélkül állt. A [[18. századbanszázad]]ban több szelistyei paraszt készített (román vagy német nyelvű) végrendeletet, ami szintén ritkaság. [[Ortodox kereszténység|Ortodox]] [[esperes]]i székhelyként először [[1628]]-ban hivatkoznak rá.

Lakói a [[18. században]] részt vettek a [[Transzhumáló pásztorkodás|transzhumáló]] legeltetés konjunktúrájában. A nyáron a [[Szebeni-havasok]]ban legeltetett nyájakkal ősszel a férfiak átkeltek a [[Kárpátok]]on és [[Dobrudzsa|Dobrudzsában]] vagy a [[Balkán-félsziget]] más vidékein teleltek át. [[1786]]-ban kb. 4300 lakosával [[Erdély]] 14. legnépesebb települése volt. Lakói utcák (negyedek) szerint külön társadalmi szervezetben éltek.

A [[19. század]] elején kezdtek kibontakozni a különböző kézműves tevékenységek, amelyeknek köszönhetően a település profilt váltott és a transzhumálás hanyatlása idején elsősorban már mint iparos falu is ismert volt. Az [[1830-as évek|1830-as]]–[[1840-es évek]]ben indult virágzásnak szűcsipara, amelynek termékei (a [[melles]]ek, [[tüsző]]k és [[bocskor]]ok) a [[19. század]] második felében monopolhelyzetbe kerültek [[Havasalföld]] északi részén, de Dél-Erdély összes vásárában is árulták őket. Több manufakturális üzem faggyúgyertyákat készített, e tevékenység aranykora az [[1850-es évek]]re tehető. Szelistyei ún. vostyinárok (''boștinar,'' sonkolyos) vásárolták föl az Erdélyi-medence falvaiban a lépből visszamaradt [[sonkoly]]t, amiből templomi viaszgyertyákat öntöttek. A század közepén alakult ki posztó és pamut alapú ruhaipara is. [[1857]]-ben a nem mezőgazdasági népesség aránya már 30%-os volt.

[[1820]]-ban a vásárvámért kitört zavargás során négy pandúr és egy szelistyei lakos halt megmeghalt. [[1848]]–[[1849|49]]-ben lakói közül sokan harcoltak a császáriak oldalán. Az [[1848-as havasalföldi forradalom]] elfojtása után egy időre itt talált menedéket [[Gheorghe Magheru]] tábornok, forradalmár.

Közben a falu népessége egyre csökkent. Az erdélyi határőrezredek megszűnése után megcsappantak a közös legelők, a [[románia]]i földreform következményeként a [[Kárpátok]]tól délre művelés alá vonták a korábbi legelőterületeket, végül [[1886]]-ban az [[Osztrák–Magyar Monarchia]] és Románia közötti vámháború teljességgel véget vetett a transzhumáló juhtartásnak. A juhászatból élő szelistyeiek közül egyre többen telepedtek le, egyesével, vagy csoportosan [[Havasalföld]]ön, [[Dobrudzsa|Dobrudzsában]], illetve több százan a [[Krím-félsziget]]en. Dobrudzsában [[1940]]-ben még 481 szelistyei születésű egyén élt.<ref>D. Șandru: ''Mocanii în Dobrogea'' (București, 1946), 112. o.</ref> Juhosgazdái [[1900]] körül az [[Erdélyi-medence|Erdélyi-medencében]] kezdtek legelőket bérelni.

[[1875]] körül a mobilis, vállalkozó szellemű szelistyeiek vándorkereskedelemmel kezdtek foglalkozni. Kóberes szekerekből álló karavánokkal járták Romániát és a szebeni céhes ipar termékeit,; bőrárut, ruhákat, faszerszámokat, tejterméket, gyümölcsöt árusítottak a falusiaknak. [[1886]]-ban a vámháború megszüntette ennek jövedelmezőségét, ezután sokan vagy áttértek az erdélyi piacokra, vagy kézművesként letelepedteka [[Regát]]ban telepedtek Romániábanle. A századforduló idején Petru Comșa és fia, Ionel, jelentős kereskedőházat tartottak fenn.

Lakói [[1822]]-ben az uralkodóhoz fordultak azért, hogy a vásár vámját iskolájukra ruházhassák. A heti és az éves vásár vámját végül [[1841]]-ben kapta meg az iskola, miután az ismételt kérelmet egy három tagúháromtagú, szelistyeiekből álló követség vitte [[Bécs]]be. Az [[ortodox kereszténység|ortodox]] felekezeti iskola számára, több bővítés után [[1903]]-ban emeltek gimnázium méretű új épületet. A nyolctanítós iskola a [[20. század]] elején a legnagyobb és legjobb román nyelvű elemi iskolának számított Erdélyben. Benne két kötelező idegen nyelvet is tanítottak, a magyart és a németet.

Az első városias, emeletes magánházat Aurelian Banciu építtette [[1869]]-ben. (A mai Reuniunea meseriașilor utcában.) [[1873]]-ban Adolf Wenrich nyitotta meg az első gyógyszertárat Szelistyén. [[1882]]-ben iparosegylet, [[1884]]-ben takarékpénztár alakult. [[1886]] és [[1907]] között szabályozták a patakot, három fémhidat verettekállítottak, a főteret és a főbb utcákat kikövezték, a parkot díszfákkal ültették be, közepére pedig táncpavilont építettek. [[1884]]-ben Dimitrie és Ana Roman építtette a Cemtral szállodát. A mellette lévő vendégfogadót a község [[1890]]-ben megvásárolta, emeletet épített rá és a későbbiekben községi szállodaként működtette.

Szelistye az erdélyi románság mintafaluja lett. Képeslapokon, reprezentatív albumokban a leggyakrabban a szelistyei népviseletet ábrázolták és az értelmiség a szelistyeiek gazdagságát állította mintául a parasztság elé. Előbb az erdélyi, később a romániai román értelmiség körében is divattá vált a szelistyei kirándulás.<ref>Valeriu Braniște: ''Amintiri din închisoare.'' București, 1972, 72. o.</ref> Ugyanakkor Erdély-szerte, nemzetiségi különbségtől függetlenül, legendássá vált a szelistyei nők szépsége.<ref>Bár [[Adolf Meschendörfer]] szerint „…a szelistyei asszonyok éppen azért olyan szépek, mert férjeik állandóan a határon túl, Romániában dolgoznak.” A. M.: ''Leonóra. Egy Erdélybe vetődött idegen regénye.'' Bukarest, 1978., 16. o. [[Valeriu Braniște]] említi, hogy az 1870-es években, amikor szülei Szelistyén éltek, az utcájukban egyetlen férfi sem lakott otthon. (Valeriu Braniște: ''Amintiri din închisoare.'' București, 1972, 65. o.)</ref> [[1876]] és [[1952]] között [[Szeben vármegye]] egyik járásának székhelye volt, járásbírósággal.

A kommunista rendszer [[1955]]-ben, szokatlan gesztusként, engedélyt adott a [[Román Ortodox Egyház]]nak több román személy szentté avatására. A szentté avatottak közöttKözöttük volt a szelistyei Oprea Miclăuș, aki [[1761]]-ben azért ment a bécsi udvarba, hogy hangot adjon a falusiak tiltakozásának az erdélyi ortodoxok zaklatása ellen, de ott börtönbe vetették és valószínűleg [[Kufstein]]banben halt meg. [[1981]]-ben bőrdíszműves üzemet alapítottak Szelistyén. A gyárnak ötszáz munkása volt és 60%-ban exportra termelt. [[2003]]-ban kapott városi címet.