„Negyedidőszak” változatai közötti eltérés

A '''negyedidőszak''' (vagy pontatlanul '''negyedkor'''), más néven '''kvarter''' vagy '''kvaterner''' a [[kainozoikum]] [[földtörténet]]i [[idő (földtörténet)|idő]] legkésőbbi [[időszak (földtörténet)|időszaka]], amely mintegy két és fél millió évvel ezelőtt kezdődött a [[neogén]] időszak után, és máig tart.<ref>{{ISC}}</ref>

 

A kifejezést először [[Giovanni Arduino]] olasz természetbúvár használta az 1700-as években, amikor az [[Alpok]] és az attól délre eső területek földtanát vizsgálva a képződményeket négy sorozatra bontotta, és a negyedikbe ''(„quatro ordine”)'' a [[Pó-síkság]] [[allúvium|alluviális üledékeit]] sorolta.

 

* '''Preboreális szakasz''' (10&nbsp;200-9&nbsp;000): ez a szakasz a tulajdonképpeni [[holocén]] bevezető része. Az erdeifenyő és a nyír ismét előretört. Közép-Európában a fenyő-nyír erdőkben alárendelten a [[rezgőnyár]]fák is megjelentek, majd a meleg fokozódásával a síkvidéki területeken elterjedt a [[szil (növénynemzetség)|szil]], a [[tölgy]] és a [[mogyoró]]. Az Alpokban a [[lucfenyő]] hódított teret.

* '''Boreális szakasz''' (9&nbsp;000-7&nbsp;500 év): a preboreális szakasz után a felmelegedés fokozódott, és a csapadék csökkent. A nyár a jelenleginél lényegesen melegebb volt. A klíma a [[mogyoró]]nak különösen kedvezett és Nyugat-Európában háttérbe szorította a fenyőt és a nyírt. A szárazabb területeket sztyepp borította. Az Alpokban az erdőhatár a mainál 400 m-rel magasabbra tolódott fel. A lucfenyő elterjedési területe az Alpokban kiszélesedett. A boreális fázis második szakaszában a felmelegedés tovább fokozódott. A nyírfaerdők helyébe ugyanazon a területen erdeifenyők, azok helyébe mogyorók, majd szil- és tölgyerdők léptek.

* '''Szubboreális szakasz''' (5&nbsp;000-2&nbsp;500 év): az atlanti szakasz kedvező éghajlatát újabb klímaromlás követte. A hőmérséklet és a csapadék csökkent. Rohamosan elterjedt a [[bükk (növénynemzetség)|bükk]] ''(Fagus silvatica)'', mely a [[legutóbbi jégkorszak|Würm-glaciális]] idején Dél-Európába húzódott vissza, most északi irányban haladt előre. A [[jegenyefenyő]] ''(Abies alba)'' a Kelet-[[Pireneusok]]tól és a Nyugat-Alpoktól majd a [[Kárpátok]]tól terjedt szét; a [[lucfenyő]] ''(Picea excelsa)'' a jegenyefenyővel ellentétes irányban terjedt el. A bükk és a jegenyefenyő Közép-Európában a lucfenyőt általában a hegyvidéken magasabb területre szorította vissza. A síkságokon csak a bükk terjedt el és keveredett a tölggyel és az erdeifenyővel. A [[gyertyán]] kelet felől nyomult előre.

* '''Szubatlanti szakasz''': a szubboreális szakaszban elkezdődött klímaromlás tovább folytatódott. Az éghajlat hidegebbé és csapadékosabbá vált. Egészen a jelenkorig kisebb felmelegedések és lehűlések váltották egymást, aminek a hatása az Alpokban a gleccserek előrenyomulásában és visszahúzódásában mutatkozott. Gyakoribbá vált a [[bükk (növénynemzetség)|bükk]], és teljesen háttérbe szorult az [[erdeifenyő]] és a [[szil (növénynemzetség)|szil]]. A [[gyertyán]] és a [[jegenyefenyő]] elterjedési területe szintén megnövekedett. Ugyanakkor a melegkedvelő alakok, mint a [[mogyoró]], a [[hárs (növénynemzetség)|hárs]] és a [[szil (növénynemzetség)|szil]] szórványosak lettek. Az [[erdeifenyő]] a szélsőséges éghajlatú [[kelet-európa]]i területeken csak [[reliktum]]ként maradt meg. A növényvilág alakulását jelentősen befolyásolta az ember okozta erdőpusztítás, ami a földművelés kiterjesztésével járt együtt. A szubatlanti fázis legdöntőbb mozzanata a természetes táj ''kultúrtájjá'' változtatása.