„Korea a Japán Birodalom részeként” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
a (első személyű megfogalmazás)
=='''Előzmények'''==
===Korea és Japán megszállás előtti kapcsolata, Japán-ellenesség fogalma===
Korea és Japán kapcsolata régre nyúlik vissza, most csak azokat emeljük ki, ami Korea megszállása szempontjából lényegesek. Mindenképp meg kell említenünk a [[Tojotomi Hidejosi]] japán sógun idején szerzett élményeket, mikor Tojotomi Korea belpolitikai megosztottságát kihasználva 1592-ben lerohanta az országot. Bár eredeti célja nem a Koreai-félsziget volt - hanem a Ming-Birodalom -, de ezen lépésének eredményeképpen alakult ki Koreában a Japán-ellenesség fogalma, amely a mai koreai gondolkodásra Észak-, és Dél-Koreában is hatással van. Az [[Imdzsin-háború]] egészen 1598-ig tartott, hatalmas károkat hagyva maga után a Csoszon Királyságban. Nem csak emberveszteségek és épületrongálódások sújtották az országot, de nagyon fontos ősi koreai írások is megsemmisültek. Ez azt jelentette, hogy ezzel együtt az ország régi emlékei örökre elvesztek. A Japán-ellenesség jelképévé vált továbbá [[I Szunsin|Li Szun Sin]], aki erőhátrányban semmisítette meg a Japánjapán hajókat a Hanszanhanszan-szigeteki tengeri ütközetben.{{refhely|Csoma Mózes (2016): ''Korea, Egy nemzet két ország - a közös gyökerektől'',Napvilág Kiadó, Budapest, 2016 (harmadik, bővített kiadás), 40-44. oldal|}}
 
===Imo-incidens===
A1875-ben, 19.századbanhogy aza elsőJapán támadástBirodalom Japánkierőszakolja 1875-benhárom mértekoreai kikötő megnyitását, megtámadta a [[Csoszon|Csoszon Királyság]] Kanghvakanghva-sziget partiszigeti erődítményeireerődítményeit. A japán császári haditengerészethez tartozó Unjo hadihajó figyelmeztető jellegű támadása után további két hadihajóból és három csapatszállító hajóból álló „követséget” küldött a koreai udvarhoz, hogy kierőszakolja Csemülpo, Puszan, és Vonszan kikötő megnyitását. Így 1876 holdnaptár szerinti második hónapban aláírták a koreai udvar képviselői azt a szerződést, mivel megnyílt a három kikötő, és biztosítva lett a japán alattvalók területenkívülisége, és áruik vámmentessége. A külföldi kereskedők beözönlésével növekedett a gazdasági válság. Az országos elégedetlenséget növelte, hogy a koreai kézművesség helyzete rosszabbodott, és a nagybirtokos réteg, – hogy növelje a mezőgazdasági termékek exportjának arányát – kizsákmányolta a parasztságot. A királyi hadsereg homokkal és agyaggal kevert rizsen élt, zsoldjukat egy egész éven át nem kapták meg. Ennek következtében 1882. július 23-án katonai felkelés tört ki ([[Imo Kunran]] vagy Imo-incidens).[[Fájl:ImoIncident ToyoharaChikanobu (2).jpg|bélyegkép|balra|"1882-es koreai felkelés" — fametszet Csikanobu Tojoharától, 1882 {{refhely|https://en.wikipedia.org/wiki/Japan%E2%80%93Korea_Treaty_of_1882|}}]]
[[Szon Szun Gil]] vezetésével a katonák és elégedetlen polgárok a japán képviselet épületéhez mentek, és felgyújtották azt. Ezután a királyi palotához mentek és távolítottak el számos minisztert. A japánbarát kormány helyett egy új kormány létrehozatalát kísérelték meg. Élére - önkényesen - [[Hungszon Tevongun|Hungszon Tevongunt]] helyezték. A Japán Császárság erre reagálva háborúval fenyegette meg az újonnan alapult kormányt, mit elkerülve 1882. augusztusában aláírták az [[incsoni szerződés|incsoni szerződést]], melynek V. pontja szerint Japán csapatokat küldhet Szöulba akiknek ellátása a Csoszon Királyság feladata. A hétszáz fős japán katonai egység bevezénylésének hivatalos oka "megvédeni saját állampolgárait". Továbbá az egyezmény kötelezte a koreai kormányt, hogy küldjön követeket Japánba bocsánatkérés céljából, nyissa meg Janghvadzsina janghvadzsini kikötőt, és, hogy engedélyezze a japán hivatalnokok szabad működését az országon belül. A felkelés közben megölt japán állampolgárokat tiszteletadással eltemették, a felkelés vezetőit kivégezték. Tevongun kormánya megígérte, hogy saját költségén újjáépíti a japán képviselet leégett épületét és kárpótlásként fizet 500 ezer jen hadisarcot a Japán Birodalomnak. {{refhely|https://books.google.hu/books?id=fiSgjPJgJ_MC&lpg=PA40&ots=bw5pwX9Vts&dq=september%201882%20korea&hl=hu&pg=PA40#v=onepage&q&f=false|Chong Ik Eugene Kim,Han-Kyo Kim: ''Korea and the Politics of Imperialism,1876-1910'' page 38-41, 44-45, 51|}} {{refhely|Csoma Mózes (2016): ''Korea, Egy nemzet két ország - a közös gyökerektől'',Napvilág Kiadó, Budapest, 2016 (harmadik, bővített kiadás), 62-77.oldal|}}
===Kínai befolyás és a Kínai-japán ellentétek fokozódása===
[[Kodzsong koreai császár|Kodzsong király]] felesége ([[Mjongszong koreai császárné|Min királyné]]) és családja a kínai udvartól kért segítséget Tevongun és a japánokkal szemben. A háromezer fős, Kínától kapott egységgel megbuktatták Tevongun és kormányát, hogy visszaállítsák a kínai hatalmat (később a kínai egység Koreában maradt, hogy figyelemmel tartsa a [[Hanabusa Jositada]] kísérete miatt küldött kétszáz japán katonát és a japán befolyás alakulását). Tevongunt letartóztatták, és Paotingbe helyezték életfogytig tartó rabságba. Míg a koreai kormány az incsoni szerződés megkötésével volt elfoglalva, közbenaddig a főváros keleti részeiben kínai hatóságok törtek be váratlanul lakóházakba, 170 személyt letartóztatva. A független ország nevében 10 embert végeztek ki, a többit koreai hatóságoknak adták át további kihallgatások és nyomozások céljából. Japán részről nem történt az eseményre való reakció, ugyanakkor a koreai kormány két magas rangú hivatalnokot küldött Pekingbe, hogy "megköszönjék" a Mennyei Birodalomnak. 1882 szeptemberében létrejött a koreai-kínai megállapodás, miben Kína megerősítette koreai hűbéri függését. A kínai függéssel szemben létrejött fiatal arisztokratákból álló ([[jangban]] családokból származó) liberális Reformpárt, ami [[Kim Ok-Kjun]] vezetésével vissza akarta visszaszorítaniszorítani a kínai befolyást (úgy, hogy közben a jó kapcsolatokat Kínával fenntartja), és az elmaradott Koreát a japán modernizáció eszközével fellendíteni. Ezen célt persze nehezebb volt a való életben kivitelezni. Mire 1884. áprilisában Kim Ok-Kjun visszatért Szöulba, a Kína-ellenes emberek száma megnőtt, és a feszültség egyre elviselhetetlenebb lett (az 1883 végi amerikai-koreai kapcsolatfelvétel és az amerikai és német tanácsadók látogatása a királyhoz csak olaj volt a tűzre). Takezoe miniszter és Kim Ok-Kjun októberi találkozásával felvetődöttúgy atűnt Japán hajlandó még többjobban Japántámogatni támogatása lehetőségepártot. Kim a Min család reakciójától félve jobbnak látta először lépni, ezért 1884. december 4-én a párttal palotaforradalmat indított, majd reformprogramját megfogalmazva kormányt alapított (érdekes módon a japán kormány csak december 11-én hallott először a puccsról). A kínai katonaság (Vu hadvezérrel az élen) és a japánJapán-ellenes szöuli lakosság december 6-ra feloszlatta a pártot, megmaradt tagjai és japán segítői pedig Japánba (Takezoe Incsonba) menekültek. [[Inoue Kaoru]] hozta ki Takezoet (kit később leváltottak) Koreából, miután felmérte a japán polgárokat ért károkat és szerződésben megkapta Koreától a kárpótlást (bocsánatkérés a királytól, 110 ezer jen az áldozatok családjainak, gyilkosok megbüntetése, stb.). Egy új, Kína és Japán közti békés megállapodás kötése a Japánban egyre fokozódó Kína-ellenesség és a Szöulban történtek miatt szükségessé vált.{{refhely|https://books.google.hu/books?id=fiSgjPJgJ_MC&lpg=PA40&ots=bw5pwX9Vts&dq=september%201882%20korea&hl=hu&pg=PA40#v=onepage&q&f=false|Chong Ik Eugene Kim,Han-Kyo Kim: ''Korea and the Politics of Imperialism,1876-1910'' page 38-41, 44-45, 51|}} {{refhely|Csoma Mózes (2016): ''Korea, Egy nemzet két ország - a közös gyökerektől'',Napvilág Kiadó, Budapest, 2016 (harmadik, bővített kiadás), 62-77.oldal|}}
 
===Kínai-japán ellentétek kiteljesedése===
 
===Min királyné meggyilkolása és Korea befolyásáért való harc===
Az egyre nagyobb japán nyomás hatására Min királyné vezetésével a nacionalista koreai nemesség kibuktatta a kormányból a Japán-barát minisztereket. Válaszul, 1895. október 8-án [[Miura Goró]] bérgyilkosokat fogadott föl, és megölette Min királynét, testét pedig elégettette. Miura bábkormányt alakított ki (Kodzsong királyt pedig őrizetbe helyezte). A nemzetközi elégedetlenség hatására a japán kormány bíróság elé helyezte Miurát, de bizonyíték híján felmentették.{{refhely|Csoma Mózes: ''Koreai csaták és harcosok'', Budapest, 2011, 93.oldal|}} A Japán-ellenesség fokozódott, és a koreai nemesség az oroszokhoz fordult támogatásért (a kínaiak helyett). A nemesek a királyt az orosz követség épületébe szöktette. Megtörtént az orosz kapcsolatfelvétel, amely során Oroszország 3 millió jen kölcsönt adott a japán adósságok visszafizetéséhez, tanácsadókat és kiképzőtiszteket helyezett Koreába (az oroszok csak egy háromezer fős koreai hadsereg felállítására adták az áldásukat). Kodzsong király önálló palotát építtetett és 1897-ben felvette a császári címet (így egy rangban állt a japán császárral). Ezzel [[Koreai Császárság]] (Tehan Jeguk) lett az ország neve. Az orosz barátság akkor vett száznyolcvan fokot, mikor a régi orosz követet lecserélték [[Alexis de Speyer]] követre, aki cári csapatok megszállását szorgalmazta az ország északi részén. A koreai kormány nem kért többet Oroszország segítségéből, s a kiképzőtisztek, tanácsadók és Speyer követ elhagyta az országot (Oroszországnak nem érte volna meg megkockáztatni Korea birtoklását a lehetséges Japán konfliktus miatt). Többé Korea nem tudott megbízni az oroszokban{{refhely|Csoma Mózes: ''Koreai csaták és harcosok'', Budapest, 2011, 94-96.oldal|}}, s lényegében '''magára maradt''' a térségben. <br> Korea északi részén a jelentős mértékű erőforrások kiaknázásának lehetőségére több ország is felfigyelt. Az amerikaiak, franciák, oroszok, angolok mind befektetni akartakartak. Ezek közül az amerikaiak vasútvonal kiépítési szándékát emelnénk ki, minek jogát 1898-ban adták át a japánoknak. Azért is, mert ekkorraEkkorra a japánok kezébe került a mai Dél-Korea területének távíró-hálózata, két vasútvonal, a bányaipar legnagyobb része, valamint a tengeri partszakasz halászati koncessziói is.{{refhely|Csoma Mózes (2016): ''Korea, Egy nemzet két ország - a közös gyökerektől'',Napvilág Kiadó, Budapest, 2016 (harmadik, bővített kiadás), 62-77.oldal|}} <br> Az orosz-japán kapcsolatok kiélesedésével a Koreai-félszigetnek központi (pontosabban - később - stratégiai) szerepe lett a két ország kapcsolatát illetően. Az orosz cár azzal az ajánlattal lépett elő a japán kormánynak, hogy a Koreai-félszigetetfélszigeten a 39.szélességi foktól az északi határfolyókig alakítsanak ki egy semleges zónát, amivel el tudnák választani a két ország érdekszféráját. A Japán Birodalom nem engedélyezte, s ezzel 1904-ben kitört az [[Orosz–japán háború|orosz-japán háború]]. Japán aláíratta Koreával a szabad csapatmozgásokról szóló egyezményt a Koreai-félsziget területén, ezzel még közelebb húzva magát Koreához. '''Az 1905. májusi orosz vereséget követően a félsziget Japán befolyása alá került'''.
 
==Protektorátusi szerződés aláírása==
# A Korea és Japán között mostanáig megkötött szerződések és egyezmények továbbra is érvényben maradnak, azok kivételével, amelyek ellentmondanak a jelen szerződésnek.
# A japán kormány kezeskedik a Koreai Császári Ház biztonságáról és nagyságának tiszteletben tartásáról.” {{refhely|Csoma Mózes (2016): ''Korea, Egy nemzet két ország - a közös gyökerektől'',Napvilág Kiadó, Budapest, 2016 (harmadik, bővített kiadás), 73.oldal|}}
Később megalakult [[I Vanjong|Li Van Jong]] volt oktatásügyi miniszter (Koreában a mai napig a nemzet árulójának tartják) bábkormánya, ahol a kül- és belügyekért Itó Hirobumi volt a felelős. Itó hatalma alá tartozott továbbá a koreai japán egység ([[Kankoku Csuszacugun]]), a csendőrség, és a koreai rendőrség is. Kodzsong király még követeket küldött Hágába, hogy segítséget kérjen a békekonferencián ülésező nagyhatalmaktól, de a misszió sikertelen volt. 1907-ben a király lemondott, és [[Szundzsong]] trónörökös vette át a helyét, kit bábként mozgatott a japán vezetőség. A koreai minisztériumokban eddigre már mindenhol japán miniszterhelyettesek ültek.
 
==Koreai ellenállás 1910 küszöbén==
Korea 1910-es megszállásról szóló szerződéskötését megelőzően több országos demonstrációra került sor,. és szervezetlenSzervezetlen - főleg parasztokból és volt katonákból álló - Japán-ellenes szervezetekcsoportok jöttek létre, amelyek az Imdzsin háború egységeihez hasonlóan az [[üibjong]] (az igazság harcosai) nevet viselték.{{refhely|Csoma Mózes: ''Koreai csaták és harcosok'', Budapest, 2011, 108.oldal|}} Legkiemelkedőbb esemény az 1909. október 26-ai merénylet, mikor a Harbini vasútállomáson egy koreai aktivista, [[An Dzsunggun|An Dzsung Gün]] lelőtte az Oroszországgal tárgyalni kívánó Itó Hirobumit. An Dzsung Gün a mai napig mindkét Koreában nemzeti hősnek van tekintve, és a Japán-ellenesség jelképévé vált.
 
==Japán általi megszállás formálissá tétele==
[[Fájl:General power of attorney to Lee Wan-Yong signed and sealed by Sunjong.jpg|bélyegkép|jobbra|A szerződés, Szundzsong király által lepecsételve, de nem aláírva. {{refhely|https://en.wikipedia.org/wiki/Korea_under_Japanese_rule|}}]] Most, hogy se kínai, se orosz hatalmak nem állták Japán útját, és a nyugati nagyhatalmak sem tiltakoztak (sőt, úgy vélték a fejlett országoknak joguk van uralkodni a fejletlenebb felett, mert ez javára válik a gyarmatnak is, és a gyarmattartónak is{{refhely|Edwin O. Reischauer: ''Japán története'', Maecenas Könyvkiadó, 1995, 133.oldal|}}) 1910. augusztus 22-én a Japán Birodalom formálisan is annektálta a Koreai-félszigetet. A szerződést Li Van Jong, Korea miniszterelnöke, és [[Teraucsi Maszatake]] írták alá. Ezt követően hatalmas ellenállás bontakozott ki az ország különböző pontjain, de a Koreai Helyőrség (később Koreai Hadsereg/csosen-gun) aktivitása miatt a függetlenségi mozgalom Mandzsúria területén teljesedett ki. Vezetője [[Sin Cse Ho]] lett. A Japán-ellenesség dübörgött, és előkerültek a régmúltból olyan nemzeti hősök, mint Li Szun Sin vagy [[Ülcsi Mundok]].
 
==1919. március elsejei megmozdulás==
A japán elnyomás ellen azért nem tudtak a koreai nacionalisták hatékonyan és egységben fellépni, mert véleményük annak mikéntjéről merőben eltért. Vagy nyugati reformokkal felfegyverkezve szerettek volna küzdeni, vagy a konfuciánus értékekhez és koreai tradíciókhoz visszanyúlva ellenállni, vagy megint mások a marxista ideológia felhasználásával szerettek volna fellépni. Ugyanakkor Kodzsong császár temetése elő tudta készíteni a hátterét egy felkelésnek.{{refhely|Linda Karen Miller: ''Japanese Colonialism in Korea 1910-1945 - A document-based Essay Exercise'', 2.old.|}} <br>
A Koreai-félsziget függetlenségi törekvései 1919. március 1-jén ([[Számil undong]] vagy [[Március elsejei mozgalom]]) bontakoztak ki, mikor Kodzsong király temetésének alkalmából hatalmas tömeg gyűlt össze a fővárosban. Kiadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, minek harminchárom aláírója (főleg civil és vallási, magas pozícióban levő személyek írták alá), később önnön elhatározásból adta fel magát a japán seregnek. A nyilatkozat kimondta Korea függetlenségét, annak más országokkal való egyenértékűségét.{{refhely|Ji Eun Park: ''In Search for Democracy: The Korean Provisional Government'', Wesleyan University, 2009|}} A tüntetések vidékre is kiterjedtek, és a mozgalom egyre nagyobb méreteket öltött (a fővárosban körülbelül 300 ezren tüntettek). Az utcára kivonuló tömeg nemzeti lobogóval a kezében a „Dae Han Min Guk Man Sei” mondatot kántálva haladt. A japán, Koreába küldött katonai egységek és a Koreai Hadsereg gyorsan felszámolta a megmozdulásokatmegmozdulást. A megtorlás hatalmas méreteket öltött. 47 ezer embert tartóztattak le (Szodemun börtöne a koreai Terror Háza lett), vetettek börtönbe, és körülbelül 7500 embert ítéltek halálra.{{refhely|https://www.britannica.com/place/Korea#ref411619|}} A fogvatartottak között volt az 5 év börtönre ítélt, majd egy évre rá kínzásokban meghalt [[Rju Gvanszun]] is, aki a megmozdulás egyik szervezője volt.[[Fájl:Seodaemunprisonbarracks.jpg|bélyegkép|jobbra|Barakkok Szodemunnál {{refhely|https://en.wikipedia.org/wiki/Seodaemun_Prison|}}]] <br> Megindult a migráció az Orosz Birodalom (később Szovjetunió) és a Kínai Császárság felé. A '''katonai elnyomás''' hatására három ideiglenes kormány alakultalapult, mind különböző helyenhelyeken. Az egyik Vladivostokban, a másik Sanghaiban, és a harmadik Szöulban. Végül a kormányok vezetői úgy döntöttek egyesítik erőiket, és ezzel Sanghaiban (ahol a legbiztonságosabb) megalakult az [[Li Szin Man]] (Syngman Rhee) vezette [[A Koreai Köztársaság ideiglenes kormánya|Ideiglenes Kormányzat]], amely 1919 szeptembere és 1945 között, Korea függetlenedéséig működött, s hagyatéka a mai napig észrevehető a koreai politikában. {{refhely|Ji Eun Park: ''In Search for Democracy: The Korean Provisional Government'', Wesleyan University, 2009|}} A kormányzat megalapulásával Koreai Császárság helyett az országnak a Koreai Köztársaság (Taehan Minguk) nevet adták. Az elnevezést Dél-Korea 1948-tól használja, s politikai gyökereit is az Ideiglenes Kormányzatig vezeti vissza.<br> Az eseményeket az 1926-os [[Arirang film (1926)|Arirang]] című film dolgozza föl, minek rendezője maga élte meg az eseményeket (a börtönévei alatt szerzett tuberkulózisban halt meg).{{refhely|Csoma Mózes (2016): ''Korea, Egy nemzet két ország - a közös gyökerektől'',Napvilág Kiadó, Budapest, 2016 (harmadik, bővített kiadás), 80-82.oldal|}}
 
==Függetlenségi harcok, merényletek==
1919 után több függetlenségi harcra is sor került. 1920-ban megalakult a [[Csve Ho Rim]] és [[Kim Hvi Cson]] vezette Szolbákán nevű hadsereg, mely a Poszjet-régióban mért támadást a japánokra. Júniusban pedig [[Hong Dzsva Dzsin]] parancsnok vezetettindított támadást a megszálló seregre, majd egyesülve [[Kim Dzsva Dzsin]] csapataival októberben, (Csonszánrigyőzelmet völgyben)tudott majdnemaratni egya hétenjapánok át tartó harcban aratott győzelmetfölött. 1921-ben a szovjet polgárháború (fehérgárdista csapatok is voltak a koreai függetlenségi seregben) és a japán megtorlóhadjáratok miatt lecsendesedtek a függetlenségi törekvések.
[[Fájl:Arrested Lee Bong-chang.JPG|bélyegkép|balra|Li Bong Csang letartóztatása {{refhely|https://en.wikipedia.org/wiki/Korean_Patriotic_Organization|}}]]
A következő 1919-hez hasonló megmozdulás 1926.június 10-én történt Szundzsong császár temetésének alkalmából. A fővárosban körülbelül 250 ezer ember gyűlt össze. Az eleinte nem tüntetés céljából összegyűlt tömegben hazafias diákok osztogatták a függetlenséget hirdető röpcédulákat. A tömegben általános felbolydulászavar jött létrekeletkezett, de a hatóságok gyorsan megszüntették és kiemelték a zavart keltő vezetőket. Ez után többször is megkísérelték meggyilkolni a japán főkormányzót. 1928 júniusában az Amnok-hídra helyezett bombát egy merénylő, mivel úgy értesült, hogy a főkormányzó vonata éppen azon a hídon fog áthaladni. A merényletet annak bekövetkezte előtt elhárították.
<br> A koreai függetlenséget 1932 évében többször is vissza szerették volna állítani. Először januárban kísérelt meg [[Li Bong Csang]] a [[Szakurada Kapu|Szakurada Kapunál]] kézigránátot dobni [[Hirohito japán császár|Hirohito japán császárra]], de elvétette dobását. Csak egy testőr sérült meg az incidensben.
A következő merénylet áprilisban történt, mikor [[Jun Bong Gil]] koreai függetlenségi harcos - ugyanúgy - kézigránátot dobott a sanghaji Hungkou parkban a császár születésnapját ünneplő tömegbe. Többen súlyos sérüléseket szenvedtek, továbbá meghalt [[Sirakava Josinori]] japán tábornok és egy magas rangú kormánytisztviselő, Szadadzsi Kavabata is. Mindkét merénylőt halálra ítélték.
 
==A koreai nép helyzete és a 731-es alakulat==
{{bővebben|731-es alakulat}}
1910 és 1945 között a koreaiak - amennyire tudtak - kultúrájuk megőrzésére törekedtek, ugyanakkorhabár aez japánokkicsit enneksem elnyomásátvolt célozták megegyszerű. A japán vezetőség megtiltotta a koreai nyelv és történelem tanítását, ezért a korban sok történelmi dokumentumotdokumentum égettettteksemmisült elmeg. A népet kötelezték a japán név felvételére ([[Szósi-kaimei eljárás]]), és arra, hogy japánul beszéljenek. Az iskolákban japánul folyhatott csak a tanítás. Sok koreai gazdának vették el a földjét vagy kényszerítették, hogy a termésből adózzon Japánnak. Koreai kézben levő vállalkozásokat és épületeket tulajdonítottak el, mit később katonai vagy állami célokra használtak. <br> AzJapán az 1919-es megmozdulás után a kemény kritikákra válaszolva valamivel könnyített elnyomó szabályozásán. MegengedtékMegengedte néhány koreai könyv és újság publikációját, és a japán kormány támogatni kezdte az oktatásügyet, infrastruktúrát és kormányhivatalok építését. {{refhely|Linda Karen Miller: ''Japanese Colonialism in Korea 1910-1945 - A document-based Essay Exercise'', 2.old.|}} A háttérben viszont ugyanúgy Japán mozgatta katonai erőivel a szálakat. Erre kiváló példa a [[731-es alakulat]] megléte, minek legismertebb alakja [[Isii Siró]]. A 731-es alakulat a Japán Császári Hadsereg titkos biológiai és vegyi hadviselési egysége volt, mi páratlan brutalitással folytatott tömeges emberkísérleteket és népirtást a második kínai–japán háború (1937–1945) és a második világháború (1939-1945) során Mandzsúriában. {{refhely|https://hu.wikipedia.org/wiki/731-es_alakulat|}}
 
==II. világháború és függetlenedés==
A Japán Császárság II. világháborúban való részvételével a háborúból Csószonnak is ki kellett vennie részét. A Koreai-félsziget területén végezték a hadiiparban előállított fegyverek és eszközök egy részét, mivel egyenes arányban nőtt a hadsereg szükségleteit ellátó kohászat, kitermelőipar, vegyipar, és áramtermelés mértéke is. Bevezették az általános munkaszolgálatot (több százezer koreai lett Japánba hurcolva), és egyre többen vonultak be a Koreai Hadseregbe, ami természetesen a császári haderő részét képezte. 1940-ben 145 ezer fő, 1941-ben már 250 ezer fő volt tagja. {{refhely|Csoma Mózes: ''Koreai csaták és harcosok'', Budapest, 2011, 125.old.|}} Ezzel egyidőben ellenállását kifejezve az Ideiglenes Kormányzat hadat üzent az újonnan megalakuló Felszabadító Hadsereggel a Japán Birodalomnak és Németországnak is. 1943 végén Franklin Roosevelt, Winston Churchill, és Csang Kaj-sek megállapodott, hogy a Koreai-félsziget „megfelelő időben” függetlenedni fog.{{refhely|Nahm C. Andrew: ''Korea - Tradition and Transformation. A History of the Korean People'', Hollym. New Yersey és Söul, 1988, 329.old.|}} Ehhez később Sztálin is áldását adta. 1945 februárjában Sztálin ígéretet tett, hogy a szovjet csapatok is bekapcsolódnak a távol-keleti harcokba. {{refhely|Csoma Mózes: ''Koreai csaták és harcosok'', Budapest, 2011, 129.old.|}} A [[Potsdami konferencia|potsdami konferencián]] a résztvevő hatalmak megállapodtak, hogy a Koreai-félszigetet két megszállási övezetre osztják. A 38. szélességi foktól északra a szovjet csapatok, délre az amerikai egységek vonulnak be és fegyverzik le a japán megszálló sereget. AzA szovjetek minél közelebb értek Szöulhoz, a Koreában lévő japán kormányfő, [[Abe Nobujuki]] annál jobban lett kompromisszumkész a függetlenségpártiakkal. Először [[Szong Dzsin U]]-t, majd elutasítása után [[Jo Un Hjong|Jo Un Hjongot]] kérte meg az ideiglenesIdeiglenes közigazgatásiKözigazgatási bizottságiBizottság vezetésének feladatával. Jo Un Hjong cserébe a politikai jogok visszaállítását, politikai foglyok szabadon bocsájtását, és egy koreai rendvédelmi egység felállítását kérte. Az ajánlatot mindkét fél elfogadta, ezzel megalakulhatott a [[Koreai Függetlenség Előkészítő Bizottság]], mely később a kormány szerepét töltötte be.{{refhely|Csoma Mózes: ''Koreai csaták és harcosok'', Budapest, 2011, 133.old.|}} Kikiáltották a Koreai Népköztársaságot. <br> Az amerikaiak Japán megszállása után Korea felé vették az irányt, mivel onnan kommunista szervezetek alakulásáról kaptak hírt. [[Douglas MacArthur]] parancsára törvényen kívül helyezték az új kormányt, és az élre - újra - a japán főkormányzót helyezték. Utóbbi intézkedését a tömeges tiltakozás miatt azonnal visszavonta. Az északi, kommunista részben sorra államosították az előzőleg japán kézben levő gyárakat és vállalatokat. Így, hogy a délen hazaárulóknak tartott Kommunista Párt nem tudott népszerűségre szert tenni, csak északon tudott kibontakozni, és ezzel a Koreai-félszigeten két központ alakult ki, (Phenjanban az Észak-koreai Kommunista Párt és Szöulban a Koreai Köztársaság), a japán megszállókat felváltva.
 
==Naisen ittai==
 
==A megszállás hatásai röviden==
A megszállásnak nem csak gondolkodásbeli hatása volt, de számos olyan eseménysorozatot indított el, mivel indokolható például a Koreai-félsziget megosztottsága is. <br> [[Kim Ir Szen]], a későbbi észak-koreai diktátor családja a megszállás és országos éhínség hatására költözött Mandzsúria területére, és a kínai Csilinben a Jüven Középiskola diákjaként csatlakozott az ott működő titkos marxista szervezethez. Az észak-koreai dokumentumok alapján ő maga volt a Pektuszan vidékén létrejövő Japán-ellenes csapatok egyik vezére és alapítója. {{refhely|Lankov, Andrei. Stalin to Kim Il Sung: ''From Stalin to Kim Il Sung - The Formation of North Korea 1945-1960'', 52.old.|}} 1942-re Kim Ir Szen a Vörös Hadsereg kapitányi pozíciójáig emelkedett. Ekkor vette fel az Il Szong utónevet, ami „Japánt legyőzőt” jelent (cirill betűs átírásban vált Ir Szenné).<br>A japán megszállás hatására döntöttek úgy a potsdami konferencián résztvevő nagyhatalmak, hogy a Koreai-félszigeten két nemzet beavatkozására van szükség, ezzel két eltérő ideológiájú félszigetet létrehozva, mi később a [[Koreai háború|Koreai-háborúhoz]] vezetett.
 
==Megszállás utáni koreai-japán kapcsolat==
A bocsánatkérés japán részéről nem azonnal történt. A három évtizedben, ami követte a megszállást, Japán próbálta helyrehozni szomszédaivalszomszédjaival kapcsolatait. DeViszont a probléma a japán bocsánatkéréssel az, hogy egyrészről a szomszédok számára nem elég kielégítő, másrészről, Japán úgy véli, hogy ha el is ismerné teljes mértékben történelmi hibáit, újabb és újabb vádak alá kerülne, és nem születne tényleges megbékélés. Japán az akkori katonai vezetőséget és civil szövetségeseit hibáztatja a történtekért, s a társadalom többi részét csak áldozatnak tartja. Az 1950-es és 1960-as években a Kínai Népköztársaságnak is célja volt rendbe hozni Japánnal ha nem is politikai, de gazdasági kapcsolatait, ezért elfogadta ezt az álláspontot. A Japán történelemtankönyvekben is "helytelen háborúnak" van címezve, mit az agresszió hatott át nem csak szomszédaiszomszédjai felé, de a japán polgárok felé is. <br> Korea és Japán kapcsolata Kínáénál már bonyolultabb. Az 50’1950-60’es és 1960-as években készült Déldél-Koreaikoreai történelemkönyvek megkérdőjelezik a megszállás legalitását, politikai elnyomásról, a nép helyzetének ellehetetlenítéséről, Korea gazdasági kiaknázásáról ír. Kora hősei azok a japánJapán-ellenes ellenálló mozgalmakat vezető személyei voltak, akik az 1945-ös „felszabaduláshoz” vezettek. A Déldél-Koreaikoreai 1961-es katonai puccs után már a koreai emberek „Japán fölötti győzelmét”, „saját erőből való függetlenedését” emeli ki a kormány. Ezzel szemben [[Pak Csong Hi|Park miniszterelnök]] csodálta a [[Meidzsi-restauráció|Meiji restaurációs modellt]], s követendő példának tekintette ahogy Japán a háború után talpra tudott állni. Dél-Korea Észak-Koreától baráti köteléket nem várva Japán felé kezdett közeledni. A japán külügyminiszter „mély bűnbánatot” fejezett ki a múlt iránt, de Dél-Koreát inkább az érdekelte, hogyan fog Japán kárpótlást nyújtani a múltban történt károkért. Egyezség született, miszerint Japán lemond a japán tulajdonokról, amit Koreában hagyott 1945-ben, és megígérte, hogy a jóvátétel helyett segít helyreállítani Dél-Korea gazdaságát. Japánnak azért is volt fontos megőriznie Dél-Koreával a jó viszont, hogy az határt tudjon képezni kommunista szomszédjai és önmaga közt.{{refhely|Michael Lewis (eds.):''History Wars and Reconciliation in Japan and Korea - The Roles of Historians, Artists and Activists'', Palgrave Macmillan, US, 2017|}}
<br> A II. világháború alatti '''koreaiak [[vigasznő|vigasznőknek]] kényszerítése''' különösen kényes kérdés lett napjainkban. Míg a koreai propaganda csakis a japánokat, illetve a japán hadsereget hibáztatja a sok nő és lány elhurcolásáért vigasznőnek, addig ez a probléma annál sokkal többrétűbb. {{refhely|http://www.japantimes.co.jp/news/2015/03/01/national/politics-diplomacy/park-urges-japan-to-resolve-comfort-women-issue-while-aging-victims-still-alive/#.WQdHy9wlHIV|}} Több vigasznő bevallása szerint nem japánok vagy a japán hadsereg hurcolta el őket (ugyanez elmondható az amerikai csapatokra), hanem saját családjuk adta be őket pénzért cserébe, vagy egy koreai kerítő tette ugyan ezt. Máig több száz volt vigasznő pereli saját kormányát az emberi méltóságok megszegése miatt, mert a dél-koreai kormány az 1960-as és 1970-es években szexuális célzatú kereskedelmet folytatott az amerikai állomásozó sereggel, és kényszerítette őket, hogy prostituáltként dolgozzanak. Ugyan ez elmondható a japán megszállás alatt történtekre.{{refhely|http://www.japantimes.co.jp/news/2014/07/12/asia-pacific/ex-south-korean-comfort-women-for-u-s-troops-sue-own-government#.WQdHx9wlHIV|}}
 
168

szerkesztés