[[1952]] őszétől kezdve helyzete kezdett megingani: a [[Népgazdasági Főtanács]]ot vezető Gerő Ernő rendszeresen szabotőrnek nevezte, amiért elutasította a testület irreális elképzeléseit. [[1953]] februárjában minden pártbéli és állami tisztségét elvesztette és „önkritika” gyakorlására kényszerítették; feltehetően őt szánták a moszkvai példát követő, zsidóellenes koncepciós per fővádlottjának, ami végül [[Joszif Visszarionovics Sztálin|Sztálin]] halála miatt nem kezdődött meg.<ref>Romsics Ignác: Magyarország története a XXi. századbanm. Budapest, Osiris, 2005345. p. 345</ref> Ezután Nagy Imre kevésbé doktríner vonalához csatlakozott: miután [[1954]]-ig a komlói szénbányákat igazgatta, az [[első Nagy Imre-kormány]]ban a Minisztertanács Titkárságának vezetője lett (1954–1955). Nagy bukását követően ismét súlytalanná vált: 1955–[[1956]]-ban a külkereskedelmi miniszter helyettese, majd [[1956]] júniusától a [[Szövetkezetek Országos Szövetsége|Szövetkezetek Országos Szövetségének]] elnöke lett. Nagy Imre körén belül azon kevesek közé tartozott, akik kapcsolatban álltak az 1956-os eseményekben fontos szerepet játszó [[Jurij Vlagyimirovics Andropov|Jurij Andropov]] szovjet nagykövettel.<ref>Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Budapest, ÁBTL-Rubicon, 2011. p. 380</ref> A forradalom alatt, [[október 26.|október 26]]-án a Közellátási Kormánybiztosság elnökévé, majd [[október 28.|október 28]]-án közellátási kormánybiztossá nevezték ki.
