„Mercury–Atlas–6” változatai közötti eltérés

|képaláírás =

|ország = [[Amerikai Egyesült Államok|USA]] {{zászló|USA}}

|hívójel =Friendship 7

|személyzet =[[John Glenn]]

|periódus Föld körül =88,5 perc

|előző repülés=[[Mercury-Atlas–5]]

|személyzet kép =Mercury 6, John H Glenn Jr.jpg

|személyzet képaláírás = Személyzet

 

=== Legénységválasztás ===

A világ első űrhajósának kiválasztásához szükséges követelményrendszer meghatározását követően egy többlépcsős kiválasztási folyamat ment végbe 1959. február-március időszakban. A kiválasztás végén hét űrhajóst – a [[Mercury Seven|Mercury Hetek]] nevű csoportot – mutatott be a sajtó [[Washington (főváros)|Washingtonban]], mint Amerika újdonsült űrhajósjelöltjeit, majd ez a 7 fő kezdte meg a szerteágazó gyakorlatokból (tantermi foglalkozásokból, centrifugatesztekből, hőkamrás gyakorlásokból és repülési tréningekből) álló kiképzést.<ref>{{cite web|url=http://history.nasa.gov/SP-4201/ch8-4.htm|title=This New Ocean: A History of Project Mercury – Seven Astronauts-In-Training|author=Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2016-03-24}}</ref>

 

 

===Start===

 

A Mercury–Atlas–6 [[1962]]. [[február 20.|február 20]]-án, keleti parti idő szerint 9:47:39-kor (14:47:39 [[UTC]]) hagyta el a 14-es indítóállványt. Az irányítás is úgy látta és Glenn is azt jelentette, hogy minden rendszer tökéletesen működik. Fél perccel az elemelkedést követően a rádió követőhálózat ráállt az űrhajó rádió [[transzponder]]ének jelére. A [[vibráció]] egyre növekedett az úgynevezett max-q (legnagyobb dinamikus nyomás, azaz amikor a [[légellenállás]] a legnagyobb [[nyomás]]t fejtette ki az űrhajóra) eléréséig, ahol Glenn higgadtan csak annyit jelentett a rázkódásról: ''„...egy kissé göröngyös errefelé...”'''. A max-q lérése után a repülés simábbá vált, majd a következő esemény 2 [[perc]] 14 másodperccel a start után a külső hajtóművek leállása volt. Húsz másodperccel később a mentőtorony is levált. A mentőtorony leválása után volt először lehetősége Glennek megpillantani a horizontot is. Nem sokkal később a [[Rakétahajtómű|főhajtómű]] is leállt és egyben az összes vibráció megszűnt, Glenn simán repült tovább. A gyorsítás majdnem tökéletesre sikerült, a sebesség mindössze 2&nbsp;m/s-mal maradt el a tervezettől. Végül a rakéta is leválasztódott az űrhajóról (az egyetlen apróbb hiba ekkor merült fel: a leválasztás ugyan pontosan megtörtént, ám a rakéta és az űrhajó eltávolodását célzó művelet 2,5 másodpercet késett). Az irányítás tudatta az űrhajóssal, hogy a pályaadatok alapján legalább 7 keringésig fenntarthatónak tűnik az orbitális repülés (kicsit később a Goddard űrközpont komputeranalízise 100 keringésre tette a repülés elméletileg lehetséges hosszát).<ref name="TNO_ch13_04">{{cite web|url=http://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/SP-4201/ch13-4.htm|title=This New Ocean: A History of Project Mercury – An American in Orbit|author=Floyd S. Swenson Jr., James M. Grimwood és Charles C. Alexander|language=angol|publisher=NASA|accessdate=2016-03-30}}</ref>

Glenn űrhajója 7,842&nbsp;km/másodperces sebességgel kezdte meg a keringést és az űrhajós érzékelni kezdte a [[Mikrogravitáció|súlytalanságot]], amit kifejezetten kellemesnek talált. Az első feladatok az űrhajó műszereinek figyelése, a földfelszín megfigyelése és a rosszullét (a későbbi [[Utazási betegség|űrbeli mozgásbetegség]] néven azonosított szédülés, hányinger) elkerülésére előírt tornagyakorlatok voltak. A földfelszínt nemcsak vizuálisan figyelte, hanem egy kamerával is megörökítette (külön könnyebbség volt számára, hogy amíg a műszerfalon kellett állítania valamit, addig a súlytalanságban egyszerűen csak lebegni hagyta a kamerát így a két művelet között időt spórolhatott). A rosszullét elkerülésére irányuló testmozgást elővigyázatosságból iktatták a programba, mivel a [[Vosztok–2]] repülésről nyilvánosságra került adatok szerint [[German Sztyepanovics Tyitov|German Tyitov]] diszkomfort érzésről panaszkodott, bár azt is csak a 6. keringéstől kezdődően, míg Glenn a tervek szerint ettől sokkal előbb le is szállt.<ref name="TNO_ch13_04"/>

 

 

Mire Glenn befejezte az űrhajó rendszereinek ellenőrzését, addigra a [[Kanári-szigetek]] felett járt (és jelentette, hogy kicsit le van maradva az időtervhez képest, de a rendszerek jól működnek)), majd az űrhajó nagyjából negyed óra alatt átszelte az [[Atlanti-óceán]]t. [[Afrika|Afrikát]] elérve [[Nigéria]] felett Glenn jelentette, hogy nagy porviharokat lát odalenn. Ekkor érkezett el az első komolyabb feladat ideje is, Glennek manuális kormányzással kellett változtatnia az űrhajó pozícióján. Az űrhajó orrával egy teljes fordulatot írt le, közben azt tapasztalta, hogy a műszerek mást mutattak, mint amit az ablakon keresztül látott. A következő esemény az Indiai-óceán felett következett, az űrhajó megközelítette az éjszakai félgömböt és az űrhajós megfigyelhette élete első űrbeli naplementéjét, közben rádión leírta az irányítás számára a látványt: az ég teljesen fekete volt, egy vékony kék szalaggal díszítve. Glennek a feladat szerint a sötétbe burkolózó félgömb felett is meg kellett próbálnia kivenni különböző lehetséges látnivalókat, így az [[állatövi fény]]t, [[csillag]]okat és felszíni alakzatokat. A zodiákus fény nem látszott számára, és amikor a felszínen is megpróbált kivenni alakzatokat, csak rétegfelhőket tudott kivenni a magas [[légkör]]ben, amelyek a holdfényt verték vissza. Ezek a [[felhő]]k egyúttal megakadályoztak egy vizuális kísérletet is: az egyik rádiókövetésre kiküldött hajóról jelzőfényeket lőttek fel, hogy látja-e az űrhajós, de a felhők miatt ez nem volt sikeres. Az éjszakai félgömb következő állomása [[Ausztrália (kontinens)|Ausztrália]] volt, ahol Mucheában, egy rádióvevő állomáson [[Gordon Cooper]] teljesített szolgálatot és hosszasan beszéltek Glenn élményeiről és megfigyeléseiről. Ausztrália új megfigyelni valóval szolgált, a keleti parton fények rajzoltak ki egy várost (Cooperrel közösen találták ki, hogy [[Perth (Ausztrália)|Perth]] és Rockingham lehetett).A megfigyeléseket segítette, hogy a repülés hírére Perth – és más tengerparti városok – lakói felkapcsolták lámpáikat, hogy minél jobban kivilágítsák a várost az űrhajós megfigyelései számára, illetve a Rockingham melletti Kwinana olajfinomító is felkapcsolta az összes fényeit.<ref name="TNO_ch13_04"/><ref>{{cite web|url=http://honeysucklecreek.net/other_stations/muchea/friendship_7.html|title=Friendship 7|author=|language=angol|publisher=Muchea Tracking Station|accessdate=2016-04-07}}</ref><ref>{{cite web|url=http://honeysucklecreek.net/other_stations/muchea/hl_MA6_essay.html|title=Friendship 7|author=Hamish Lindsay|language=angol|publisher=Muchea Tracking Station|accessdate=2016-04-07}}</ref>

===Második keringés===

A második keringés a leszállócsomag problémájával terhelten kezdődött. Glenn hamar rájött, hogy baj van, mivel minden rádióbeszélgetés a leszállócsomag kapcsolójának állapotával foglalkozott. Közben az irányítás a problémán dolgozott és felhívták [[Maxime Faget|Max Faget]]-et, az űrhajó főtervezőjét [[Houston]]ban tanácsért, aki azt javasolta, hogy először is mindent tegyenek úgy, mintha a rendszer tökéletes lenne (a repülésnek abban a szakaszában úgysem volt más választása az irányításnak). Előbb végezzék el a fékezést, ha ez nem működne a rakétákban levő szilárd hajtóanyag fel fog robbanni, ha rendesen működik, akkor már nincs akkora jelentősége, hogy a helyén marad-e, vagy leválasztják, viszont, ha a helyén marad a bőrszíjak maradnak az egyetlen lehetőség a hőpajzs helyén tartásának (elemzések azt mutatták, hogy mire a szíjak átégtek volna, a [[légellenállás]] keltette nyomás elegendő lett volna, hogy a helyén tartsa a hőpajzsot). A végső döntés ez is lett: a tervvel ellentétben a leszállócsomagot nem választották le. Természetesen a kockázat megmaradt, hogy az el nem égett szilárd hajtóanyag robbanása kárt tesz a hőpajzsban, vagy amikor a bőrszíjak szükségszerűen átégnek, a hőpajzs nem esik-e le magától idő előtt.<ref name="TNO_ch13_04"/>

Az űrhajós számára a második keringés viszonylag eseménytelenül indult: a meghibásodott kormányfúvóka miatt időről-időre változtatni kellett az űrhajó helyzetén, majd az ablakon át felhőket fotózott az alant elhaladó óceán felett, közben megállapította, hogy a szikrák nem a kormányhajtóművek működésével állnak kapcsolatban, aztán mókás epizódként egy elkóborolt [[csavar]] kezdett lebegni kabinban. Az újabb kisebb hibára sem kellett várni sokat, a nigériai és [[zanzibár]]i követőállomások a másodlagos oxigén rendszerben tapasztaltak egy hirtelen 12%-os nyomásesést. Amikor ismét az [[Indiai-óceán]] fölé ért, újra egy vizuális kísérletet kellett volna elvégezni, amelyben egy rádiókövetést végző [[hajó]] [[tűzijáték]]ot lőtt fel (eredetileg felbocsátott [[léggömb]]ök is szerepeltek volna a kísérletben, ám a felhők miatt ezt eleve elvetették). Glennek ezúttal sem sikerült megfigyelni semmit, csak a felhőkön átvilágító [[villám]]okat látott.<ref name="TNO_ch13_04"/>

 

:'''''Elég nagy tűzgolyó van odakinn'''''

 

 

Aztán elérkezett a legnagyobb aggodalomra okot adó pillanat is, Glenn a leszálló csomag egyik rögzítőpántját látta elrepülni az ablak előtt, majd füstöt is látott, ahogy a részegység levált és elégett. Másodperceken belül eldőlt, hogy a hőpajzs szerencsére a helyén maradt (a vizsgálatok szerint a korábbi hibajelzések műszerhibából fakadtak), viszont a kabin nem maradt stabil, hanem himbálózni kezdett. Ezt a himbálózó mozgást a kormányrendszer megpróbálta ellensúlyozni, ám ez a rendszer hajtóanyagának vészes fogyásával járt. Közben a lassulás elérte a legnagyobb mértékét és az ablak előtt nagyobb törmelékdarabok tűntek fel - a hőpajzs „rendeltetésszerűen” gyakorlatilag elégett a lassulás során, kisebb darabok is leváltak belőle, de közben eloszlatta a hőt –, majd a kabin olyan erős himbálózásba kezdett, amit a kormányfúvókák már nem tudtak kompenzálni, ezért Glenn beindította a tartalék rendszert is, amely ideig-óráig segített. Nem sokkal később azonban kifogyott a hajtóanyag és a himbálózás visszatért (messze a tolerálható szintnek tekintett 10 fok feletti kitérésekkel). Az űrhajós nagyjából 10&nbsp;700 méteren járt, amikor úgy döntött, hogy idő előtt kiengedi a stabilizáló fékezőernyőt, mielőtt a kabin esetleg orral és nem fenékkel kezd előre repülni. 8500 méteren járt, amikor éppen meg akarta nyomni a manuális ernyőnyitás gombját, amikor az ernyő automatikusan – és 2100 méterrel az előírt magasság felett – kinyílt. A himbálózás megszűnt. 5100 méteren automatikusan kibocsátódott a periszkóp, bár Glenn inkább az ablakot használta ösztönösen a kitekintésre, annak ellenére, hogy az szinte teljesen behomályosodott a légkör áttörésekor keletkezett füst miatt rá vonódott filmrétegtől. Utolsó feladatként Glenn még aktiválta a leszálló csomagot (ekkor leesett a hőpajzs és a kabin alján egy ballon fújódott fel, ami a kabin süllyedését volt hivatott megakadályozni). Az űrhajó nem sokkal később az Atlanti-óceán vízébe csobbant.<ref name="TNO_ch13_04"/>