„Luigi Dallapiccola” változatai közötti eltérés

 

== Életpályája ==

Luigi Dallapiccola az akkori [[Osztrák–Magyar Monarchia|Osztrák–Magyar Monarchiához]] tartozó Mitterburgban született. Szülei [[Trento|Trentóból]] származtak. A város neve ma [[Pazin]] (olaszul: Pisino), és [[Horvátország]]ban fekszik, [[Isztria megye|Isztria megyében]], mintegy 40 [[kilométer]]re [[Trieszt]]től. Édesapja, ''Pio Dallapiccola'' ([[1869]]-[[1951]]), [[görög nyelv|görög]]-[[latin nyelv|latin]] szakos tanár volt, a helyi reálgimnázium igazgatója, egyébként pedig jeles aktivista, aki az Isztriától való elszakadásért harcolt.

 

Firenze [[1944]]. [[augusztus 11.|augusztus 11-i]] felszabadulását kitörő örömmel üdvözölték. Dallapiccola lemondott a zeneszerzés professzori posztról, hogy a zongorát mint második hangszert oktassa. [[December 1.|December 1-jén]] született meg a kislánya, Annalibera. Felújította nemzetközi kapcsolatait: [[London]]ban elérte, hogy Olaszország újra beléphessen a ''Société Internationale de Musique Contemporaine''-be (Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság). Első alkalommal adták elő műveit az [[Amerikai Egyesült Államok|Egyesült Államokban]] ([[New York]], ''Due liriche di Anacreonte''). Ekkoriban kezdődött a tevékenykedése az ''Alessandro Bonsanti'' által igazgatott ''Il Mondo'' újság zenei rovatában. [[1949]]-ben vette a bátorságot, és levelet írt [[Arnold Schönberg]]nek, bejelentve, hogy neki ajánlja a ''Tre Poemi'' című művét.

 

 

[[1950]]-ben mutatták be az ''Il prigionieró''t a ''Maggio Musicale Fiorentinó''ban, ő pedig a jubileumi év alkalmából megírta a ''Job : una sacra rappresentazione'' című operáját. Nemzetközi hírneve egyre növekedett: [[Szergej Alekszandrovics Kuszevickij|Serge Koussevitzky]] meghívta, hogy oktasson ''Tanglewood''ban (Lenox/Stockbridge, [[Massachusetts]]) (ahol mások mellett a tanítványa volt [[Luciano Berio]]), az ''Il prigionieró''t pedig bemutatták New Yorkban, a ''Juilliard Theatre''-ben. Hozzákezdett a ''Canti di liberazione'' című kompozíciójához, második amerikai útján pedig megismerkedett [[Thomas Mann (író)|Thomas Mann]]-nal, aki [[1954]]-ben viszonozta a látogatását, Firenzében. Szintén New Yorkban ismerkedett meg [[Arturo Toscanini]]vel, és tett autós kirándulást [[Mexikó]]ba, hogy részt vegyen egy olyan koncerten, amelyet teljes egészében az ő műveinek szenteltek. Ez a kaland is megjelenik önéletrajzi elemként az ''Ulisse'' című operában.

Műveiben széles körben alkalmazza a tizenkét fokú hangrendszert és a szeriális technikát, amelyet bálványai fejlesztettek ki; valójában ő volt az első olasz zeneszerző, aki e módszer szerint komponált. Tovább is fejlesztette a szeriális technikát,<ref>[https://en.wikipedia.org/wiki/Serialism Bővebben az angol Wikipédián.] Hozzáférés: 2014-01-16</ref> hogy líraibb, [[hangnem|tonális]] stílust alakítson ki. Az 1930-as évek során stílusa a [[diatonikus hangsor|diatonikustól]], a [[kromatikus hangsor|kromatika]] fellángolásain át, a tudatos szeriális szerkesztésig fejlődött. A tizenkét fokú sorozatok melodikus alkalmazásától eljutott a tisztán szeriális strukturálásig. A szerializmus elfogadása mellett azonban soha nem hagyott fel a dallamossággal, aminek pedig a második bécsi iskola sok becsmérlője szerint nem lenne helye a dodekafón zenében. Mussolini rendszeréből való kiábrándulása változást hozott a stílusában is: az abesszíniai hadjárat után úgy gondolta, hogy zenéje soha többé nem lesz olyan világos és gondtalan, mint volt. Bár vannak későbbi kivételek is, a ''Piccolo concerto per Muriel Couvreux''<ref>Párizsi barátja hétéves kislányának dedikálva. Bővebben: [http://www.naxos.com/reviews/reviewslist.asp?catalogueid=C5045&languageid=EN CD-ismertető a ''Naxos''-on]</ref> ennek különösen jó példája.

 

 

A ''Due liriche di Anacreonte'' (Két [[Anakreón]] vers, 1942–45), szopránra és hangszerekre az első műve, amely teljesen ebben a tizenkét fokú stílusban íródott, egy időszakban utolsó tisztán diatonikus kompozíciójával, a ''Marsia'' [[balett]]el (1943). A következő [[évtized]]ben technikájának finomodását és [[Weber]] zenéjének fokozódó hatását figyelhetjük meg. Ezt követően, az [[1950-es évek]]től ez a finom, szemlélődő stílus jellemzi a termését, szemben ifjúkorának nyers és szenvedélyes alkotásaival. Műveinek többsége ekkor [[dal]], szóló hangra hangszeres kísérettel. Hangszerelését az [[impresszionizmus|impresszionista]] érzékiség és a lágy struktúrák jellemzik, a [[Fafúvós hangszerek|fafúvósok]] és [[vonós hangszerek|vonósok]] (különösen a közép fekvésű hangszerek, mint a [[klarinét]] vagy a [[brácsa]]) súlyos kitartott hangjaival.