„Wehrmacht” változatai közötti eltérés

1918. november 18-án 11 órakor aláírták a [[Compiègne-i fegyverszünet (1918)|compiègne-i fegyverszünetet]], melynek értelmében véget ért a négy éven át tartó [[első világháború]], melyből [[Németország]] vesztesen került ki. A háborút lezáró [[versailles-i békeszerződés]]ben a győztes nagyhatalmak Németország számára kemény feltételeket szabtak meg. A fegyveres erők létszámát nagyon alacsonyra kellett csökkenteni. A haditengerészetet parti őrségi feladat ellátására redukálták, míg a hadsereg létszámát 100 000 főben maximalizálták, hogy csak önvédelemre legyen képes. A fegyverzetet is korlátozták: A haditengerészet nem építhetett vagy vásárolhatott nagyobb hajót és a hadseregnek nem lehettek tankjai, nehézfegyverei és nem rendelkezhetett légierővel.<ref>Pimlott (1998), 7–8. old.;</ref> Ezenkívül feloszlatták a nagyvezérkart, amelyben sok szövetséges vezető az 1914 előtti német militarizmus fő forrását látta. A cél Németország legyengítése és erőtlenségének biztosítása volt.

Az új német államnak a [[weimari köztársaság]]nak szüksége volt valamilyen belső védelemre, így a jobboldali önkéntes egységekhez a [[Freikorps]]okhoz fordult.<ref>Pimlott (1998), 9. old.;</ref> Ezek spontán szerveződő, központi irányítás és sok esetben katonai fegyelem nélküli egységek voltak, de ők jelentették az egyedüli elérhető és használható erőt. 1921. március 23-án felállították az új fegyveres erőt: a ''[[Reichswehr]]''t. A ''Freierkorps'' egységek létszáma ekkor már elérte a 100 000 főt, a hadsereg, a ''Reichsheer'' állományának a létszámát. A régi birodalmi hadsereghez képest mindez elenyésző volt, de a weimari köztársaság szinte a semmiből kezdte a honi a véderő felállítását.

A weimari kormány által [[Hans von Seeckt]] tábornok lett kinevezve a ''Reichsheer'' élére. Habár az [[antant]] ragaszkodott a korábbi nagyvezérkar feloszlatásához, von Seeckt létrehozott egy szervezetet, a ''Truppenamt''ot gyakorlatilag azonos funkcióval, de úgy, hogy az valójában sokkal centralizáltabb és erőteljesebb potenciállal rendelkezett. A két engedélyezett hadtest - az egyik [[Berlin]]ben, a másik [[Kassel]]ben állomásozott - sorállománya tapasztalt és odaadó önkéntesekből verbuválódott, akiknek többségéből ideális első generációs altiszt válhatott. von Seeckt nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy a birodalmi hadsereg hagyományait és identitásait átültesse az új seregbe. Az antant nem vette észre, hogy a ''Reichsheer'' egy gyors jövőbeni növekedésre képes, ütőképes magként formálódott meg. von Seeckt erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a ''Reichsheer'' távol tartsa magát a politikától, de a weimari köztársaságnak mindenképpen szövetségesre volt szüksége az antant szorításában, ezért 1922-ben a [[Szovjetunió]]val megkötötte a [[Rapallói egyezmény (1922)|rapallói egyezményt]].<ref>Pimlott (1998), 10–11. old.;</ref> Titkos záradéka biztosította, hogy a ''Reichsheer'' tisztjeit és katonáit páncélos- és repüléskiképzésben részesítik az oroszok. A kazanyi és lipecki katonai bázisokon való kiképzés ellenében a németek vállalták, hogy átadják technikai és harcászati tapasztalataikat. Ugyanebben az időszakban von Seeckt felismerte a gépesítés nyújtotta lehetőségeket. Így lehetővé vált, hogy az olyan tisztek, mint [[Heinz Guderian]] – akit a gépesített alakulatok felügyelőségéhez helyeztek – szert tegyenek azokra a tapasztalatokra, amelyek később elősegítették a teljes mértékben páncélozott hadosztályok felállítását. Az 1930-as évek elejéig páncélosképzésben a katonák csak Kazanyban részesülhettek, míg Németországban tankokat szimuláló traktorokkal és gépjárművekkel gyakorolhattak. Mindez megmosolyogtatónak tűnhet, de ennek ellenére sikerült a katonákkal elsajátíttatni a páncélos-hadviselés alapjait, ami a későbbiekben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult. Ily módon [[Adolf Hitler]]nek, amikor 1933-ban hatalomra jutott Németországban, egy kicsiny, ám mérete ellenére jól képzett hadsereg állt a rendelkezésére.<ref>Pimlott (1998), 12. old.;</ref>