„Arckép” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
kékít |
kékít |
||
26. sor:
[[Fájl:Nefertiti 30-01-2006.jpg|bélyegkép|jobbra|150px|[[Nefertiti]]]]
Az egyiptomi művészetben, név szerint a szobrászatban az arckép nagy fejlettséget ért el, amiről számos emlék tanúskodik. Többek között az ún. seik-el-beled (falusi bíró) és az írnok szobra egyéni jellemű alkotások. A [[ókori Görögország|görögöknél]] hosszú ideig törvények tiltották el a [[szobrászat]]ot az arcképektől. Igaz, hogy Kr. e. 540-ben állítottak először szobrot az [[Olümpia|olimpiai]] győzőnek, de ez a [[szobor]] nem annyira képmás. inkább csak emlék lehetett. Plinius is említi, hogy a görögöknél nem volt szokás az embere képmását előállítani, csak azét, aki Olimpiában háromszor győzött. A természethű arcképnek a görög szobrászatban [[Lysippos]] és fivére [[Lysistratos]] törtek utat. Amaz Nagy Sándor kedvelt szobrásza; emez az első volt. aki az arcról gipszlenyomatot készített. Ekkor keletkezhetett [[Szophoklész]] szobra, mely Rómában a laterani múzeumban van, továbbá az a néhány érdekes fej, melyet [[III. Alexandrosz makedón király|Nagy Sándor]] képmásának tartanak. [[Homérosz]], [[Aisopos]]; [[Szókratész]] és mások szobrait nem vehetjük képmásoknak, amennyiben azok nem a valóság után készültek, hanem pusztán képzeletbeli alkotások, de mint ilyenek mesterien fejezik ki az illetőknek személyéről képződött fogalmat. A [[rómaiak]] a megkezdett úton tovább haladva a szobrászat ez ágát nagy tökélyre vitték, amiről a fönnmaradt és kivétel nélkül megkapóan egyéni jellemű mellszobrokon kivül, [[
[[Fájl:Socrates.png|bélyegkép|jobbra|150px|[[Szókratész]]]]
32. sor:
[[Görögország]]ban az arcképfestés is [[III. Alexandrosz makedón király|Nagy Sándor]] idejében érte el a fejlettség magasabb fokát. Emlékek híján egy adomából következtetjük ezt. [[III. Alexandrosz makedón király|Nagy Sándor]] egy ízben halállal fenyegette [[Apelles]]t, kedvenc udvari festőjét, amiért hívatlanul betoppant hozzája. A festő azzal menté magát, hogy egy udvari ember küldte oda, de nem tudta annak nevét. A mentegetődzés már-már hiába való volt, mikor a művész író-vesszőt vesz első és falra oda veti az illetőnek képmását, melyet a fejedelem azonnal fölismer és a festő meg volt mentve. A legújabb időben [[Egyiptom]]ban [[Fayum]] mellett sírokban talált és a Kr. u. III. századból való arcképek, melyek a Graff-féle gyűjteményben összeállítva egész Európát bejárták, a görög arcképfestészetet eddig nem is sejtett tökély magaslatán mutatták be. Ez arcképek, melyek viaszos festékkel készültek, élénk kifejezés és egyéni jellem tekintetében méltó társaik a velük egyidejű római mellszobroknak.
A klasszikus korbeli arckép-festés technikai és művészeti hagyományainak elhalványult nyomaival találkozunk a római katakombákban előforduló néhány arcképen: Valamivel későbben; mit kor a [[mozaik]] képek dívtak, a festés e korlátolt technikája is megpróbálkozott az arcképpel, aminek példája a [[ravenna]]i San Vitale templomban [[I.
Századokig tartó szünet után kezdett ébredni az emberben az egyéni tudat és vele együtt az arckép ismét helyet foglalt a szobrászat és a festészet feladatai sorában.
| |||