„Neuropszichológia” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a egy kis általános jellegű kibővítés |
történeti kitekintés |
||
1. sor:
{{Pszichológia}}
A '''neuropszichológia''' az agysérülések következtében a megismerőrendszerben megjelenő deficitmintázatokat rendszerező tudományág. A [[pszichológia]] egyik napjainkban jelentős kísérleti ágazataként nem csak a diagnózissal és a kezeléssel foglalkozik, hanem azt is vizsgálja, hogy az egyes idegrendszeri rendellenességek hogyan befolyásolják a sérült személy viselkedését és kognícióját. Amíg a [[neurológia]] kizárólag az [[idegrendszer]] fiziológiájával foglalkozik, a neuropszichológia összeveti azt a modern [[kognitív pszichológia]] eredményeivel, az [[agy]] és az [[elme]] közötti kapcsolatot kutatva. A '''klasszikus neuropszichológia''' az egyes megismerőfunkció-kieséseket okozó [[agykárosodás]]ok lokalizációjával foglalkozott, amelynek hagyományait a [[XIX. század]]ban [[Paul Broca]] és [[Carl Wernicke]] teremtették meg a nyelvi zavarok kutatásával. A klasszikus neuropszichológia a tünetek és a sérülés eredete alapján próbált homogén betegcsoportokat képezni, ezzel szemben az úgynevezett '''kognitív neuropszichológia''' az egyedi funkcionális mintázatokra helyezi a hangsúlyt.
A neuropszichológia viszonylag fiatal tudományág, a [[XX. század]] közepén lezajlott [[kognitív forradalom]] óta van jelentős szerepe az idegtudományban, azonban történeti előzményei több ezer éves múltra nyúlnak vissza. A viselkedés és az agy közötti kapcsolatot már az ókor kiemelkedő tudósa, [[Hippokratész]] is feltételezte, majd a [[felvilágosodás]] korabeli francia polihisztor, [[René Descartes]] foglalkozott a test-elme kapcsolat kérdéseivel.
Descartes [[dualista]] elmélete után a következő jelentős alak a neuropszichológia történetében az angol [[Thomas Willis]] volt a [[XVI. század]]ban, az agy fiziológiai kutatásának egy korai úttörője. Willis alkotta meg a "lebeny" (''lobe'') és "félteke" (''hemisphere'') szavakat, valamint ő volt az elsők egyike, aki kutatásaiban a ''neurológia'' kifejezést használta. Elmélete szerint az agy komplexebb részei, mint például az [[agykéreg]], vagy a [[hipotalamusz]] felelősek a bonyolult, magasabb szintű tevékenységek végrehajtásáért és a racionális gondolkodásért, míg az egyszerűbb, ősibb struktúrák, mint az [[agytörzs]] felelősek az ösztönjellegű, automatikus viselkedésekért.
A nagymértékű előrelépés azonban a XIX. században történt, ugyanis ekkor különítette el Broca és Wernicke a beszédértésért, illetve a beszédképzésért felelős agyterületeket. [[Charles Scott Sherrington]] 1904-ben publikálta a XX. század idegtudományának egyik legmeghatározóbb munkáját, benne a reflexekre és a mozgató működésekre vonatkozó alapvető felismerésekkel, valamint ő használta először a [[szinapszis]] fogalmát. Az idegsebészet fejlődése és együttműködése az elektrofiziológiával tette lehetővé, hogy ingerléses vizsgálatok révén további, többek között lokalizációs természetű adatok váltak hozzáférhetővé. 1906-ban az orvosi-élettani Nobel-díjat a spanyol [[Santiago Ramón y Cajal]] és az olasz [[Camillo Golgi]] kapták a [[neuron]]ok morfológiájára vonatkozó korszakalkotó felismeréseikért. Az idegtudomány rohamos fejlődése, az agyi képalkotó eljárások egyre precízebb módszereinek megjelenése és az egyre inkább teret hódító kognitív pszichológia elméletei vezettek a neuropszichológia, mint önálló tudományág megjelenéséhez, amely napjainkra a kísérleti pszichológia egyik igen széleskörű szakirodalommal rendelkező, dinamikusan fejlődő, integratív ágazatává vált.
A gyakorlatban a képzett neuropszichológusok dolgozhatnak kutatóként (egyetemeken, kutatóintézetekben) vagy klinikai közegben, ahol különböző genetikai (pl. [[autizmus]], [[Asperger-szindróma]], [[Tourette-szindróma]] stb.) vagy szerzett idegrendszeri károsodást szenvedett személyek diagnosztizálásában és rehabilitációjában veszek részt.
== Források ==
| |||