„Paul Verlaine” változatai közötti eltérés

}}

 

'''Paul Verlaine''' ([[Metz]], [[1844]]. [[március 30.]] – [[Párizs]], [[1896]]. [[január 8.]]) francia [[parnasszizmus|parnasszista]] és [[szimbolizmus|szimbolista]] költő.

 

 

=== A végzetes lövés ===

[[1873]] tavaszán Verlaine hirtelen [[Brüsszel]]be utazott, pénz nélkül [[London]]ban hagyva Rimbaud-t. Pár nap múlva összefutottak egy hotelban, ahol Arthur közölte Paullal, hogy útjaik végérvényesen szétválnak. Ekkor az elkeseredett és részeg Verlaine revolvert rántott, és megsebesítette Rimbaud kézfejét.

 

 

Költészetét leginkább a [[parnasszizmus]] eszméivel lehetne jellemezni: szembefordult a romantikával, tagadta a költő vátesz mivoltát, és prófétai küldetését. Elvetette a fejlődéshitet, és a végzet erejét hirdette. Központi témája az eszményi szép volt, amelyet szenvtelen hangnemben és precíz stílusban próbált meg elérni. Ugyanakkor jelentős nyomokat hagyott rajta a [[szimbolizmus]] is, korai lírájára Baudelaire volt a legnagyobb hatással.

Két legismertebb műve közül az egyik, a ''Költészettan'' programvers, melyben elutasítja az erőltetett retorikus gondolati lírát, és a zenét részesíti előnyben. Ennek ragyogó példája az ''Őszi chanson''. Verlaine egyébként igen ellentmondásos személyiség volt. Képes volt a legpikánsabb részletekkel teli erotikus verset írni a Notre-Dame-ban, úgy hogy másnap már az erkölcsi tisztaságot dicsőítette olcsó kurtizánok piszkos ágyában. Nem hiába nevezték a „legdekadensebb dekadens”-nek.

 

=== Őszi chanson ===

Legismertebb verse az Őszi chanson (1864) nem konkrét élményt „mond el” (ez „csak irodalom” lenne), hanem egy nagyon összetett, többértelmű, bonyolult hangulatot, megérzést: az őszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fűződő impressziót örökít meg. Megszólal a dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is, a beletörődés a „sok tűnt kéj” után a végleges eltűnésbe. A haldokló természettel együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd melankóliába oldja, enyhíti a költemény zenéje, a szavak és főleg a hangok elbűvölő muzsikája. - A magyar változat (ford. [[Tóth Árpád (költő)|Tóth Árpád]]) különösen a hangok akusztikai lehetőségeit aknázza ki a vers-zene felkeltésében. Az első versszak egyhangú rímei s a mély magánhangzók sokasága, a ritmus lüktetése minden tartalomtól, szójelentéstől függetlenül is zenei élményt s búsongó érzést ébreszt a hallgatóban. A nyelvi anyagnak itt nem az a szerepe, hogy gondolatokat közöljön, puszta hangzása hordozza a vers „tartalmát”. - A szavak jelentéshatárai elmosódnak, s ezt segíti elő, hogy konkrét és elvont szavak kerülnek egymás mellé (pl. „éjfél kong”, „rossz szél”, „ősz búja”). Tóth Árpád fordítását Kassovitz Artúr zenésítette meg.

Verlaine szimbolista is, mert egy érzést, lelki tartalmat a külvilág érzékletes képeinek segítségével sejtet meg, impresszionista is, mert egy futó, pillanatnyi hangulatot rögzít, old fel a vers dallamában.