„Marcus Tullius Cicero” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→‎Források: A szócikk írásához nem használt, reklám célból utólag beszúrt forrás ki (annon szerkesztő, több tucat cikkbe)
Nincs szerkesztési összefoglaló
13. sor:
|halál dátuma =[[i. e. 43|Kr. e. 43]]. [[december 7.]] {{életkor-holt|-106|1|3|-43|12|7}}
|halál helye = [[Formiae]]
|iskola vagy irányzat = eklektikus filózófiafilozófia, elsősorban azonban [[sztoikus filozófia|sztoicizmus]]''
|érdeklődés = [[etika (filozófia)|etika]]
|rájuk hatott = szinte az európai filozófia összes művelőjére
25. sor:
'''Cicero''', teljes nevén '''Marcus Tullius Cicero''' ([[I. e. 106|Kr. e. 106]]. [[január 3.]], [[Arpinum]] – ma: [[Arpino]], [[Olaszország]] – [[I. e. 43|Kr. e. 43]]. [[december 7.]]<ref>„[http://mek2.niif.hu/00000/00060/html/020/pc002046.html#2 Cicero]” szócikk a [[Pallas Nagylexikona|Pallas Nagylexikonából]].</ref>, [[Formiae]] – ma [[Formia]], [[Róma]]) – [[Ókori Róma|az ókori Rómában]] élt író, filozófus és politikus. Kortársai – köztük [[politika]]i ellenfelei is – ragyogó, már-már boszorkányos tehetségű szónoknak tartották, de írásai is remekművek. Mindenképp az antik irodalom egyik óriása, de a tankönyvek általában abban is megegyeznek, hogy ő az antik széppróza legnagyobb mestere. Ehhez hozzájárul az is, hogy azon kevés ókori szerzők közé tartozik, akiknek művei nem töredékesek, hiánytalanul maradtak meg: számtalan (magán)levele, bírósági vád- és védőbeszéde, [[filozófia]]i és [[esztétika]]i értekezése túlélte az évezredeket. Filozófusként is számottevő (elsősorban a [[sztoikus filozófia|sztoikus iskolához]] sorolható, de még inkább „eklektikus”, az iskolákból neki tetsző tanokat vegyítő filozófusnak szokás minősíteni).
 
Politikusi karrierje is rendkívüli, nemzetségéből elsőként ''(homo novus)'' tölthetett be állami tisztségeket (aedilis, praetor), végül egész a [[consul|konzulságig]] eljutott, s e minőségében elsősorban az ő nevéhez fűződik az „államellenesnek” tartott (ma [[Populizmus|populistának]] mondanánk) [[Catilina-féle összeesküvés]] ''(coniuratio Catilinae)'' leleplezése, amiért a szenátus magas kitüntetésben ''(pater patriae'' – ''A Haza Atyja)'' részesítette. Élete erőszakos halállal ért véget, mivel a köztársaságkor végének köztársaságpárti politikusaként többször is a vesztes oldalra állt. Az utókor nem egységes politikájának megítélésében: hogy csak a szélsőségeket említsük, egyesek (például [[Marxizmus|marxista]] regényírók{{forr}}) a köztársaság népellenes [[Plutokrácia|plutokrata]] elitjének hiú, törtető, kapzsi, cinikus, demagóg, és maradi szolgájaként festik le, míg mások a szabadság, a hagyományok és a régi értékek bátor védelmezőjének a kibontakozóban lévő emberellenes, egyeduralmi diktatúrával szemben.
 
Érdekesség, hogy állítólag ő találta meg [[Arkhimédész]] [[szicília]]i sírját, melyet a helyi görögök már elfeledtek, és nem tudtak megmutatni az utazóknak.
39. sor:
Hazatérése után [[quaestor]]rá választották, a [[szicília]]i ügyek intézésével bízták meg (ez időszakban írja és mondta el a korrupt szicíliai kormányzó, [[Verres]] elleni beszédeit, a ''Verrinák''at). Rómában elnyerte az [[aedilis]]i, [[praetor]]i tisztségeket; [[I. e. 63|Kr. e. 63]]-ban pedig a [[consul]]ságot (társa ez utóbbi két hivatalban [[Caius Antonius Hybrida]]). Praetorsága idején mondta el azt a beszédét (''Pro lege Manilia'' avagy népszerű címén a ''De imperio Cn. Pompei''), amellyel elérte, hogy a [[VI. Mithridatész pontoszi király|Mithridates pontusi király]] elleni háború vezetését [[Cnaeus Pompeius Magnus|Pompeiusra]] bízzák. Consulként vitatható törvényességű eszközökkel fojtotta el az első igazán komoly erőszakos populista mozgalmat, a [[Catilina-féle összeesküvés]]t, vezetőit sikerült száműzetnie, ő maga pedig megkapta a ''pater patriae'' ("a haza atyja") címet.
 
A popularisok mozgalmait azonban ezzel nem sikerült végleg felszámolni. Megalakult az [[első triumvirátus]], melynek vezetőjével, [[Caius Iulius Caesar|Caesarral]] és híveivel (elsősorban Clodius [[Tribunus plebis|néptribunussal]]) szembekerült, akiknek végül, Catilina híveinek bírói ítélet nélküli kivégeztetésére hivatkozva, sikerült másfél évre száműzniük Rómából ([[I. e. 58|Kr. e. 58]].). A Palatinuson lévő házát lerombolták és helyére [[Libertas]] istennő szentélyét állították fel. Rómába való visszatérését nagyon sokan ünnepelték, de régi befolyását nem sikerült visszaszereznie. A Caesar és Pompeius hívei közti polgárháborúban (amely [[I. e. 48|Kr. e. 48]]-ban a [[pharsalusi csata|pharsalusi csatában]] Caesar győzelmét hozta) ismét a Caesar-ellenes oldalra állt. Később, személyes beszélgetésük hatására Caesar megkegyelmezett neki, és megengedte, hogy Rómában éljen. Itt, Caesar meggyilkolásáig – melyben, tevőlegesen nem vett részt, sőt az összeesküvésről nem is tájékoztatták az elkövetők – visszavonultan élt, esztétikai és filozófiai művein dolgozott. Ettől függetlenül a merényletben egyértelműen a köztársaság megmentését látta és a gyilkosokat többször is méltatta nyilvánosan. Azonban nem számolt azzal, hogy Caesar türelmes, béketűrő és józan jellemével szemben egy olyan ember kezébe kerül ezzel a hatalom, aki minden tekintetben ellentetjeellentettje a nagy hadvezérnek. Ez volt Marcus Antonius, unokája [[Marcus Antonius Orator]]<nowiki/>nak, fia [[Marcus Antonius Creticus]]<nowiki/>nak és unokaöccse Cicero hajdani consultársának, Caius Antonius Hybridának. Antonius már régótatrégóta gyűlölte Cicerót, aki nevelőapját, [[Publius Cornelius Lentulus Sura|Publius Cornelius Lentulus SuráSurát]]<nowiki/>t kivégeztette a Catilina-féle összeesküvés során.
 
Az Antonius és Octavianus (a későbbi [[Caius Octavianus Caesar Augustus|Augustus]]) közti konfliktusban a később győztes oldalra, Octavianuséra állt, ez azonban mégis végzetes hibának bizonyul. Octavianus és Antonius szövetséget kötött, és megalakult a [[második triumvirátus]], Antoniusnak pedig sikerült elfogadtatnia a triumvirekkel azt a halállistát (proscriptiós listát), melyen Cicero neve is szerepelt. Cicero megpróbált elmenekülni Rómából, de a formiaei villájához közeli tengerparton, vagyis a mai Vindicion – a helyszín nevét a latin vindìco=vendicare=bosszút állni szóból kapta) – utolérték. Fejét még éltében levágták (ügyetlenkedve, szinte lefűrészelték Appianosz szerint) a helytelen gondolatokért, kivágták a nyelvét a kimondott szavakért, s jobb karját a leírt mondatokért. Ezt követően Antonius, feleségének, Fulviának adta a nyelvet, amit az gyűlölködve hajtűjével átszúrt. Cicero fejét Antonius hosszú időn keresztül minden étkezéséhez az asztalára tetette, amíg olyan undorító állapotba került, hogy már az étvágyát is elvette. Ezután elrettentésképp közszemlére tette egy karón Ciceró fejét Rómában, a Forumon. Karját (egyes források szerint a kézfejeit) a Senatus kapujára szegeztette.
 
=== Magánélete ===
62. sor:
=== Filozófiai munkássága ===
 
Cicero vallotta, hogy a szónoknak a jogi és történelmi ismeretei mellett a filozófiában is jártasnak kell lennie; még ifjúkorában, alighogy tanulmányait befejezte Rómában, Görögországba ment, Athénban és Rhodosz szigetén valamennyi uralkodó filozófiai irányzattal megismerkedett és behatóan foglalkozott. Különösen rhodoszi mestere, az apámeiai Poszeidoniosz (i. e. 135-84) tanítása hatott rá: filozófiai felfogásának kialakulására és írói tevékenységére.
 
Cicero különösen sokat tett a filozófia népszerűsítése érdekében. Jól ismerte a régi nagy iskolák tanításait (Platónt, Arisztotelészt), a Szókratész és Platón módszereit felújító újakadémikusok, valamint a sztoikus és epikureus mesterek tanítását, s azok alapelveit - eredetiségre alig törekedve - érthető formában, gyakran népszerűsítő céllal, latin nyelven fejtette ki. Anélkül, hogy egyetlen iskola mellett kötelezte volna el magát – mint korának legtöbb gondolkodója -, válogatva alakította ki a maga filozófiai nézetét, ezért eklektikusnak nevezzük. Írásaiban nagymértékben függ a görög mintáitól, de filozófiai témái többségükben a kor Rómájának kérdéseihez kapcsolódnak.