„Gustave Flaubert” változatai közötti eltérés

Apja, Achille Cléophas Flaubert előbb [[Guillaume Dupuytren]] asszisztense, később harminc éven keresztül a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. Achille Flaubert Anne Justine Caroline Fleuriot és házasságából három gyermek született: két fiú és egy leány, aki huszonegy éves korában halt meg. Az idősebbik fiú az orvosi pályára lépett, s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának.

 

 

Egyetemi tanulmányainak befejezése után nem sokkal meghalt az édesapja. Az örökölt vagyon biztosította megélhetését és függetlenségét. Eleinte Victor Hugo és [[George Byron|Byron]] modorában költészettel foglalkozott. Később a romantikus irányt elhagyva, egészen a realizmus felé hajlott.

 

* A ''[[Bovaryné]] (Madame Bovary,'' 1857) egy vidéki orvos feleségének, Emmának, saját ostoba és korlátolt környezetébe szépségével és érzékenységével nem illő, unatkozó fiatal nő többszörös szerelmi csalódását rajzolja meg. A férjétől házasságuk óta idegenkedő Emma hamis romantikus olvasmányok és képzelgések érzelmi rabja, életét csak a szerelmi mámorral véli megvalósíthatni. Mindkét szerelme kihasználja és megalázza, Bovaryné az öngyilkosságba menekül.

* A ''[[Szalambó]] (Salammbô,'' 1862) az ókori Karthágóban játszódik, három évszázaddal Krisztus előtt. A Bovaryné megjelenése után, 1858 áprilisába-júniusában Flaubert Tunéziában járt, hogy a regény díszleteivel ismerkedjen. A regény Karthágó és az ellene fellázadt zsoldosok harcát meséli el. Főszereplői Matho, a zsoldosok vezetője, Hamilkar, a várost védő katonák irányítója, illetve a címszerepló Szalambó, Hamilkar lánya, papnő, akibe Matho reménytelenül szerelmes.

* Az ''[[Érzelmek iskolája]]'' ''(L’Éducation sentimentale,'' 1862) nagyobb epikus távlatban követi végig egy jóakaratú, semmiben nem alávaló és semmiben nem kiemelkedő fiatalember, Frédéric Moreau ifjúságát, szerelmi megpróbáltatásait a párizsi irodalmi és közéletben. Frédéric igazi „mellékszereplő”, és Flaubert épp abban tér el erősen [[Honoré de Balzac|Balzac]] ábrázolásmódjától, hogy mindvégig e mellékszereplő szemhatárán belül marad, ráadásul Frédéric – és barátai – nem kalandorok, hanem szürke figurák. Semmi romantikus, igazi „kaland” nem bontakozódik ki a regényben, illetve, ami igen, az a legkevésbé sem lesz romantikus, inkább illúzióromboló. Az „elveszett illúzióknak”, Balzac hangütésétől eltérően itt már nincs tragikuma és hősiessége, az elmulasztott kalandok és lehetőségek ugyanolyan ostobaságoknak látszanak, mint az a kevés, mely megvalósulhatott belőlük. A regény egyik bravúrja az [[1848. februári forradalom|1848-as párizsi forradalom]] rajza: Frédéric ennek is csak közeli-távolabbi szemlélője marad, miként a regény végén [[III. Napóleon francia császár|Charles-Louis Bonaparte]] tábornok 1851. decemberi véres hatalomra jutásának. Az ''Érzelmek iskolája'' felhasznál bizonyos önéletrajzi motívumokat. Frédéric életre szóló szerelmének rajzához egy ismert párizsi műkereskedő felesége (Madame Schlesinger) szolgált modellül, a könyvben nagy szerepet játszó, fontos irodalmi szalont vezető „Múzsa” alakjában a kortársak [[Charles Baudelaire|Baudelaire]] egyik múzsájára ismertek.

* A ''[[Bouvard és Pécuchet]]'' (''Bouvard et Pécuchet'', 1881) utolsó, befejezetlenül maradt műve. Eddigi könyveiben is pátosz és romantika nélküli hangon, gyakran szenvtelennek látszó tárgyilagossággal, még gyakrabban ironikus távolságtartással rajzolta meg történetét és figuráit – bár a fogalommá vált flaubert-i szenvtelenség ''(impassibilité)'' nem egyedüli dallama írásművészetének. Utolsó regényében a gyilkos erejű, tárgyilagos, sőt idegenkedő irónia felerősödik. Két barátságba keveredő hivatalnok–kispolgárról szól, akik örökség révén pénzhez jutnak, és feladva irodai munkájukat a legkülönbözőbb vállalkozásokba fognak, melyek mind tragikomikus kudarccal végződnek. A két balek hol a mezőgazdaságot, hol az orvostudományt akarja megreformálni, hol technikai találmányokkal próbálkoznak, hol régészettel. Bouvard és Pécuchet tragikomikus szellemi „fejlődése” egyúttal az emberiség örökös kudarcait is példázza. Az író mély idegenkedését csak felerősíti a könyv mellékleteként szolgáló „Közhelyszótár” (''Dictionnaire des idées reçues'', 1913), tele a korabeli köznyelv és sajtó ostoba kliséivel.