„Zenei antropológia” változatai közötti eltérés

 

 

A kulturális antropológia a társadalomtudományi képzési területen belül a társadalomismereti képzési ághoz tartozó alapszak, amely a kultúrával és művelődéstörténettel foglalkozik, ötvözve a régészet, a néprajz, a szociológia és a nyelvészet elemeit.

 

 

 

Az emberi [[kultúra]] mindennapi jelenségeinek kérdésére a vizsgálatok és válaszok a kultúrával egyidősek. Legfőképpen a hang és a hangkeltő eszközökkel kezdődtek, melyeket az ember a legkorábban elkezdett tudatosan használni. A hanghasználat antropológiai-[[Kulturális antropológia|kulturális]] jelértéke mellett hamar felismerte fizikai meghatározottságát és kulturális-esztétikai rendszerképző képességét: a hangrendszerek mint eszközhasználat képessége és a zenélés mint „[[Performansz|performance]]” szervezett jelrendszer. A zene és a világrend azonos törvényeknek engedelmeskedik, sokszor változtatta ugyan formáját, de mély szimbolikus tartalmát megőrizte az ókori Kínától [[Platón]]<nowiki/>on át [[Hermann Hesse|Hermann Hess]]<nowiki/>éig.

A korai primitív népeknél - [[Charles Darwin|Darwin]] szerint - az ének avagy a hangok használata az állathangok utánzásával kezdődött. Mások, a munkaritmust tartották a zene forrásának. Az ősközösségi viszonyok felbomlására tehető az ókor kezdete, határköve pedig a római birodalom bukása (476). Az ókori kultúrák művészetében nagy szerepe volt a zenének. Ezt a különféle képzőművészeti alkotások és a fennmaradt írásos emlékek is igazolják. Az ókorban a zene és a költészet szorosan összefonódott, együvé tartozott.

 

 

A kínai zenei kultúra a világon a legrégebbi. Már a korai időkben igen fejlett volt a zenei módszereik ellentétben az India zenekultúrával melyekről nincsenek információk/ források a kezdeteiről. Viszont az bizonyított, hogy hétfokú hangsoruk volt, és sajátos csúszkáló kromatikájuk (7 hang negyedhangokra oszlott az oktáv keretein belül). A perzsa-arab zenevilágra erős hatással volt az asszír-babiloni zene. Az i. sz. 7. századi arab hódítás a két nép kölcsönös kulturális érintkezését hozta magával. Az arabok honosították meg Európában a lantot. Az asszír-babiloni zene első emléke egy agyagtábla, amely az ó babiloni himnusz töredékeit őrzi. A zsidók zenéje főként templomi énekeket, himnuszokat, zsoltárokat, győzelmi dalokat, köszöntőket és siratókat foglalt magába. Fekete-Afrikában a földrajzi és a helyi társadalmi viszonyok eredményeképp alakultak ki az úgynevezett beszélő dobok. A beszélő dobok az emberi beszéd intonációját, hangmagasságát és ritmusát utánozzák, amelyet láncban alkalmazva nagy távolság áthidalását tették lehetővé az üzenetek továbbítására. A dob hangmagassága többféleképp változtatható és ritmikája tág lehetőségeket biztosít.

A zene legnagyobb szerepe a görög világban volt az összes többi ókori világ közül, mert itt válik először az általános műveltség részévé. A zene itt alkotóeleme a vallási szertartásoknak, a görög drámák előadásainak és az olimpiai játékoknak. A görög zeneelmélet alapvető fontosságú a későbbi korok szempontjából, ezenkívül foglalkozik a zenének a társadalomban betöltött szerepével és hatásával is. A görögök szerint a zene isteni eredetű (a zene istene: Orfeusz), és nagy erkölcsi hatása van, mely kiterjed az emberi jellemre és viselkedésre is. Az egyik legrégebbi emlék i. sz. előtti 5. századból való.