„II. György brit király” változatai közötti eltérés

 

==Ifjúsága==

György Hannoverben született 1683. október 30-án (mai időszámítás szerint november 9-én) [[I. György brit király|György Lajos]] [[Braunschweig-Lüneburgi Hercegség|braunschweig-lüneburgi herceg]] (később választófejedelem, 1714-től Nagy-Britannia királya) és felesége, [[Cellei Zsófia Dorottya]] első gyermekeként. Mindkét szülője megcsalta a másikat és viharos jelenetek után 1694-ben elváltak, azzal az indokkal, hogy Zsófia elhagyta a férjét.<ref>Van der Kiste, 6. o.</ref> György anyját az [[Ahldeni kastély|ahldeni kastélyba]] zárták és soha többé nem láthatta gyermekeit.<ref>Black, ''George II'', 35–36. o.; Thompson, 19. o.; Van der Kiste, 7. o.</ref>

 

 

==Házassága==

György apja tanult saját, rosszul végződött érdekházasságából és megengedte fiának, hogy az eljegyzés előtt megismerje a menyasszonyjelöltet.<ref name=vdk17/> 1702-ben tárgyaltak [[Hedvig Zsófia holstein-gottorpi hercegné|Hedvig Zsófiával]], [[XI. Károly svéd király|XI. Károly]] svéd király lányával való házasságról, de ezek végül eredménytelenül zárultak.<ref>Thompson, 28. o.</ref> 1705 júniusában György "Monsieur de Busch" álnéven meglátogatta [[Ansbachi Őrgrófság]] [[Triesdorf|triesdorfi]] nyári rezidenciáját, hogy inkognitóban megismerhesse egyik menyasszonyjelöltjét. [[Ansbachi Karolina brit királyné|Ansbachi Karolina]] az őrgróf lánya volt és György nagynénjének, [[Zsófia Sarolta porosz királyné|Zsófia Saroltának]] gyámolítottja. A hannoveri angol követ, Edmund Poley úgy írt a látogatás eredményéről, hogy Györgyöt annyira megfogta Karolina kellemes személyisége, hogy senki másra nem tudott gondolni utána.<ref>Van der Kiste, 15. o.</ref> Július végére elkészült a házassági szerződés.<ref>Thompson, 30. o.; Van der Kiste, 16. o.</ref> Augusztus 22-én Karolina megérkezett Hannoverbe az esküvőjére, amit aznap este tartottak meg a herrenhauseni kápolnában.<ref name=vdk17>Van der Kiste, 17. o.</ref>

 

==Trónörökösként==

===Vita a királlyal===

György és apja 1714. szeptember 14-én indult el [[Hága|Hágából]] és két nappal később érkeztek az angliai [[Greenwich]]be.<ref>Van der Kiste, 36. o.</ref> Másnap ünnepélyes keretek között bevonultak [[London|Londonba]].<ref>Trench, 38. o.; Van der Kiste, 37. o.</ref> Karolina októberben követte Londonba férjét a lányaival, míg Frigyes Hannoverben maradt és magántanárok gondoskodtak neveléséről.<ref>Thompson, 39–40. o.; Trench, 39. o.</ref> Október 20-án György apját Nagy-Britannia és Írország királyává koronázták, György pedig trónörökösként Wales hercege lett.

 

 

==Trónra kerülése==

I. György 1727. június 11-én <ref>a Gergely-naptár szerint június 22-én</ref> halt meg hannoveri látogatása során. Utódja mind a brit, mind a hannoveri trónon a 43 éves II. György lett. Úgy döntött, hogy nem utazik el apja hannoveri temetésére, amit az angolok úgy értelmeztek, hogy annyira szereti Angliát, hogy még egy ilyen alkalomra sem hagyja el az országot.<ref name=vdk97>Van der Kiste, 97. o.</ref> Apja végakaratában meg akarta osztani Nagy-Britannia és Hannover utódlását II. György leendő unokái között, amit György nem vett figyelembe. A brit és hannoveri miniszterek rámutattak, hogy a királynak egyébként sem állt jogában egyedül megváltoztatni az örökösödési rendszert.<ref>Trench, 130–131. o.</ref>

 

 

Angliában az 1741-es választáson Frigyes herceg nyíltan az ellenzék pártjára állt és Walpole nem tudott biztos többséget szerezni a parlamentben. A miniszter megpróbálta lekenyerezni a herceget illetményének emelésével és adósságainak kifizetésével, de Frigyes nem fogadta el a felkínált egyezséget.<ref>Black, ''George II'', 174. o.; Trench 212. o.</ref> Lecsökkent támogatottsága miatt Walpole 1742-ben, húszévnyi hivatalviselés után lemondott. Helyét [[Spencer Compton]], Lord Wilmington vette át, akit György még trónra lépésekor szeretett volna miniszterelnöknek. A tényleges irányítás azonban nem az ő kezében volt, hanem főleg a király által favorizált [[John Carteret]]ében. Wilmington 1743-ban meghalt és [[Henry Pelham]] került a kormány élére.<ref>Thompson, 150. o.</ref>

 

A háborúpárti frakciót Carteret vezette, aki elsősorban Franciaország ellensúlyának szerette volna megőrizni az erős Ausztriát. György megszerezte a parlament hozzájárulását, hogy 12 ezer hesseni és dán zsoldost küldjenek Mária Terézia segítségére, a katonák azonban Hannoverben maradtak és védték a hercegséget egy esetleges francia betörés ellen.<ref>Trench, 211–212. o.</ref> A honi brit hadsereg ekkor már húsz éve nem vett részt nagyobb európai háborúban és rossz ellátása miatt hadrafoghatósága kétséges volt.<ref>Trench, 206–209. o.</ref> A király megpróbálta elérni, hogy a főtiszti posztokra rátermettség alapján kerüljenek a katonák, ahelyett hogy megvásárolják a tisztségeket, de nem járt sok sikerrel.<ref>Black, ''George II'', 111. o.; Trench, 136, 208. o.; Van der Kiste, 173. o.</ref> 1743-ban a [[Dettingeni csata|dettingeni csatában]] György vezette az egyesült osztrák-brit-holland-hannoveri-hessei csapatokat és sikerült legyőznie a franciákat. Ő volt az utolsó brit király, aki személyesen vett részt ütközetben.<ref>Thompson, 148. o.; Trench, 217–223. o.</ref> Az angol közvélemény elismerte bátorságát, de a háború népszerűtlen volt; úgy vélték, hogy a hannoveri érdekeket Britannia elé helyezi.<ref>Black, ''George II'', 181–184. o.; Van der Kiste, 179–180. o.</ref> Carteret támogatottsága elolvadt és a király bánatára 1744-ben lemondott.<ref>Black, ''George II'', 185–186. o.; Thompson, 160. o.; Van der Kiste, 181. o.</ref>

 

==Kései évei==

Az 1747-es választáson a walesi herceg ismét az ellenzéki képviselőkért kampányolt, de Pelham könnyedén nyert.<ref>Black, ''George II'', 199. o.; Trench, 243. o.; Van der Kiste, 188. o.</ref> 1751-ben a 44 éves Frigyes váratlanul meghalt, állítólag egy furunkulus felfakadt a tüdejében. A trónörökös az ő legidősebb fia, [[III. György brit király|György Vilmos Frigyes]] lett. Mivel ő csak öt év múlva érte el nagykorúságát, II. György esetleges halála esetére anyját, Szász-Gothai Augusztát jelölték ki a régenstanács vezetőjévé.<ref>Black, ''George II'', 207–211. o.; Thompson, 209. o.; Trench, 249. o.; Van der Kiste, 195. o.</ref> A király új végakaratot írt, amelyben kisebbik fiát, Vilmost nevezte ki a hannoveri régenstanács fejévé.<ref>Thompson, 211. o.</ref> Ugyanebben az évben 27 évesen meghalt legkisebb lánya, Lujza is. György keserűen írta: ''Végzetes év volt ez a családomnak. Elvesztettem legidősebb fiamat és örültem neki... Most ő (Lujza) is elment. Tudom, hogy nem szerettem a gyermekeimet amikor kicsik voltak: utáltam hogy a szobámba rohangálnak; de most már szeretem őket, ahogyan a többi apa is teszi.''<ref>Horace Walpole's memoirs, vol. I, 152. o.; Thompson, 213. o. Trench, 250. o.</ref>

 

1754-ben Pelham meghalt, utódja bátyja, [[Thomas Pelham-Holles]] lett. Franciaország és Nagy-Britannia közötti továbbra is ellenséges volt a viszony, főleg az észak-amerikai gyarmatok miatt.<ref>Thompson, 233–238. o.</ref> Egy Hannover elleni francia támadástól tartva György az osztrákok ellenségével, Poroszországgal kötött szövetséget. Miután 1756-ban a franciák megszállták a britek által elfoglalva tartott [[Menorca]] szigetét, kitört a [[hétéves háború]]. A britek számára szerencsétlenül kezdődő konfliktus miatt Pelham-Hollest [[William Cavendish]] követte a miniszterelnöki székben, William Pitt pedig a déli ügyekért felelős miniszter (gyakorlatilag küügyminiszter) lett.<ref>Black, ''George II'', 231–232. o.; Thompson, 252. o.; Trench, 271–274. o.</ref> A következő év áprilisában a király elbocsátotta Pittet, hogy a saját véleményének jobban megfelelő kabinetet állítson össze. A következő három hónap alatt nem sikerült stabil kormányt létrehozni. Júniusban [[James Waldegrave]] mindössze négy napig volt miniszterelnök. Július elején Pitt és Pelham-Holles visszakapta korábbi hivatalát. Eközben a hétéves háború (amelyben egyik oldalon Nagy-Britannia, Hannover és Poroszország Franciaországgal, Ausztriával, Oroszországgal és Svédországgal állt szemben) több színtéren is zajlott: Európában, Észak-Amerikában és Indiában. Utóbbi színhelyen a britek gyors fölényre tettek szert, miután [[Robert Clive]] a [[Plassey-i csata|plassey-i csatában]] döntő vereséget mért a franciákra és helyi szövetségeseikre.<ref>Ashley, 677. o.</ref>

 

 

Németországban György fiatalabbik fia, Vilmos vezette a brit-hannoveri csapatokat. 1757-ben a franciák előrenyomultak Hannoverbe és Vilmos (György engedélyével) fegyverszünetet kért<ref>Thompson, 265–266. o.; Trench, 283. o.</ref> A király azonban rendkívül dühös lett fiára, miután az aláírta a klosterzeveni konvenciót, amelyben elfogadta Hannover seregének teljes leszerelését és a hercegség francia megszállását. György azt állította, hogy Vilmos "engem tönkretett, magára pedig szégyent hozott".<ref>Horace Walpole emlékiratai, III. kötet, 61. o., Trench, 286. o.</ref> Vilmos lemondott a parancsnokságról, a király pedig érvénytelennek nyilvánította a szerződést, arra hivatkozva, hogy a franciák megsértették azt, amikor a tűszünet után fegyverezték le a hesseni csapatokat.<ref>Thompson, 270. o.; Trench, 287. o.</ref>