„Átman” változatai közötti eltérés

Az én, vagyis az [[egyén]] a világmindenség anyagi megfelelőjének tökéletes formája. Az [[upanisadok]] [titkos tanok] alapeszméje is a [[Brahman]] és az átman azonossága: A Brahman, a világokat teremtő és fenntartó, végtelen, örök isteni erő, amely minden lényben megtestesülve áll előttünk. Az átman Brahmanból származik, minősége csak a Brahmanban érthető meg, de már személyesült, Énné válik.<ref>Kozma András: A hindu istenalakok szimbólumai, 2001</ref> A [[Brahman]], a mindenség, a világlélek, de ugyanaz, mint az egyéni [[lélek]] (dzsíva, dzsívátman).<ref name="ReferenceA"/> Ez az ismeret csak kisszámú kiválasztottak által közelíthető meg, s csak bizonyos határig, mert hiszen az abszolútum [teljesség] olyasmi, "ami elől a szavak a gondolkozással együtt értetlenül visszafordulnak" (Taitti-rí-ja-up. II. 4.) Annak a felfogásnak, hogy csak az egyéni lélekkel azonos világlélek létezik, voltaképpen kikerülhetetlen következménye az a nézet, hogy a való világ csak látszat. A brahman-átman tanának egy másik következménye az istenek háttérbe szorítása. A legrégibb felfogást jól megvilágítja a következő hely: "Aki más istenséget tisztel (mint az átmant, önmagát) – abban a hiszemben, hogy az isten más, ő is más, az tévúton van, az csak az istenek barma (pasu). Amint a barmok az ember hasznára vannak, úgy vannak az emberek az istenek hasznára (t. i. áldozataikkal, amelyekre az istenek rá vannak szorulva). Azért az isteneknek nem kellemes, hogy az emberek ezt (t. i. az átman titkát) tudják" (Brihád árjanka upanisad. I. 4. 10.) Az egyéni átman sorsa az ébrenlét, álmodás, mély alvás és halál állapotában, valamint a halál után szüntelen vizsgálódás tárgya s nagyszerű képekre, hasonlatokra nyújt alkalmat. A földi lét folyamán az egyéni lélek (purusa) folyton váltogatja az ébrenlét és alvás állapotát, mint egy nagy hal az innenső és túlsó partot. <ref name="ReferenceA">Schmidt József: Az ind filozófia; Genius Könyvkiadó, Budapest, 1923 </ref>