„Pink Floyd” változatai közötti eltérés

Ebben az időszakban Roger Waters vezető szerepe hihetetlenül megerősödött. Wright hatása elvesztette jelentőségét, a ''The Wall'' felvételei idején pedig Waters ki is rúgta a zenekarból. A zene másodlagossá vált, a hangsúly a dalszövegekre helyeződött, melyek két legfontosabb témája Waters apjának halála a [[második világháború]]ban, illetve Waters egyre növekvőcinikusabb cinizmusavéleménye az olyan politikusokkal szembenpolitikusokról, mint [[Margaret Thatcher]] és [[Mary Whitehouse]]. Bár a zene még mindig megfelelően árnyalt és kidolgozott volt, a billentyűs hangszerek és a szaxofon rovására egyre gitárközpontúbbá vált, pedig azok korábban (a különleges effektekkel együtt) zenéjüka zene szerves részétrészei alkottákvoltak. A szimfonikus nagyzenekar (nagyobb, mint ami az ''Atom Heart Mother''en hallható) fontos szerepet játszik a ''The Wall''on és a ''The Final Cut''on.

[[1977]] januárjában megjelentjelent meg ''[[Animals (album)|Animals]]'' című albumuk (Nagy-Britanniában 2., Amerikában 3. lett). Ekkoriban zenéjüket sorozatos kritikák értékkritizálták a [[punk rock]] színterérőlhívei, mivel túl mesterkéltnek, avíttasnak tartották azt; hiányolták belőle a korai [[rock and roll]] egyszerűségét. Ennek ellenéreEzért az ''Animals'' zenéje sokkal gitárközpontúbb volt, mint az előző albumoké, köszönhetően a [[punk]] mozgalom hatásának és annak, hogy ezt a lemezt már a Pink Floyd saját (részben még befejezetlen) stúdiójában, a [[Britannia Row Studios]]ban vették fel. Ez volt az első olyan album, melyenamelyre Richard Wright nemegy dalt kapottsem szerzőségetírt. Az ''Animals''en szinténis hosszabb dalok szerepeltek, melyekés egy-egy adott témát jártak körül:. azAz alapötletet ''[[George Orwell]]'' ''[[Állatfarm (regény)|Állatfarm]]''jából vették;: a disznó, a kutya és a bárány metaforáján keresztülmetaforájával mutatták be koruka kor társadalmát. A gitár előtérbe kerülése ellenére a billentyűs hangszerek és a szintetizátorok még mindig fontos szerepet játszanak az album hangzásában, ámde a női vokál és a szaxofon teljesen hiányzik belőle. AzA eredményhard rockhoz közelebb áll a hard rockhoz,álló amiteredményt egy csendes, akusztikus dal két része foglalfoglalja keretbe. Sok kritikus unalmasnak és ridegnek tartotta az albumot, bármíg mások épp ugyanezekértezekért dicsérték. A borítón lévő képhez egy óriási felfújható disznót kötöttek ki a Battersea Power Station (egy erőmű [[London]] külvárosában) kéményei közé, amit végül a szél magával ragadott, így a borítón egy montázs látható. A felfújható disznóból a zenekar egyik védjegye és a turnék állandó „szereplője” vált.

Az album társproducere [[Bob Ezrin]], Roger Waters egyik barátja volt, akivel a ''[[The Trial]]'' című dalt írta, és akitől a zenekar később eltávolodott („nem tartotta a száját az albumról”). Az albumon végzett hangmérnöki teljesítményéért [[James Guthrie]] [[Grammy-díj]]at kapott [[1980|1980-ban]]-ban. Waters az ''Animals'' idején tapasztalhatónál is nagyobb mértékben erőszakolta zenésztársaira elképzeléseit, ennek folytánezért gyakran került szembe velük. A zene még inkább közelített a hard rockhoz, bár a nagyzenekar a korábbi éveket idézte, és néhány nyugodtabb dal is hallható (''Goodbye Blue Sky'', ''Nobody Home''). Wright munkája minimális volt, végül Waters ki is rúgta a zenekarból, a koncerteken pedig mint fizetett zenészzenészként játszott. A sors fintora, hogy négyük közül csak az ő számára voltak nyereségesek az előadások, mivel a felszerelés és a kellékek költségeit a többieknek kellett állniállniuk.

Bár sosem került a brit listák élére (3. lett), [[1980]]-ban Amerikában 15 hetet töltött a listák élén. A kritikusok dicsérték, világszerteés pedigvilágszerte több mint 30 millió darabot adtak el belőle. A [[Led Zeppelin]] [[Fájl:Zoso.svg|75px]] című albumával egyetemben minden idők harmadik legtöbb példányban eladott albuma az USA-ban és a legtöbb példányban eladott album az [[1970-es évek]]ből. Egyedül itt 11,5 millió darabot adtak el belőle, így az RIAA döntése értelmében 23-szoros platinalemez. Ezzel az albummal a [[Beatles]] után a Pink Floyd lett a második olyan zenekar, akinekamelynek egy évtizeden belül két albumából is a legtöbbet adták el az adott évben ([[1973]]-ban és [[1980]]-ban).

[[1982]]-ben mutatták be a ''[[Pink Floyd: A fal]]'' című filmet, melynek alapjául a ''The Wall'' szolgált. A filmben az album majdnem összes dala szerepelt. A film forgatókönyvét Waters írta, [[Alan Parker]] rendezte, a sokszor meglepő animációkat az angol [[Gerald Scarfe]] készítette. A főszereplő pedig a [[Boomtown Rats]] akkori frontembere, [[Bob Geldof]] volt. Az USA-ban több mint 14 millió dollár hasznot hozott az alkotóknak. Egy dal, ami a filmben hangzott el először – a ''[[When the Tigers Broke Free]]'' – korlátozott példányszámú kislemezként is megjelent. A dal az ''[[Echoes: The Best of Pink Floyd]]'' dupla válogatásalbumon és a ''[[The Final Cut]]'' új kiadásain vált széles körben elérhetővé. A filmben szerepel még a ''What Shall We Do Now?'' című dal, ami egyszerűen nem fért rá a ''The Wall''ra. A filmben nem hangzik el a ''Hey You'' és a ''The Show Must Go On''.

[[1983]]-ban megjelent a ''[[The Final Cut]]'', amit Waters apjának, Eric Fletcher Watersnek ajánlott. Hangulata sötétebb, mint a ''The Wall''é és felidézett néhány korábbi témát, de újakkal is foglalkozott: Waterst dühítette az Egyesült Királyság részvétele a [[falklandi háború]]ban, és ezértamiért a politikusokat tette felelőssé ''(The Fletcher Memorial Home)''. Cinizmussal vegyes félelemmel latolgatta egy [[atomháború]] esélyeit ''(Two Suns in the Sunset)''. Richard Wright nem vett részt a felvételeken, ezért a billentyűs hangszereken [[Michael Kamen]] és [[Andy Bown]] játszott.

Bár a Pink Floyd albumaként jelent meg, a borítón nem volt felirat, belül pedig ez állt: „''The Final Cut'' – Rekviem a háború utáni álomért, írta: Roger Waters, előadja: a Pink Floyd”. A koncepció teljes egészében Watersé, későbbizenéje szólóalbumainakés amegjelenése „prototípusa”is mindkésőbbi zenéjében,szólóalbumainak mind megjelenésében„prototípusa”. Waters azt mondta, felajánlotta, hogy szólóalbumként jelenteti meg, de a többiek ezt nem akarták. Nick Mason könyvében viszont azt írja, hogy sosem beszéltek erről. Gilmour arra kérte Waterst, hogy várjanak egy évet az album megjelentetésével, mert ő is szerette volna hozzátenni a saját ötleteit, de Waters elutasította. A zene hasonlít a ''The Wall''hoz, de valamivel csendesebb, nyugodtabb annál; az ''[[Another Brick in the Wall, Part II]]'' helyett a ''Nobody Home''-típusú dalok hallhatóak rajta. Vannak benne olyanEgyes zenei témák, melyektémái többször ismétlődnek. A Floyd korábbi albumaihoz képest a ''The Final Cut'' csak mérsékelt sikert aratott (a brit listákon 1., Amerikában 6. lett), de a kritikusok kedvezően fogadták. Csak egy kisebb sláger volt rajta, a "Not Now John" volt rajta (ez az egyetlen, melybenamelyben Gilmour is énekel). Az ellenségeskedés Waters és Gilmour közöttellenségeskedése odáig fokozódott, hogy már sosem voltak egyszerre a stúdióban. Gilmour levetette a nevét a közreműködők névsoráról, mert Waters néhány döntésével nem értett egyet (de a jogdíjakat megkapta). Nem volt turné, de Waters több dalt is játszott az albumról saját koncertjein.