Főmenü megnyitása

Módosítások

||állam2 = Normandia|megnevezés2 = hercege|előd2 = [[II. Róbert normandiai herceg|II. Róbert]]|utód2 = [[III. Vilmos normandiai herceg|III. Vilmos]]|uralkodás_kezdete2 = 1105|uralkodás_vége2 = 1135}}
 
'''I. Henrik''' (1068. – 1135. december 1.) [[Angol Királyság|Anglia]] királya 1100-tól haláláig.
 
Henrik [[I. Vilmos angol király|Hódító Vilmos]] negyedik fia volt. Neveltetése során megtanult latinul írni-olvasni és valamennyire a [[Hét szabad művészet|szabad művészetekbe]] is beavatték, ezért a későbbi krónikák Henry Beauclerc ("Könyves Henrik") névvel illették. Apja halála után két bátyja örökölte országait: az idősebbik [[II. Róbert normandiai herceg|Róbert]] a [[Normandiai Hercegség]]et, [[II. Vilmos angol király|Rufus Vilmos]] pedig Angliát. Henrik birtok nélkül maradt, de később megvásárolta Róberttől [[Cotentin]] grófságát. Miután egy ideig viszálykodó bátyjai között lavírozott, végleg Vilmos mellett kötelezte el magát. Henrik jelen volt, amikor 1100-ban Vilmos egy vadászbalesetben meghalt és utána sietve Anglia királyává koronáztatta magát. Feleségül vette a [[III. Malcolm skót király|skót király]] lányát, [[Skóciai Matild angol királyné|Matildát]], akitől két gyereke született; emellett számos szeretőt tartott, akik több mint húsz törvénytelen gyerkkel ajándékozták meg.
 
Róbert nem ismerte el Henrik megkoronázását. A két fivér fegyveres viszálykodásának az 1106-os [[tinchebrayi csata]] vetett véget, ahol Henrik foglyul ejtette Róbertet és utána élete végéig fogságban tartotta. A szomszédos uralkodók ([[Anjou]] és [[Flandria]] grófjai, valamint a [[VI. Lajos francia király|francia király]] azonban Róbert fiát, [[Clito Vilmos]]t ismerték el Normandia törvényes hercegének, ezért a következő évtizedekben fel-fellángolt a háború a szomszédokkal.
 
Keménykezű, néha kegyetlen, de hatékony uralkodónak tartották, aki ügyesen építette ki hatalmi bázisát és a háborúk során meg tudta osztani ellenségeit. Angliában a meglévő angolszász hagyomány alapjain továbbfejlesztette az igazságszolgáltatási rendszert, javított a közigazgatás és az adóbeszedés hatékonyságán. Henrik támogatta az egyház [[VII. Gergely pápa|Gergely-féle]] megreformálását, de az [[Invesztitúraharc|invesztitúra]] kérdésében konfliktusba keveredett a nemzeti egyház fejével, [[Canterburyi Szent Anzelm|Anselm]] canterburyi érsekkel.
 
Egyetlen törvényes fia, [[III. Vilmos normandiai herceg|Vilmos Adelin]] 1120-ban vízbe fulladt. Henrik lányát, [[Matild császárné|Matilda]] özvegy császárnét jelölte ki örököséül, aki ezután Anjou grófjához, [[V. Gottfried, Anjou grófja|Geoffroyhoz]] ment feleségül. Henrik 1135. december 1-én halt meg, de tervei ellenére nem Matilda örökölte a trónt, hanem unokaöccse, [[István angol király|Blois-i István]] koronáztatta magát királlyá, ami közel két évtizedes [[Angol polgárháború (1135—1154)|polgárháborúhoz]] vezetett.
==Ifjúsága==
===Származása és gyerekkora, 1068–86===
Henrik valószínűleg 1068 nyarán vagy az év utolsó heteiben született, feltehetően a [[Yorkshire|yorkshire]]-i [[Selby]] városában.<ref name=HollisterGreenP20>{{harvnb|Hollister|2003|pp=30–31}}; {{harvnb|Green|2009|p=20}}</ref>(a történészek nem értenek egyet a források interpretálásában; az sem lehetetlen, hogy születése 1069 elejére esik. A helyszínt a helyi hagyomány adja meg).<ref name=HollisterGreenP20/> Apja Normandiai Vilmos volt, eredetileg [[Normandiai Hercegség|Normandia]] hercege, aki két évvel Henrik születése előtt meghódította Angliát. Az invázió során létrejött egy anglo-normann arisztokrácia, amelynek a [[La Manche-csatorna]] mindkét partján voltak birtokai.<ref>{{harvnb|Newman|1988|pp=21–22}}; {{harvnb|Carpenter|2004|pp=125–126}}</ref> A nemesség Franciaországgal is szoros kapcsolatokat ápolt (Normandia hercege elvben a francia király hűbérese volt); Franciaországban viszont ekkor minimális volt a király tekintélye és inkább csak grófságok laza konglomerátumából állt.<ref>{{harvnb|Hallam|Everard|2001|pp=62–64, 114–118}}</ref> Henrik anyja, Vilmos felesége, [[Flandriai Matilda]] volt, [[V. Balduin flamand gróf|V. Balduin]] flamand gróf lánya; anyja révén [[II. Róbert francia király|II. Róbert]] francia király unokája és [[I. Henrik francia király|I. Henrik]] unokahúga (Henrik valószínűleg róla kapta a nevét).<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=32, 40}}</ref>
 
Vilmosnak és Matildának négy fia született, közülük Henrik volt a legfiatalabb. Külsőre bátyjaira ([[II. Róbert normandiai herceg|Róbertre]], Richárdra és [[II. Vilmos angol király|Vilmosra]]) hasonlíthatott, az egyik történész megfogalmazása szerint "alacsony, zömök, hordómellű" és fekete hajú.<ref>{{harvnb|Carpenter|2004|p=128}}</ref> Mivel jóval fiatalabb volt bátyjainál (és Richárd hamar meg is halt), valószínűleg kevés időt tölthetett velük gyerekkorában.<ref>{{harvnb|Green|2009|p=21}}</ref> Húga, [[Normandiai Adéla|Adela]] nagyjából vele egykorú volt, lehetséges, hogy együtt nevelkedtek.<ref>{{harvnb|Newman|1988|p=54}}</ref> Gyerekkoráról keveset tudunk, egyes történészek szerint főleg Angliában, mások szerint Normandiában nevelkedett.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=35}}; {{harvnb|Green|2009|p=21}}; {{harvnb|Thompson|2007|pp=16–17}}.</ref>(a krónikás [[Orderic Vitalis]] beszámol arról, hogyan veszett össze Henrik Róbert és Vilmos bátyjaival a normandiai [[L'Aigle]] városában, de a mai történészek kételkednek a történet valódiságában).<ref>{{harvnb|Green|2009|p=21}}; {{harvnb|Hollister|2003|pp=35–36}}</ref>|group=nb}} Valószínűleg egyházi neveltetést kapott, nevelője Osmund, [[Salisbury]] püspöke és Anglia kancellárja volt; ez arra utalhat hogy szülei egyházi pályára szánták.<ref name=HollisterGreeenPP36P22>{{harvnb|Hollister|2003|pp=36–37}}; {{harvnb|Green|2009|p=22}}</ref> Feltehetően tudott latinul olvasni és némileg jártas lehetett a szabad művészetekben.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=33–34}}</ref> Katonai ismeretekre Robert Achard nevű nevelője tanította. Apja 1086. május 24-én lovaggá ütötte Henriket.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=37}}; {{harvnb|Green|2009|p=23}}</ref>
A jelek szerint ekkor már sem Róbert, sem Vilmos nem bízott Henrikben.<ref>{{harvnb|Green|2009|p=29}}</ref> Amikor az angliai felkelés véget ért, Henrik 1088 júliusában Angliába utazott,<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=61}}</ref> de nem sikerült Vilmost rábeszélnie, hogy adja vissza neki anyjuk birtokait, így ősszel dolgavégezetlenül tért vissza Normandiába.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=62}}</ref> Időközben azonban a Róbert udvarában élő [[Odo de Bayeux]] (apjuk, Vilmos féltestvére) elhitette a herceggel, hogy Henrik azért utazott Angliába, hogy a királlyal összeesküvést szőjön Róbert ellen.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=65}}</ref> Amikor Henrik partra szállt, Odo feltartóztatta és [[Neuilly-la-Forêt]]ben fogságba vetette. Róbert visszavette a cotentini grófságot.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=65–66}}</ref> Henrik egész télen fogoly maradt, de 1089 tavaszán a normandiai arisztokraták rávették Róbertet, hogy engedje őt szabadon.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=66–68}}</ref>
 
Bár hivatalosan már nem ő volt Cotentin grófja, a nyugat-normandiai nemesek továbbra is Henrik hívei maradtak. <ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=68}}</ref> Eközben folytatódott a Róbert és Vilmos közötti viszály. Vilmosnak továbbra is gondot jelentettek az uralma elleni lázadások, de közben próbált szövetségeseket keresni Róbert ellen a normandiai és a szomszédos [[Ponthieu]]-beli bárók körében.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=6–69}}</ref> Normandia hercege [[I. Fülöp francia király|I. Fülöp]] francia királlyal kötött szövetséget.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=69}}</ref>
 
1090 végén Vilmos felbujtotta Conan Pilatus tekintélyes roueni polgárt, hogy lázadjon fel a herceg ellen. Conant a városi polgárság nagy része is támogatta és sikerült a maga oldalára állítania a herceg helyőrségét is.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=70}}</ref> Róbert a hűbéresei segítségét kérte, Henrik pedig elsőként érkezett Rouenbe.<ref name=Hollister2003P71>{{harvnb|Hollister|2003|p=71}}</ref> A roueniek nem adták meg magukat és véres utcai harcok törtek ki a két fél között.<ref name=Hollister2003P71/> Róbert és Henrik kíséretükkel együtt szintén bevetették magukat a küzdelembe, de a herceg aztán visszavonult, öccsére hagyva a harcot.<ref name=Hollister2003P72>{{harvnb|Hollister|2003|p=72}}</ref> Henriknek sikerült visszaszorítania a lázadókat és Conant is foglyul ejtette.<ref name=Hollister2003P72/> Henrik felháborodott, hogy egy közrendű polgár az ura ellen lázad és bár jókora váltságdíjat ajánlottak érte, ledobatta őt a roueni vár fokáról.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=73}}</ref> A korabeli források szerint Henrik igazságosan járt el, amikor példát statuált a lázadókkal, a városi harcokban tanúsított bátorsága pedig növelte hírnevét.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=74–76}}</ref>
A két hadsereg a [[hampshire]]-i [[Alton]]nál találkozott, de csata helyett tárgyalni kezdtek egymással. A fivéreknek sikerült megegyezniük: Róbert feloldotta Henriket hűbéresküje alól és elismerte őt Anglia királyaként. Henrik cserébe Domfront kivételével lemondott nyugat-normandiai igényeiről és megígérte, hogy élete végéig évente kétezer fontot fizet a hercegnek. Kölcsönösen egymást jelölték meg örökösüknek, amennyiben fiúutód nélkül halnának meg; visszaadják a másik felet támogató bárók elkobzott földjeit és Flambard visszakapja püspöki címét.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=142–143}}</ref> Róbert ezután néhány hónapig Henrikkel maradt Angliában, majd visszatért hercegségébe.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=145}}</ref>
 
Az altoni megegyezés ellenére Henrik megbüntette az ellene felkelő bárókat.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=143}}</ref> [[William de Warenne]]-t, [[Surrey]] grófját olyan bűnökkel vádolta, amelyeket állítólag már a szerződés megkötése után követett el és száműzte az országból.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=143–144}}</ref> A következő évben az egyik leghatalmasabb bárót, Robert de Bellême-et vette elő és 45 különböző jogsértéssel vádolta. Robert megszökött és fegyveres felkelést szervezett, mire a király megostromolta [[Arundel|arundeliarundel]]i, [[tickhill]]i és [[shrewsbury]]i várait. Robert végül megtört, elfogadta Henrik száműzési ajánlatát és Normandiába távozott.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=164–165}}</ref>
 
===Normandia meghódítása, 1103–06===
}}
 
Henrik II. Vilmostól örökölte az angol koronát, akinek Skócia és Wales uralkodói hűségesküt tettek. A meghódított Normandia határai bizonytalanok voltak, csakúgy mint az angol-skót határ, amelyet a normann urak fokozatosan toltak észak felé.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=224–225}}</ref> Ennek ellenére Henrik jó viszonyt ápolt [[I. Dávid skót király|I. Dávid]] skót királlyal, aki a sógora volt.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=226–227}}; {{harvnb|Hollister|2003|p=126}}</ref> Walesben hol szép szóval, hol fenyegetéssel terjesztette ki befolyását a helyi fejedelmek között, miközben az anglo-normann lordok fokozatosan nyomultak előre Dél-Walesben.<ref>{{harvnb|Green|2009|p=226}}; {{harvnb|Davies|1990|pp=11–12; 48–49}}</ref> Normandiát személyes rokonsági, valamint hercegi és egyházi kapcsolatai révén tartotta kézben, de emellett igyekezett a határokat hercegi tulajdonú várakkal is megerősíteni.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=98, 105}}</ref>
 
Henrik gondosan kiépítette hívei táborát Anglia és Normandia előkelői között, akiket ügyesen manipulált a saját céljai érdekében.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=232–233}}</ref> Barátjai voltak a különböző politikai frakciókban, táborokban és rájuk támaszkodva fenntartotta azok egyensúlyát.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|pp=47–48}}; {{harvnb|Green|2009|p=231}}</ref> Híveit jutalmazta, az ellene nyíltan fellépő nemeseket viszont példamutatóan megbüntette. Országában kémek és informátorok hálózatát tartotta fenn, így jól tudta követni az események alakulását.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=232–233}}; {{harvnb|Crouch|2008|p=17}}</ref> Henrik uralma kíméletlen és kemény volt, de a többi korabeli uralkodóhoz képest nem túlságosan az.<ref>{{harvnb|Green|2009|p=314}}; {{harvnb|Hollister|2003|pp=332, 334}}</ref> Idővel, ahogy ellenségeit folyamatosan eltávolította a kulcspozíciókból és helyüket barátai foglalták el, nagyobb mozgásteret engedélyezett a főnemeseknek.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=329, 324–347}}</ref>
Henrik korában a királyi udvar nem volt helyhez kötött és gyakran változtatott helyet.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=285–286}}; {{harvnb|Mayr-Harting|2011|p=69}}</ref> Az udvar és a kormányzat legfontosabb része a közvetlen, közeli tanácsadók köre volt, amit ''domus''nak neveztek. Ehhez az okleveleket, hivatalos ügyeket kezelő kancellár, a kincstárnok, a király utazásait, elszállásolását intéző udvarmester (''master-marshal'') és mások tartoztak.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=286–287}}</ref> A király barátait, rokonait, közeli híveit foglalta magába a ''familia regis'' ("királyi család"), de hozzá tartozott egy néhány száz fős elit lovagcsapat is.<ref>{{harvnb|Chibnall|1992|pp=86–89}}; {{harvnb|Prestwich|1992|pp=102–3, 118}}</ref> A nagy jelentőségű döntéseket a formális királyi tanács, a főurakból álló ''curia'' hozta; ennek ülésein a király koronával a fején elnökölt. Utóbbi összejöveteli az idő múlásával egyre ritkábbá váltak.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=289–290}}</ref> Henrik számos új kastély és vár építését finanszírozta; fényűző, hivalkodó udvart tartott fenn és [[Woodstock (Oxfordshire)|woodstocki]] palotájában saját, egzotikus állatokból álló állatkertet hozott létre.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=294–295; 304–305}}</ref> Az udvarban való viselkedés, az etikett elődeihez képest szigorúbb volt és a király megtiltotta, hogy az udvaroncok kedvük szerint fosztogassanak a szomszédos falvakban, mint ahogy az II. Vilmos idején szokásban volt.
 
Henrik jelentősen bővítette az igazságszolgáltatás rendszerét.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=350}}</ref> Angliában a hagyományos angolszász törvényekre és adózási szokásokra támaszkodott, de létrehozott néhány, a meglévő rendszert erősítő központi intézményt. <ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=351, 356}}</ref> Roger salisburyi püspök 1110 után átalakította a királyi kincstárat, hogy hatékonyabban szedje be és ellenőrizze a [[seriff|sheriffek]] által beszedett adót.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=356–357}}</ref> Királyi törvényszékek jelentek meg, amelyek körbejártak az országban és sok helyi szokást formális törvényként jegyeztek be.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=358–359}}; {{harvnb|Green|2009|p=319}}; {{harvnb|Newman|1988|p=24}}</ref> A király jelentős jövedelemre tett szert a különböző bírságokból és díjakból, vámokból is.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=358}}</ref> Az első, fennmaradt ún. "csőtekercs" (''Pipe roll''), a király kiadásait összegző pergamentekercs Henrik korából, 1130-ból származik.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=356}}</ref> 1107-ben, 1108-ban és 1125-ben pénzreformot hajtott végre és szigorúan megbüntette a pénzhamisítókat (pl. amikor 1124-ben kiderült, hogy katonáit az előírtnál kisebb súlyú ezüstpennykkel fizették ki, elrendelte, hogy vágják le a hamisítók jobb kezét és nemi szervét).<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=354}}</ref><ref>{{harvnb|Green|2009|pp=188–189}}</ref>
 
Henrik Normandiában 1106 után helyreállította a törvényes rendet. Kormányzása a normann hagyományoknak megfelelő, de az angolhoz hasonló igazságszolgáltatási és adószedési rendszeren keresztül történt.<ref>{{harvnb|Haskins|1918|pp=86, 93, 105–106}}</ref> A helyi kormányzati intézmények továbbfejlődtek, bár kevésbé látványosan, mint Angliában.<ref>{{harvnb|Newman|1988|p=20}}</ref> A jogi és pénzügyi feladatokat sok esetben viszonylag alacsony származású emberek látták el, akiknek a király szolgálatában esélyük nyílt a felemelkedésre.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=242–243}}</ref>
===Viszonya az egyházzal===
[[File:Anselm of Canterbury, seal.jpg|thumb|left|Anselm érseki pecsétje]]
A király, különösen uralkodása kezdetén széleskörűen együttműködött az egyházzal, annak mind angol, mind normandiai szervezetével.<ref>{{harvnb|Vaughn|2007|p=134}}</ref> Hódító Vilmos [[Lanfranc]] canterburyi érsek segédletével megreformálta az angol egyházat; az érsek közeli barátja és tanácsadója volt.<ref>{{harvnb|Green|2009|p=255}}</ref> Utódja, II. Vilmos idejében a helyzet alapvetően megváltozott, a király és Anselm érsek viszonya elmérgesedett; a végén az érsek francia száműzetésbe vonult. Henrik apjához hasonlóan szívesen támaszkodott az egyházra, de királyként mégis belebonyolódott az [[Invesztitúraharc|invesztitúraharcokbainvesztitúraharc]]okba.<ref>{{harvnb|Green|2009|p=273}}</ref>
 
A vita azon folyt, hogy ki nevezze ki a püspököket. A hagyomány szerint ez a király joga volt, de [[II. Orbán pápa|II. Orbán]] pápa 1099-ben kikelt a gyakorlat ellen. Véleménye szerint a kinevezés a pápa jogosultsága és a püspökök nem esküdhetnek hűséget világi hatalmaknak.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|pp=51–53}}</ref> Amikor Anselm 1100-ban visszatért Angliába, már ismerte a pápa véleményét és elmondta Henriknek, hogy eszerint kíván cselekedni.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|pp=52–53}}</ref> Henrik nehéz helyzetbe került. Egyrészről le kellett volna mondania királyi hatalma egy fontos részletéről, másrészt viszont szüksége volt Anselm támogatására a bátyja elleni küzdelemben.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|p=53}}; {{harvnb|Green|2009|p=53}}</ref>
Az érsek ragaszkodott a pápai dekrétum betűjéhez, míg Henrik hiábavalóan győzködte holmi jövőbeli homályos kompromisszum ígéretével.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|p=53}}; {{harvnb|Vaughn|2007|p=142}}</ref> Viszonyuk hamar elmérgesedett, Anselm ismét száműzetésbe vonult, mire a király elkobozta birtokai jövedelmét. Az érsek kiátkozással fenyegetőzött, de aztán 1105 júliusában sikerült megegyezniük.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|p=53}}; {{harvnb|Vaughn|2007|p=142}}; {{harvnb|Green|2009|pp=84–88}}; {{harvnb|Hollister|2003|p=196}}</ref> Különbséget tettek az egyházfik spirituális és világi jogosultságai között; Henrik lemondott az előbbiek fölötti hatalmáról, de mint földbirtokosoknak, a püspököknek továbbra is hűségesküt kellett tenniük.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=196}}</ref> A király és az érsek a vita ellenére együtt tudott működni, például Róbert herceg 1101-es inváziójakor vagy 1102-ben és 1108-ban, amikor fontos reformokat megvalósító tanácsot tartottak.<ref>{{harvnb|Vaughn|2007|pp=139–140, 144}}</ref>
 
Anselm utódja, [[Ralph d'Escures yorki érsek|Ralph d'Escures]] idején egy régóta húzódó vita került ismét felszínre.<ref name=MayrHarting2001PP58>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|pp=58–59}}</ref> A két angol érsekség közül a canterburyi tartották elsődlegesnek, és Ralph formális ígéretet várt a yorki érsektől, hogy mindenben engedelmeskedik neki. York szerint nem volt közöttük alá- és fölérendeltség és nem volt hajlandó ilyen ígéretet tenni. Henrik Canterbury elsődlegességét támogatta, hogy az ország egységes egyházi irányítás alatt maradjon, de a pápa York javára döntött.<ref name=MayrHarting2001PP58/> A vitát tovább bonyolította, hogy a király jó barátságban volt [[Thurstan yorki érsek|Thurstan]] yorki érsekkel és szerette volna, ha az ügyet helyben oldják meg és nem a pápa dönt.<ref name=MayrHarting2001PP58/> Henriknek nagy szüksége volt a pápa támogatására a [[VI. Lajos francia király|Lajos]] francia királlyal szembeni küzdelmében, ezért végül engedélyezte, hogy Thurstan részt vegyen az 1119-es [[Reims|reimsireims]]i zsinaton, ahol a pápa anélkül szentelte fel az érseket, hogy bármilyen Canterburyvel szembeni kötelezettséget említett volna.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|pp=61–62}}</ref> Henrik ezen felháborodott, mert úgy vélte, hogy az események túlmentek azon, amit Thurstan előzőleg ígért neki, ezért száműzte országából az érseket, de a következő évben a főpap visszatérhetett.<ref>{{harvnb|Mayr-Harting|2011|p=62}}; {{harvnb|Hollister|2003|pp=272–273}}</ref>
 
Henrik az invesztitúravita megoldása után is beleszólt az angol és normann püspökök és érsekek kiválasztásába, sok hívét nevezték ki egyházmegyék élére.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=262–265}}</ref> A király és a királyné kancellárjai sorra [[Durham]], [[Hereford]], London, [[Lincoln (Anglia)|Lincoln]], Winchester és Salisbury püspöki székeibe ülhettek.<ref>{{harvnb|Brett|1975|pp=106–107}}</ref> Egyházi tanácsadói közé nemcsak a canterburyi érsek tartozott (mint apja idejében) hanem más főpapok is, elsősorban Roger salisburyi püspök.<ref>{{harvnb|Vaughn|2007|p=148}}</ref> Rajtuk keresztül, ha óvatosan is, de érvényesíteni tudta akaratát. A helyzet 1125 után némileg megváltozott, amikor a püspöki karba reformista nézeteket valló papok is bekerültek.<ref>{{harvnb|Brett|1975|pp=111–112}}</ref>
1120. november 25-én Anglia és Normandia elrendezettnek tűnő örökösödési terve egy csapásra összeomlott. Henrik és néhány gyereke vissza akart térni Angliába. A király egyetlen törvényes fia, Vilmos Adelin, valamint a balkézről született Richárd és Matilda számos fiatal udvaronc kíséretében a ''[[White Ship]]'' ("fehér hajó") nevű hajón futott ki [[Barfleur]] kikötőjéből. Mind az utasok, mind a legénység részeg volt és nem sokkal a kikötő elhagyása után egy víz alatti sziklának ütköztek.<ref name=Hollister203PP277>{{harvnb|Hollister|2003|pp=277–278}}</ref> A hajó elsüllyedt és háromszáz utasa egy (egy roueni mészáros) kivételével, valamennyien odavesztek.<ref name=Hollister203PP277/> Az udvarban sokáig nem is merték elmondani a királynak a katasztrófát és amikor Henrik végül hírt kapott róla, összeomlott.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=278}}; {{harvnb|Green|2009|p=167}}</ref>
 
A szerencsétlenség megfosztotta a királyt törvényes örökösétől. Az 53 éves Henrik röviddel később bejelentette, hogy feleségül veszi [[I. Gottfried leuveni gróf|Godfrey]] löweni gróf lányát, a tőle 35 évvel fiatalabb [[Löweni Adelhaid angol királyné|Adelizát]]. Az esküvőre 1121 januárjában került sor a [[windsori kastély]]ban.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=280}}</ref> Mivel alig másfél hónap telt el fia halála és az esküvő között, Henrik valószínűleg már korábban tervezte, hogy feleségül veszi Adelizát. Fiatal felesége, akinek a jelek szerint nem volt ellenére a házasság, minden útjára elkísérte Henriket, feltehetően azért, hogy mielőbb örököst szülhessen neki. <ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=281}}; {{harvnb|Thompson|2003|p=137}}; {{harvnb|Green|2009|p=169}}</ref> A hajótörésben Richárd chesteri gróf is odaveszett és [[Maredudd ap Bleddyn]] gwyneddi király kihasználta az alkalmat, hogy betörjön a grófságba.<ref name=Hollister2003P282>{{harvnb|Hollister|2003|p=282}}</ref> Henry 1121 nyarán maga vezette a megtorló sereget és bár egy nyíl eltalálta, helyreállította az angol fennhatóságot régióban.<ref name=Hollister2003P282/>
 
Fia halálával megroppant az Anjouval kötött, Vilmos Adelin és Matilda házasságára alapozott szövetség.<ref name=Hollister2003P290>{{harvnb|Hollister|2003|p=290}}</ref> Fulkó hazatért a Szentföldről és visszakövetelte Matilda hozományát, amelybe egy sor Maine-beli erődítmény és földbirtok tartozott.<ref name=Hollister2003P290/> Matilda visszatért apjához, Henrik viszont nem adta vissza a hozományát, arra hivatkozva, hogy azok eredetileg az övéi voltak, mielőtt Fulkóhoz kerültek volna.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=291}}.</ref> Fulkó erre a másik lányát, Szibillát Clito Vilmoshoz adta feleségül és nekik adományozta Maine-t.<ref name=Hollister2003P292>{{harvnb|Hollister|2003|p=292}}</ref> A fellángoló konfliktusban Amaury de Montfort évreuxi gróf Anjou pártjára állt és 1123-ban fellázította a határvidéki bárókat.<ref name=Hollister2003P292/> Olyan főurak is a támogatták a lázadását, mint [[Waleran de Beaumont]], Worcester earlje.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=292–293}}; {{harvnb|Green|2009|p=179}}</ref>
 
===Örökösödési tervek, 1124–34===
Henriknek és Adelizának nem született gyereke. Az angol és normandiai trón legesélyesebb örököse valamelyik unokaöccse lehetett volna. A magától értetődő választás Clito Vilmos lett volna, aki azonban Henrik ellensége volt.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=312–313}}</ref> Szóba jöhettek még Henrik húgának, [[Normandiai Adéla|Adélnak]] a [[István, Blois grófja|blois-i gróftól]] született fiai, [[István angol király|István]] és [[II. Theobald champagne-i gróf|Theobald]]. Talán ezt fontolgatta Henrik, amikor Istvánt összeházasította a gazdag [[Boulogne-i Matilda angol királyné|Boulogne-i Matildával]].<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=310}}</ref> További lehetőségként felmerült legidősebb törvénytelen fia, [[Róbert gloucesteri gróf |Róbert]] gloucesteri gróf örökösödése, de az angol hagyományok ezt nem engedték volna.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=311–312}}</ref>
 
Henrik tervei 1125-ben megváltoztak, amikor Matilda lánya V. Henrik német-római császár halálával megözvegyült.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=396}}</ref> Hazahívta a lányát és a következő évben kihirdette, hogy hacsak nem születik törvényes fiúörököse, Matilda fogja örökölni a trónt.<ref name=Hollister2003P309>{{harvnb|Hollister|2003|p=309}}</ref> 1126 karácsonyán összehívta Winchesterbe a főurakat, ahol azok megesküdtek, hogy elismerik Matildát és esetleges utódait jogos örökösnek.<ref name=Hollister2003P309/> Ebben a korban szokatlan volt egy női uralkodó, Anglián belül okan ellenezték és a francia király is kijelentette, hogy nem hajlandó őt elismerni.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=318}}; {{harvnb|Green|2009|p=191}}</ref>
==Halála==
[[File:Henry I - British Library Royal 20 A ii f6v (detail).jpg|thumb|left|A fiát gyászoló Henrik (14. század)]]
A király életének utolsó éveiben egyre feszültebbé vált viszonya Matildával és Geoffroyjal. A házaspár gyanította, hogy Angliában nincs túl sok valódi támogatójuk. 1135-ben kérték Henriket, hogy még életében adja át a normandiai királyi várakat nekik és eskesse fel rájuk a nemességet, hogy az örökösödés biztosabb legyen.<ref>{{harvnb|King|2010|pp=38–39}}</ref> Henrik azonban határozottan visszautasította a kérést, feltehetően attól tartott, hogy Geoffroy el akarja tőle ragadni a hercegséget.<ref>{{harvnb|Green|2009|pp=216–217}}; {{harvnb|King|2010|p=38}}</ref> Ezután Normandia déli részén fellázadt Guillaume de Ponthieu gróf, akit Matilda és Geoffroy megsegített.
 
Henrik 1135 őszén hadjáratot vezetett a déli felkelés leverésére. Novemberben [[Lyons-la-Forêt]]-ba ment vadászni; ekkor még egészségesnek látszott.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=467, 473}}</ref> Itt megbetegedett (Huntingdoni Henrik szerint orvosa tanácsa ellenére [[Folyami ingola|orsóhalat]] evett), és állapota egy hét alatt válságosra fordult.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=467–468, 473}}</ref> Henrik megáldozott és magához hívta Hugó amiens-i érseket. Halálos ágyánál megjelent Róbert fia.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|p=473}}</ref> A király 1135. december 1-én halt meg. Holttestét Rouenbe vitték, ahol bebalzsamozták. Belső szerveit [[Port-du-Salut apátság]]ban temették el, tartósított testét pedig Angliába vitték és az általa alapított readingi kolostorban helyezték el.<ref>{{harvnb|Hollister|2003|pp=467, 474}}</ref>
A korábbi előkészületek ellenére az örökösödés bizonytalan volt. Geoffrey és Matilda Henrik halálakor Anjouban voltak, ahonnan a lázadókat támogatták. A szembenálló királyi seregben olyan nemesek is tartózkodtak, akik Matilda utódlását részesítették volna előnyben, ilyen volt Henrik törvénytelen fia, Róbert is.<ref name=BarlowP162/> Ezek a bárók azonban esküt tettek, hogy a király temetéséig Normandiában maradtak, így nem értek időben Angliába.<ref>{{harvnb|Crouch|2002|p=246}}</ref> A normann főnemesség Blois-i Theobaldot szerette volna királynak, de a fiatalabb Blois-i István lovagjaival együtt gyorsan átkelt a Csatornán és öccse, Henrik segítségével átvette a hatalmat; december 22-én királlyá koronáztatta magát.<ref>{{harvnb|King|2010|p=43}}</ref> Matilda azonban nem mondott le jogairól és hosszú, egészen 1153-ig tartó [[Angol polgárháború (1135—1154)|polgárháború]] következett, ezt a kort az angol történetírás Anarchia néven ismeri.<ref>{{harvnb|Carpenter|2004|pp=169–171}}</ref>
 
A késő középkori krónikások a Henrik tanulmányairól szóló korabeli leírásokat úgy interpretálták, hogy szokatlanul nagy műveltséggel rendelkezett és a királyt a "Beauclerc" (kb. tudós, könyves) melléknévvel látták el. A 20. századi kutatások alapján kiderült, hogy ez túlzásokon alapul, Henrik nem igazán volt "tudós".<ref>{{harvnb|Green|2009|p=33}}; {{harvnb|David|1929|p=56}}</ref>
 
A 16. században a többi kolsotorral együtt a readingit is felszámolták és épületei lassanként romba dőltek. Henrik sírjának helye nem ismert, bár 2015-ben az [[English Heritage]] támogatásával program indult megtalálására.<ref>{{cite news|title=A Search for Bones of Henry I is Planned in Reading|url=http://www.bbc.co.uk/news/uk-england-berkshire-32037999|work=BBC News|mode=cs2 |date=24 March 2015|accessdate=26 March 2015}}</ref>
* [[Matild császárné|Matilda]] (1102-1167)
* [[III. Vilmos normandiai herceg|Vilmos Adelin]] (1103-1120)
* Richárd (fiatalon meghalt, ha létezett egyáltalán)
 
Második feleségétől, Adelizától nem volt gyermeke.
258 923

szerkesztés