„Chiara Lubich” változatai közötti eltérés

| születési név='''Chiara Silvia Lubich'''

'''Chiara Lubich''' (eredeti nevénszületett ''Silvia Lubich'';) [[Trento]], [[1920]]. [[január 22.]] – [[Rocca di Papa]], [[2008]]. [[március 14.]]) [[Templeton-díj|Templeton]]- és [[UNESCO-díj]]as olasz katolikus egyházi személyiség, az Olaszországból indult [[Fokoláre mozgalom]] alapítója és 1943-tól haláláig első elnöke, a ''Vallások a Békéért Világkonferencia'' tiszteletbeli elnöke. Mozgalma jelentős szerepet vállalt a [[római katolikus egyház]]nak a [[második vatikáni zsinat]] utáni életében, különösen az [[ökumenizmus]] és a más vallásokkal folytatott párbeszéd területén.

Az új életben talált öröme lassan másokra is átterjedt, észrevették tanítványai, ismerősei. Első társaival a bombázások alatt találkoztak az óvóhelyeken, és közösen akarták megélni keresztény életüket. A [[második világháború|háború]] lassan minden álmukat meghiúsította, minden megsemmisült, amiért eddig éltek. Lakásaik összeomlottak, egyikük vőlegénye a fronton maradt. De volt, aki nem folytathatta már megkezdett tanulmányait. Ekkor feltették a kérdést: mi az, amit semmi nem pusztíthat el. „Isten. Úgy döntöttünk, Őt választjuk életünk ideáljául.”<ref>{{cite book|last=Tomka|first=Ferenc|title=Találkozás a kereszténységgel|publisher=Szent István Társulat|location=Budapest|year=2003|id=ISBN 963-361-483-X|edition=1|pages=15}}</ref>

Saját elmondása szerint ekkoriban két esemény jelentett döntő fordulatot a közösség életében. Az óvóhelyeken rendszeresen olvasták a [[Biblia|Bibliát]]. Egy alkalommal Jézus főpapi imájánál nyílt ki: „Atyám, legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Úgy érezték, megértették ezt a sokszor magyarázott és mégis titokzatos szövegrészt. Egy másik alkalommal egy pap rávilágított Chiarának, hogy Jézus legnagyobb fájdalma a halála előtti pillanat volt, amikor így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a két mondat lett Chiara és a megszülető mozgalom alapvető mozgatójamottója.

MikorAmkor családja elmenekült a szétbombázott városból, Chiara és társai kibéreltek egy lakást a Piazzapiazza dei Cappuccini 2.-ben. Ezt nevezték „házacskának”. Később az elkötelezettek hasonló otthonait a trentóiak kezdték ''fokolár''-nak (trentói nyelvjárásban ''családi tűzhely'') nevezni.<ref>{{cite web|url=http://lexikon.katolikus.hu/LINKEK/LINKFFFF/20FOJTEN.HTML#f20003|publisher=Magyar katolikus lexikon|title=Fokoláre mozgalom}}</ref>

[[1945]]-ben már 500-anötszázan találkoztak szombatonként aaz ún. Massaia (a. m. háziasszony) teremben.

Az evangéliumi „adjatok, és akkor ti is kaptok” gondolatától vezérelve a közösség aktívan részt vett Trento szociális gondjainak megoldásában. Maguk is mindenüket megosztották a rászorulókkal, például szegényeket láttak vendégül asztaluknál. Ezzel kivívták úgymind a városvezetés, mintmind néhány kommunista ismerősük szimpátiáját. Carlo de Ferrari, Trento [[érsek]]e is áldását adta a közösségre, ettől kezdve Olaszország különböző városaiba hívták őket, és megszülettek az első közösségek Trentón kívül. Nemsokára Chiara is [[Róma|Rómába]] költözött.

[[1949]]-ben megismerte [[Igino Giordani]] parlamenti képviselőtképviselő, teológus-írót, aki hamar felfedezte a mozgalom lelkiségében rejlő újdonságot, és júliusban csatlakozott a közösséghez [[Tonadico|tonadicói]] nyaralásuk alatt. Az itt megélt rendkívül fontos időszakban együtt értették meg azokat a gondolatokat, amelyek már 1943 óta vezették a közösséget, és Isten „elképzelését a mozgalmunkról”. A katolikus egyház azonban komoly megfigyelés alá vette a mozgalmat az első időszakban, hiszen működése eltért minden addig megszokott szerveződési formától. Ebben az időszakban ébredtek rá a mozgalom tagjai saját „egyház létükre”. [[1950]]-ben [[Pistoia|Pistoiában]] megismerkedett a mozgalommal Pasquale Foresi, akit Chiara nemsokára megkért, hogy viselje vele együtt a mozgalom felelősségét.

[[1958]] és [[1967]] között a mozgalom eljutott mind az öt kontinensre, és [[1960]]-tól titokban a [[vasfüggöny]]ön túli országokban is elkezdi működését. [[1962]]. [[március 23.|március 23]]-án]] megérkezett a katolikus egyház jóváhagyása is. Chiara élete ezután egyre inkább összeforrt a növekvő mozgalom életével.

Új, elkötelezett hivatások születtek: az [[1956]]. [[október 23.|október 23-i]]os [[1956-os forradalom|magyarországi forradalom]] hatására és [[XII. Piusz pápa]] ezt követő felhívására létrehozta „Isten önkéntesei”-nek ágát, körülöttük alakult ki az évek során az ''Új Emberiség'' mozgalom. [[1967]]-től megszülettek a mozgalom második, harmadik és negyedik generációi, az úgynevezett ''gen''ek, akiknek lelkesedésére és gyermeki odaadására Chiara bármikor számíthatott. Ez év decemberében két együttest hozott létre számukra: a [[Gen Rosso|Gen Rossót]]-t és a [[Gen Verde|Gen Verdét]]-t. [[1975]]-ben már 25&nbsp;000 fiatalnak beszélt a római [[Olimpiai Stadion (Róma)|Stadio OlimpicobanOlimpicóban]]. Szintén 1967-től létrejött az ''Új Családok'' mozgalma.

[[1961]]-ben első alkalommal került kapcsolatba nem katolikus keresztényekkel, ettől kezdve Chiara és a mozgalom elkötelezte magát az [[ökumenizmus]] útján. Chiara Lubich [[Németország]]ba látogatott, és [[Darmstadt]]ban [[evangélikus]] lelkészek kérésére elmondta lelki tapasztalatát. Az egység lelkisége az évek során több, mint 300 egyházban és keresztény közösségben terjedt el. [[London]]ban fogadta az [[anglikán]] prímás, aki arra buzdította, hogy az [[Anglikán Közösség|angliai egyházban]] is terjessze el a Fokoláre lelkiségét. A későbbiekben a prímás utódai is támogatták a mozgalmat. 1967-ben megismerte [[I. Athenagoras]] konstantinápolyi ökumenikus [[pátriárka|pátriárkát]], akivel szoros együttműködés alakult ki, és aki többször kifejtette, hogy maga is igyekszik „egyszerű fokolarinó” lenni. [[1977]]-ben Londonban a [[Templeton-díj]] átvételekor - a keresztények közti párbeszéd kiterjesztéseként - útjára indította a vallások közti párbeszédet is. [[1984]]-ben [[II. János Pál pápa]] is ellátogatott a mozgalom Rocca di Papa-i központjába. Jó kapcsolat alakult ki közöttük, amelyet Chiara úgy jellemzett, hogy szinte gyermekeként, nagy egységben van a pápa mellett. Wojtyła pápa három szinódusra is meghívta.

[[1956]]-ban Tonadicóban Chiara egy írásával megjelent a ''Città Nuova'' (magyar kiadása az ''Új Város'') folyóirat első száma, amely ma 43 kiadásban jelenik meg világszerte. [[1964]]-ben nagy álma valósult meg: [[Loppiano|Loppianóban]] létrejött egy modelltelepülés, ahol a mozgalom lelkisége lett az élet mozgatója. A 80-as években létrejött az első tanulmányi központ és folyóirat, amelyek a lelkiség újdonságait hivatottak teológiailag és tudományosan megfogalmazni.

[[1988]]-ban megkapta az [[Augsburgi Békedíj]]at. ChiaraŐ és a mozgalom ekkor még meglehetős ismeretlenségben élt, csak a családok és a fiatalok nagy rendezvényei irányították rájuk a figyelmet. Ebben az időszakban épült ki mindaz a szervezet, amely nélkül képtelenség lett volna fenntartani mindazt, ami később, aaz 90[[1990-es évektőlévek]]től kibontakozott.

Az egyházon belül az 1998 [[pünkösd]]jén tartott Szent Péter- téri találkozó után párbeszédet kezdeményezett a különböző lelkiségi mozgalmak között, melyhezamihez nemsokára más keresztény egyházak mozgalmai is csatlakoztak. Ennek a folyamatnak voltak mérföldkövei a [[Stuttgart]]ban [[2004]]-ben illetve [[2007]]-ben rendezett "Együtt„Együtt Európáért"Európáért” kongresszusok.

[[2008]]. március 14-én hagyta el ezt a világot. Búcsúztatási szentmiséjét a római [[San Paolo fuori le Mura]] bazilikában [[Tarcisio Bertone]] bíboros, vatikáni államtitkár mutatta be 16 bíboros, 40 püspök és 800 pap részvételével, politikusok, világi és vallási vezetők valamint mintegy negyvenezer hívő jelenlétében. Rocca di Papában, a Fokoláre mozgalom központjában temették el, Igino Giordani mellé.<ref>{{cite news|url=http://www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=21057|work=Magyar Kurír|title="Hittünk a szeretetben” – Eltemették Chiara Lubichot|date=2008-03-18|accessdate=2008-11-04}}</ref>