„Zenei antropológia” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
másolmány |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
'''Kultúra'''
<!--Az emberi [[kultúra]] jelenségeinek tudatos reflexiója és vizsgálata a kultúrával egykorú. Különösen a hang és a hangkeltő eszközök használatát tudatosította az ember igen korán, mert antropológiai-[[Kulturális antropológia|kulturális]] és transzcendens jelértéke mellett hamar felismerte fizikai meghatározottságát és kulturális-esztétikai rendszerképző képességét: a hangrendszerek mint „kompetenciák” és a zenélés mint „[[Performansz|performance]]” a hajvágásnál hasonlíthatatlanul szervezettebb jelrendszerei a kultúráknak. Az a meggyőződés, hogy a zene (pontosabban szólva: a hangrendszer) és a társadalmi rend, a zene és a világrend azonos törvényeknek engedelmeskedik, sokszor változtatta ugyan formáját, de mély szimbolikus tartalmát megőrizte az ókori Kínától [[Platón]]<nowiki/>on át [[Hermann Hesse|Hermann Hess]]<nowiki/>éig.▼
▲
''A zenetörténet a kultúrtörténetnek az a része, amely a múlt zenei eseményeinek és szereplőinek, műveknek és műfajoknak időrendben történő rendezésével foglalkozik. A tudomány - az emberiség fejlődését és a művészetek történetét nagy korszakokra osztja. A fejlődés gyökerei a múltba nyúlik vissza, megismerése jelenünket és jövőnket is formálja. Az egyes művészeti korok határvonalait célszerű kijelölni, hogy az ismereteket könnyen felidézhető rendszerbe lehessen foglalni. A művészeti korok zenei stílusait kívánom itt bemutatni.''▼
▲''A hang és a zenetörténet a
A primitív népeknél - [[Charles Darwin|Darwin]] szerint - az ének az állathangok utánzásával kezdődött. Mások, a munkaritmust tartották a zene forrásának. Az ókor kezdete az ősközösségi viszonyok felbomlására tehető, határköve pedig a római birodalom bukása (476). A zenének nagy szerepe volt az ókori kultúrák művészetében. Ezt a különféle képzőművészeti alkotások és a fennmaradt írásos emlékek is igazolják. Az ókorban a zene és a költészet szorosan összefonódott, együvé tartozott.▼
▲A korai primitív népeknél - [[Charles Darwin|Darwin]] szerint - az ének avagy a hangok használata az állathangok utánzásával kezdődött. Mások, a munkaritmust tartották a zene forrásának. Az
A világ zenekultúrái közül a legrégebbi a kínai. Igen fejlett volt a zeneelmélete. India zenekultúrájának kezdeteiről nincsenek források, az azonban már bizonyított, hogy hétfokú hangsoruk is volt, és sajátos csúszkáló kromatikájuk (7 hang negyedhangokra oszlott az oktáv keretein belül). A perzsa-arab zenevilágra erős hatással volt az asszír-babiloni zene. Az i. sz. 7. századi arab hódítás a két nép kölcsönös kulturális érintkezését hozta magával. Dárius király udvarában nagy létszámú zenekarok és tánckarok szerepeltek. Az arabok honosították meg Európában a lantot. Az asszír-babiloni zene első emléke egy agyagtábla, amely az ó babiloni himnusz töredékeit őrzi. A zsidók zenéje főként templomi énekeket, himnuszokat, zsoltárokat, győzelmi dalokat, köszöntőket és siratókat foglalt magába. Fekete-Afrikában a földrajzi és a helyi társadalmi viszonyok eredményeképp alakultak ki az úgynevezett beszélő dobok. A beszélő dobok az emberi beszéd intonációját, hangmagasságát és ritmusát utánozzák, amelyet láncban alkalmazva nagy távolság áthidalását tették lehetővé az üzenetek továbbítására. A dob hangmagassága többféleképp változtatható és ritmikája tág lehetőségeket biztosít. Talán a legismertebb beszélő dob a ghánai akan nyelvű népcsoportoknál használt atumpan lábas dob.▼
'''Eredetei-forrásai'''
A görög világban a legnagyobb a zene szerepe az összes többi ókori világ közül, mert itt válik először az általános műveltség részévé. A zene itt alkotóeleme a vallási szertartásoknak, a görög drámák előadásainak és az olimpiai játékoknak. A görög zeneelmélet alapvető fontosságú a későbbi korok szempontjából, ezenkívül foglalkozik a zenének a társadalomban betöltött szerepével és hatásával is. A görögök szerint a zene isteni eredetű (a zene istene: Orfeusz), és nagy erkölcsi hatása van, mely kiterjed az emberi jellemre és viselkedésre is. Az egyik legrégebbi emlék i. sz. előtti 5. századból való. Részlet Pindarosz ódájából:▼
▲A
▲A
A [[Nílus]] - parti Egyiptom virágzó zenei életét bizonyítják a meglévő leletek. A lanthoz hasonló hangszer neve - replica, régen lyra-nak hívták. Az Újbirodalomban a hárfák csoportja közkedvelt volt, a 10-12 húros álló-, a vállhárfa, a sarló alakú, kis méretű kézi hárfa, de alkottak óriás hárfát is papok számára. A vallásos szertartások, ünnepélyek, különböző társadalmi események mind megannyi lehetőséget és alkalmat adtak a zenélésre. Az államot vezető papság azonban erős befolyást gyakorolt a zenére, ebből következett a régi hagyományokhoz való merev ragaszkodás.
Az [[ókori Róma]] életében is közkedvelt volt a zene, nem szégyelltek tanulni a görögöktől. A rómaiak átvették a görögök zeneelméletét, hangszereiket, zenetanítóik rendszerint görög rabszolgákból kerültek ki. Főbb hangszereiket nézve, kimutatható az etruszk hatás. Nagyon kedvelték a hidraulisz, azaz víziorgona hangját, világi zene előadására használták. A vallási szertartások alatt a hangszeres zenét tiltották. A zene a római társadalmi élet fontos tényezője volt, lakomákon, szórakozás közben, népünnepélyeken, például császári diadalmenetek alkalmával. Magyarországon található az ókori római zene egyik világhírű régészeti lelete. A mai Óbuda területéről került elő, ami régen az Aquincum nevet viselte, és egy víziorgonáról van szó, (neve azt jelenti, hogy a víz nyomása jutatta a levegőt a sípokba). A lelet a római kori tűzoltólaktanya pincéjéből került elő, ahová a tűzvészkor szakadt be. Az oldalán tábla is volt, innen tudjuk, hogy Kr. u. 228-ban ajándékozta a tűzoltóegyleti tagoknak a parancsnokuk. Sok alkatrésze elégett, vagy megolvadt a tűzben, mégis sikerült újraalkotni és egy megszólaltatható másolat is készült. 1931-ben találták meg, talán a legteljesebben fennmaradt víziorgona a világon.
|