„X. Piusz pápa” változatai közötti eltérés

Giuseppe Melechior Sarto, az észak itáliai [[Treviso]] városához közeli faluban, [[Rieseben]] született [[1835]]. [[június 2.|június 2-án]]. Apja, Giambattista Sarto egyszerű parasztember volt, de postásként is dolgozott. Anyja húsz évvel volt fiatalabb az apjánál, Margherita Sansonnak hívták és varrással foglalkozott. Elsőszülött fiuk pár napos korában meghalt, utána következett a nagy jövőjű gyermek, akit Giuseppe Melechior névre kereszteltek. Giuseppe Melechior után hamarosan megszületett öccse, Angelo és hat húga, valamint még egy, korán elhunyt kisöccse. Az alapfokú oktatást szülőfalujában fejezte be. A falusi gyermek vidám, kalandokkal teli, s szűkölködéseket sem nélkülöző életet élt, amelybe a ministrálás és a madarászás egyaránt belefért.

 

 

 

1875-ben [[Treviso]] [[püspök]]i városában [[kanonok]] lett, és a helybéli [[szeminárium]]ban lelkiigazgató. Ha a hónapokat nagyvonalúan számoljuk, azt lehet mondani, hogy pályafutása kilenc éves szakaszokra oszlik. Kilenc évig volt káplán, kilenc évig plébános, kilenc évig kanonok.

 

A [[mantuai püspökség]] élén tíz esztendőt töltött, ahol példás lelkipásztori működést valósított meg. A szeminárium rektora lett, de [[Etika (teológia)|erkölcstant]] és [[gregorián ének]]et is tanított. Négy év alatt végiglátogatta egyházmegyéjét, majd egyházmegyei zsinatot tartott.<ref>Mondin, B. 640.</ref> Közvetlensége, egyszerűsége, jósága sokszor még az [[Egyház]] ellenségeit is lefegyverezte. Amikor egy röpirat szerzője súlyos sértésekkel és alaptalan vádakkal illette, nem volt hajlandó bíróság előtt keresni az igazát, mert szerinte a bűnös vádaskodónak nem bírósági büntetésre, hanem imádságra van szüksége.

 

Giuseppe Sarto velencei pátriárka – a magyar újságírói legendák alapján – a konklávéra utazása előtti napokban a legnagyobb lelki nyugalommal sakkozott a magyar [[Gály Lajos]]sal, aki a sakk és főként a kártya beható ismeretéből „tengette” életét. A [[bíboros]] retúrjegyet váltva utazott Rómába, s az éppen félbeszakadt sakkparti folytatását ígérte, hiszen nincs más dolga, minthogy [[Rampolla]] bíboros-államtitkárra szavazzon társaival együtt. Ez a sakkparti azonban nem fejeződött be.

A történészeknek komoly kételyei vannak az anekdota hitelességét illetően, de magyar vonatkozása miatt érdemes megemlíteni, s kevés talán felcsillan a konklávéra retúrjeggyel utazó pátriárka egyszerűségéből, közvetlenségéből is.

 

== Személyisége ==

 

 

== Pápasága ==

 

 

Az [[egyház]]politikai helyzet olyan áttekinthetetlennek tűnt abban az időben, hogy a X. Piusz nevet választott új pápa alig tudott államtitkárt találni, amire szinte nincs is példa az [[egyháztörténelem]] során. A [[konklávé]] titkárának tisztségét egy félig [[spanyolok|spanyol]], félig [[írek|ír]], több nyelvet beszélő fiatal, 38 éves prelátus, [[Raphael Merry del Val]] töltötte be. Az új pápa először kényszerűségből bízta meg őt az államtitkári feladatokkal, majd az első alkalommal [[1903]]. november havában tartott konzisztóriumon átadta neki a [[bíboros]]i kalapot. [[Raphael Merry del Val]] hűséges maradt hozzá 11 éven át, vagyis egész pápasága alatt, s komoly részt vállalt az első, erélyes megnyilatkozásban is, amellyel X. Piusz a pápaválasztást újra rendezte. A pápa [[1904]]. [[január 20.|január 20-án]] kibocsátott ''[[Commissum nobis]]'' kezdetű konstitúcióban kiközösítés terhe mellett megtiltotta a vétó-emelést, majd az év karácsonyán a ''Vacante Sede Apostolica'' konstitúcióban összefoglalta a pápaválasztás egyedüli törvényes rendjét.

 

=== Külső egyházpolitikája ===

 

X. Piusz politikai területen tett lépései nem voltak olyan sikertelenek, amint azt az utókor véleményét formálók szeretik ismételgetni. A pápa hazájában pártolta a katolikusok politikai ténykedését, de nem egy „katolikus párt” alapítását. Az olasz katolikus sajtó jelentőségét hamar felismerte s [[velencei pátriárka]]ként egyszer – mert nem volt más személyes értéktárgya – mellkeresztjét adta zálogba, hogy a helyi katolikus lapot átsegítse annak anyagi gondjain. A [[Pápai Állam]] megszüntetésével létrejött nehézségeket nem lehetett egyik napról a másikra felszámolni, de a fokozatos közeledés megkezdődött.

 

X. Piusz már első, ''E Supremi Apostolatus Cathedra'' kezdetű enciklikájában meghirdette programjához: „Mindent megújítani Krisztusban - Instaurare omnia in Christo” - a kezdetektől munkássága legvégéig hűségesen ragaszkodott. Ennek a megújúlásnak volt szükséges előföltétele a hit tisztaságának megőrzése, ami egyben a [[modernizmus]] elleni küzdelmet jelentette. A modernizmus gyűjtőfogalma alatt a kor összes divatos tévedését kell érteni, a filozófiai indíttatású kétkedésektől kezdve a Szentírás „csodátlanításán” keresztül a pápaság megszüntetését rajongva követelő szépirodalmi művekig.

 

Egyháziak és világiak, papok és filozófusok, írók és művészek egyaránt jelen voltak a modernizmus elszánt hívei között, s amikor a pápa [[1907]]. [[július 3.|július 3-án]] közzétette a ''Lamentabili sane exitu'' kezdetű [[dekrétum]]ot, amely a [[modernizmus]] tanításából 65 tételt súlyos tévedésnek ítélt, a magukat modernnek tartók kórusban hördültek fel a pápa tényközlése ellen. Ezt követve pedig [[1907]]. [[szeptember 8.|szeptember 8-án]] a pápa kiadta a ''Pascendi Dominici Gregios'' kezdetű enciklikáját, amely kellő megalapozottsággal, nagy körültekintéssel tette vizsgálat tárgyává a katolikus tanítással ellentétes nézeteket, s erőteljes hangon elítélte azokat. A pápa a modernizmussal egy tőről fakadó [[amerikanizmus]]t is elítélte. X. Piusz hasonló határozottsággal ítélte el [[1910]]-ben a francia szociális mozgalmat, amely egy szélsőséges mozgalom volt és a kereszténységgel összeegyezhetetlen eszméket vallott. Az olasz, magát katolikusnak föltüntető szocialista irányzatot a pápa szintén elítélte.

 

*[[X. Piusz pápa enciklikái]]

 

==Művei==

 

== Jegyzetek ==

 

== Források ==

* Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest, 2001. ISBN 963-361-295-0