„Népiesség” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Szász Károly-os linkcsere (WP:BÜ) |
a →top: clean up, replaced: Arany János → Arany János AWB |
||
4. sor:
A '''népiesség''' vagy '''népies-nemzeti irány''' a hagyományos szövegfolklorisztikai műfajok, [[népköltészet]]i alkotások motívumainak, stílusjegyeinek és szemléletmódjának tudatos [[irodalom|szépirodalmi]] alkalmazása.
A [[polgári átalakulás]] Magyarországon is, akárcsak Közép- és Kelet [[Európa]] legtöbb államában, olyan intézmények és törvények, olyan [[alkotmány]] és államrendszer kialakítását jelentette, melynek nem voltak elégséges hazai, történelmi előzményei és hagyományai. Ez a polgárosodás tehát azt jelentette, hogy más fejlett kapitalista országok politika és művelődési vívmányait vettük át, ily módon nehézséget jelentett a nemzeti jelleg megőrzése. A valódi nemzeti jelleget pedig a legépebb állapotában a népnél lehet megtalálni. Mint nép a korban nem csak a parasztságot és a jobbágyságot jelentette, hanem a kiváltsággal nem rendelkező osztályokat és rétegeket, honoráciorokat is. Maga a polgárosodásnak volt a korban egy nagyon [[paradox]] jellege, ugyanis ha a polgári átalakulás nemzeti jellegét biztosítani akarják, akkor nem máshoz kellett fordulni, mint néphez és nem utolsósorban a parasztsághoz. A [[Toldi estéje]] (1854) alapeszméjét ennek a törvényszerűségnek felismerése szolgáltatja: haladás és nemzeti erkölcs, polgárosodás és nemzeti örökség. Ez az irányzat ’48 előtt igényelte a haladást ([[polgárosodás]]) és a nemzeti örökséget, és ez utóbbiért a néphez folyamodott; ezt pedig demokratikus módon, a nép érdekeit előtérbe helyezve, a nép felemelkedésével kívánta a harcot megvívni.
Amint az előbb láttuk, a polgárosodás nemzeti lehetőségei közül a politika és gazdaság terén kellett egy célt elérni, úgy a művészetekben és az irodalomban, a kultúrában is ki kellett fejleszteni egy új irányt. De amint a politika átalakulása is csak a nép segítségével lehetséges úgy a kultúra átalakítása sem működhet másként, az irodalom is csak a népköltészet forrásainak felhasználásával születhet meg, az ehhez kellő legmegfelelőbb eszköz pedig a népiesség kultúrába való helyezése volt a legfontosabb. Az irodalmi polgárosodás nemzeti jellegének megőrzése érdekében az irodalom a népköltészethez fordul, abból kívánja kiolvasni a nemzeti jelleget.
Magyarországon a népiesség a 18. századtól kezdve egyre fontosabb szerepet tölt be az irodalomban az „öntudatlan népiesség” korát, Vörösmarty első romantikus korszakának lezárulása után kezdi majd felváltani a „tudatos népiesség”. Ennek a népiesség elméletnek a fő kidolgozója [[Erdélyi János (költő)|Erdélyi János]] lesz. Erdélyi szorgalmazza, hogy a magyar kultúra szakítson a külföldiek utánzásával és alakítsa ki a maga saját nemzeti jellegét a népköltészet segítségével. Célja az volt, hogy: „a népköltészet demokratikus eszmeiségét s esztétikai sajátságait magába öltve, az irodalom váljék nemzetivé, szóljon a nemzet valamennyi osztályához.” Az elmélet – de még inkább [[Petőfi Sándor]] gyakorlata – afelé irányult, hogy a népet a költészetben felemeljék, s az őket megillető helyre állítsák.
Maga a népiesség a hivatásos művészetnek és általában az uralkodó kultúrának a népi kultúra felé forduló érdeklődése, melynek eredménye a népies irodalom, zene, tánc, művészet. Ha alapul vesszük a [[folklorisztika]]i jelenségeket, akkor még azok is e körbe írhatók bele. A korabeli Magyarországon előbbi kezdeményezések után: reneszánsz, később a [[reformáció]], majd a barokk és rokokó is a népiesség motívumának sajátos jegyeit alakítják ki, ezek pedig az irodalomban figyelhetők meg a legjobban. De nem csak az előbb említettek éltek a népiesség formáival, hanem a függetlenségét elvesztő Magyarországon a nemzeti ellenállás egyik formája volt ez a felhasználás, sőt az [[ellenreformáció]]tól kezdve a római katolikus egyház (főleg a szerzetesrendek) is alkalmazta a népiesség jegyeit, befolyásuk növelése végett. Mindezeket figyelembe véve, a [[felvilágosodás]] egyik ideológiájának hatására alakult ki összefüggő rendszer, és több mint egy évszázadig a népiesség, mint irányzat, különösen az irodalomban és zenében (de a nemzeti kultúra egyéb területein is) uralkodó áramlat volt.
A 19. század folyamán, a [[romantika]] virágkorában hirdették meg programszerűen a népköltészet stíluseszményének beemelését az egyes nemzeti irodalmakba. A [[monda]]-, [[népmese]]-, [[népballada]]- és [[népdal]]gyűjtésekkel kiegészített mozgalom előkészítői között tartják számon a német nyelvterületen alkotó [[Johann Gottfried Herder]]t és a [[Grimm fivérek]]et. A közép-európai romantikus irodalmakban a nemzeti irodalom felfrissítése mellett a polgári politikai küzdelmek fontos tényezőjévé is vált a hagyományos népköltészet feltérképezése és megjelenítése a műköltészet nyelvén.
Jóllehet a magyar népköltészet formakincse a korábbi szerzők munkásságában is megjelent ([[Fazekas Mihály]], [[Csokonai Vitéz Mihály]], [[Vörösmarty Mihály]]), Magyarországon a tudatosan alkalmazott népies irodalom virágkora az 1840-es–1870-es évek közé tehető, s elsősorban [[Erdélyi János (költő)|Erdélyi János]], [[Arany János (költő)|Arany János]], [[Tompa Mihály]], [[Lévay József]], [[Petőfi Sándor]], [[Gyulai Pál (irodalomtörténész)|Gyulai Pál]] és [[Szász Károly (költő, 1829–1905)|Szász Károly]], később pedig [[Dömötör János]], [[Vargha Gyula]], [[Kozma Ferenc (költő)|Bárd Miklós]] és [[Kozma Andor]] munkásságában teljesedett ki. A magyar irodalmi népies-nemzeti irány fő jellemzője, hogy a [[19. századi magyar irodalom|reformkori magyar líra]] romantikus sajátosságaira és a népies nyelvi hagyományra támaszkodott, de erősen megszűrte és stilizálta mindkét tradíciót, illetve élményvilágot. A népies hangvételű versekre az [[elégia|elégikus]] hangnem, a rezignált kifejezésmód, a zárt műalkotások esztétikai harmóniája jellemző.
A 19. század utolsó harmadában a népnemzeti irány hanyatlásnak indult, többen megkérdőjelezték a politikai-társadalmi hátterét vesztett irányzat korszerűségét és létjogosultságát. A századfordulón kibontakozó új népiesség egyfelől nem terjedt túl a külsőségekben – szóhasználatban, nyelvezetben stb. – megnyilvánuló epigonizmus keretein ([[Pósa Lajos (író)|Pósa Lajos]], [[Szabolcska Mihály]] vagy [[Gárdonyi Géza]] Göre Gábor-történetei), másfelől a [[népi írók]] 1930-as években meghirdetett mozgalmát készítette elő a népiesség mint stílusirányzat esztétikai és szemléleti átértékelésével ([[Gárdonyi Géza]], [[Tömörkény István]], [[Móra Ferenc]]).
| |||