Főmenü megnyitása

Módosítások

nincs szerkesztési összefoglaló
===Gazdasági Ciklusok Elmélete===
 
A bankok a saját eszközeiket és gyűjtött betéteiket jóval meghaladó mértékű hitelt helyeznek ki, amelyhez gyakran alacsony központi alapkamat is társul. Ez a hiteltöbblet, a tőkeigényes projektekre felvett, megnövekedett kölcsön, amely a gazdaságba áramlik stimulálja a gazdaság aktivitását. Projekteknek, amelyek amúgy nem indultak volna el így a nyereségesség látszatát kölcsönzik és ezzel téves befektetéseket indukálnak. Ezen keresztül fokozott keresletet támasztanak a termelési tényezők piacán, ahol ezáltal emelkednek az árak, begyűrűzve fogyasztási cikkek piacára ugyancsak áremelkedést indukálva. Ha a bankok ezen a ponton felhagynak a hitelexpanzióval akkor a felfutás hamar megtorpan és visszagördül. Azért, hogy ezt, és ebből fakadóan az árak összeomlását elkerüljék, a bankrendszer kénytelen egyre több és több hitelt kihelyezni, így az árak tovább emelkednek. De a hitel eme expanziója nem folytatódhat örökké. Nincs többlet tőke vagy többlet munkaerő, csupán a forgalomba kerülő fizetőeszköz és az adósság volumene emelkedik. A termelési tényezők és a munkaerő, amelyet a szárbaszökőszárba szökő új vállalkozások szívnak fel valójában máshonnan kerülnek elvonásra. A társadalom nem elég bővelkedő az erőforrásokban ahhoz, hogy újabb és újabb üzleti vállalkozásokat működtethessen anélkül, hogy a szükséges erőforrásokat máshonnan közben ne vonja el. Egészen addig amíg a hitelbővülés folytatódik, ez nem lesz nyilvánvalóan szembetűnő, azonban ez a folyamat véges, nem folytatható akármeddig. Az infláció és a bővülés csak addig fenntartható, amíg az emberek hisznek abban, hogy az árak emelkedése a közeli jövőben megáll. Amikor a nagy nyilvánosság számára is egyértelművé válik, hogy az infláció nem hogy nem szűnik meg, hanem éppen hogy fokozódik, és az árak egyre intenzívebben emelkednek, akkor kitör a pánik. Végül az emberek elvesztik a bizalmukat a valutával szemben és igyekeznek azt sürgősen tárgyiasítani - attól függetlenül hogy szükségük van-e az adott termékre vagy sem - csak azért, hogy szabaduljanak a fizetőeszköztől, s így a vagyon megkezdi menekülését valós tartalmak felé.
 
====Történelmi háttér====
 
Az ipari forradalommal párhuzamosan kibontakozó rendszeres felfutások és összeomlások jelenségét már a kései 18. században is megfigyelték. A “váratlan” gazdasági krízisek ismertek voltak már korábban is, amikor az uralkodók háborút folytattak és elkobozták az alattvalók tulajdonát; nem volt azonban nyilvánvaló jele annak a modern jelenségének, amelyben a gazdasági-üzleti “szerencse” (avagy a felfutás és visszaesés) általánosan és meglehetős szabályossággal oszcillál. A gazdasági ciklusok osztrák elméletének története a skót filózófus-közgazdász David Hume-mal kezdődik, valamint a kiváló, kora 19. századi angol klasszikus-közgazdász David Ricardoval. Ezek a közgazdászok az ipar szektorának kibontakozása és fejlődése mellett egy másik jelentős szektor, a bankrendszer, vagy intézményesített “bankolás” kibontakozását, ágazattá fejlődését figyelték meg a 18. század derekától; a szektorét amely képes a hitel- és pénzkínálatot bővíteni és megduzzasztani (kezdetben papírpénz, később látra szóló betétek formájában). Eme kereskedelmi banki operációk húzódtak meg a misztikus expanziók és összehúzódások “fellendülés és válság” jelenségei mögött, amely előtt a 18. század embere értetlenül állt. Az angol “Valuta Iskola” a felfutást a nemesfémfedezet nélküli valutanyomtatás eredményeként fellépő hitel-expanzióvalhitelexpanzióval magyarázta. Nem látta be azonban, hogy a csekkel bármikor hozzáférhető, látraszólólátra szóló folyószámlák ugyanazt a kreditexpanziós szerepet, ugyanazt a funkciót töltik be, mint a nyomtatott valuta. A Valuta Iskola elvein nyugvó törvénykezés (mint Peel 1844-es bank törvénye és ehhez hasonló törvények más országokban) nyomán - a gazdasági válságokat megelőzendő - korlátozták a fedezet nélküli valutaemisszót de a folyószámlákon keresztül végrehajtott hitelbővítést továbbra sem szabályozták. A Valuta Iskola szűken csak azokat az eseteket elemezte, amelyekben hitel-expanzióshitelexpanziós politikát csak egy ország folytat, miközben minden más ország konzervatívan bankol. Ebben az esetben a hitelbővülés nyomán fellépő áremelkedés ösztönözi az importot, de kedvezőtlen az exportra nézve, a nemesfém pedig külföldre vándorol. Ennek eredményeképpen a bank fokozott igénnyel szembesül, amely nyomás alá helyezi a kibocsátott instrumentumok (fedezetlen valuta és folyószámlák) visszaváltására (nemesfém felvétel, pénzfelvétel folyószámláról) egészen addig, mígnem kénytelen korlátozni a hitelkihelyezést. Végül a pénzérme kiáramlása visszaveti az árak emelkedését. A Valuta Iskola tehát megvizsgálta ezt a forgatókönyvet, de figyelmen kívül hagyta azt a verziót, amiben a hitelexpanzió nemzetközi szinten párhuzamosan zajlik a világ kapitalista országaiban. A 19. század második felében a kereskedelmi ciklus ezen elmélete hitelét vesztette és az az elképzelés vált általános elfogadottá, hogy a kereskedlmikereskedelmi ciklusokat a pénz és a hitel nem befolyásolja. Wicksell kísérlete a Valuta Iskola felélesztésére rövidéletűnekrövid életűnek bizonyult.
Az ipari forradalommal párhuzamosan kibontakozó rendszeres felfutások és összeomlások jelenségét már a kései 18. században is megfigyelték. A “váratlan” gazdasági krízisek ismertek voltak már korábban is, amikor az uralkodók háborút folytattak és elkobozták az alattvalók tulajdonát; nem volt azonban nyilvánvaló jele annak a modern jelenségének, amelyben a gazdasági-üzleti “szerencse” (avagy a felfutás és visszaesés) általánosan és meglehetős szabályossággal oszcillál.
A gazdasági ciklusok osztrák elméletének története a skót filózófus-közgazdász David Hume-mal kezdődik, valamint a kiváló, kora 19. századi angol klasszikus-közgazdász David Ricardoval. Ezek a közgazdászok az ipar szektorának kibontakozása és fejlődése mellett egy másik jelentős szektor, a bankrendszer, vagy intézményesített “bankolás” kibontakozását, ágazattá fejlődését figyelték meg a 18. század derekától; a szektorét amely képes a hitel- és pénzkínálatot bővíteni és megduzzasztani (kezdetben papírpénz, később látra szóló betétek formájában). Eme kereskedelmi banki operációk húzódtak meg a misztikus expanziók és összehúzódások “fellendülés és válság” jelenségei mögött, amely előtt a 18. század embere értetlenül állt. Az angol “Valuta Iskola” a felfutást a nemesfémfedezet nélküli valutanyomtatás eredményeként fellépő hitel-expanzióval magyarázta. Nem látta be azonban, hogy a csekkel bármikor hozzáférhető, látraszóló folyószámlák ugyanazt a kreditexpanziós szerepet, ugyanazt a funkciót töltik be, mint a nyomtatott valuta. A Valuta Iskola elvein nyugvó törvénykezés (mint Peel 1844-es bank törvénye és ehhez hasonló törvények más országokban) nyomán - a gazdasági válságokat megelőzendő - korlátozták a fedezet nélküli valutaemisszót de a folyószámlákon keresztül végrehajtott hitelbővítést továbbra sem szabályozták. A Valuta Iskola szűken csak azokat az eseteket elemezte, amelyekben hitel-expanziós politikát csak egy ország folytat, miközben minden más ország konzervatívan bankol. Ebben az esetben a hitelbővülés nyomán fellépő áremelkedés ösztönözi az importot, de kedvezőtlen az exportra nézve, a nemesfém pedig külföldre vándorol. Ennek eredményeképpen a bank fokozott igénnyel szembesül, amely nyomás alá helyezi a kibocsátott instrumentumok (fedezetlen valuta és folyószámlák) visszaváltására (nemesfém felvétel, pénzfelvétel folyószámláról) egészen addig, mígnem kénytelen korlátozni a hitelkihelyezést. Végül a pénzérme kiáramlása visszaveti az árak emelkedését. A Valuta Iskola tehát megvizsgálta ezt a forgatókönyvet, de figyelmen kívül hagyta azt a verziót, amiben a hitelexpanzió nemzetközi szinten párhuzamosan zajlik a világ kapitalista országaiban. A 19. század második felében a kereskedelmi ciklus ezen elmélete hitelét vesztette és az az elképzelés vált általános elfogadottá, hogy a kereskedlmi ciklusokat a pénz és a hitel nem befolyásolja. Wicksell kísérlete a Valuta Iskola felélesztésére rövidéletűnek bizonyult.
 
====Az elmélet kifejtése====
 
Az elmélet szerint a berehuzásiberuházási zavarok felfutás-hanyatlás ciklusai a bankrendszer túlzó és fenntarthatatlan mértékű - a vállalkozások és magánszemélyek számára nyújtott - hitelkiterjesztése nyomán alakul ki. A hitel-, avagy valutateremtés azt a téves látszatot kelti, hogy megtakarítások állnak rendelkezésre, befektetésre készen, hiszen a hatás ugyanaz: a befektetési célú források kínálata kibővül, a kamat pedig lecsökken. Röviden: a bank inflációs, likviditást duzzasztó kredit expanziós tevékenysége abba hitbe ringatja a kölcsönt felvevőket, hogy megtakarításokból származó források (vagyis az elhalasztott fogyasztás, vagy fel nem használt vásárlóerő állománya) rendelkezésre állnak. Amikor a megtakarítások felhalmozódnak, a vállalkozások a hosszadalmas termelési folyamatokba invesztálnak, vagyis a termelés struktúrája megnyúlik, főleg a magasabb, a végső fogyasztástól legtávolabb eső szinten. A kölcsönzők aztán a felvett forrásokkal felverik a termelési tényezők, majd pedig a fogyasztási cikkek árát, amely elméletileg azt eredményezi, hogy az erőforrások tendenciózusan olyan beruházásokba áramlanak nagyobb hangsúllyal, amelyek a termelési eszközök bővítését, fejlesztését célozzák és nem közvetlenül fogyasztási cikkek előállítását. Az osztrák közgazdaságtan szerint ennek a tendenciának egy ponton túl vissza kell fordulnia. Minél tovább késlekedik a visszarendeződés, a korrekció annál hevesebb és pusztítóbb lesz.
 
====A központi bankok szerepéről====
 
Az osztrák elmélet összes közgazdásza egyetért abban, hogy a gazdasági ciklusok kialakulásának gyökérokagyökér oka és legfőbb motorja a tartalékrátás bankrendszer fenntarthatatlan hitelbővitőhitelbővítő tevékenysége. Murray Rothbard ezen felül kiemelt figyelmet szentelt a nagy gazdasági világválságot megelőző központi bankok teremtette laza hitelkörnyezetnek és az elégtelen monetáris politikának, ami csupán elodázta, késleltette az árak elkerülhetetlen és szükséges visszarendeződését és megnyújtotta a piac működési zavarát. Rothbard azzal kezdi, hogy egy központi monetáris fennhatóság nélkül működő piacon nem fordulnának elő egyidejűleg nagy számban párhuzamosan beruházási zavarok és vállalkozási tévedések, mivel a vállalkozók nem egyszerre követnének el hibát és gyorsan kihasználnának bármilyen ideiglenes és elkülönült árazási zavart. Továbbá, egy nyitott, nem centralizált (biztosítatlan, azaz központilag nem “elkényeztetett”) tőkepiacon, a bankárok távol tartanák magukat a spekulatív hitelkihelyezéstől, a biztosítatlan betétesek nagy körültekintéssel monitoroznák a kölcsönzők könyveit ezzel mérsékelve az elburjánzó kicsapongásokat a pénzpiacon. A beruházási zavarok(/téves/káros berhuzásáokberuházások) általános, széleskörű elterjedése tehát a központi bankok által végrehajtott monetáris intervencióra, a “monetáris/pénzügyi tervgazdálkodásra” vezethetők vissza. Rothbard szerint a hitelkihelyezés és kölcsönzés vakmerő elharapódzása a hitel félreárazásából fakad, amelyet a központi bank hajt végre a kamat feletti kontrollal és a bankok kényszeres kimentésével amikor azok már csődbe mennének (‘too big to fail’ / ‘bailout’ koncepció). Ez aztán ahhoz vezet, hogy a kamat túl hosszú ideig lesz túl alacsony, nem úgy mint ha egy központi bank nélkül működő valóban szabad piac árazná be a hitelt.
 
 
Névtelen felhasználó