„Paleozoikum” változatai közötti eltérés

egy bájt hozzáadva ,  13 évvel ezelőtt
Indokolatlan kötőjelek kivétele (lásd Vita:Földtörténeti korok#Magyar elnevezéssor)
a
(Indokolatlan kötőjelek kivétele (lásd Vita:Földtörténeti korok#Magyar elnevezéssor))
== Tektonikus mozgások, éghajlat ==
 
Földrajzilag a paleozoikum a [[Pannotia]] szuperkontinens szétszakadása után kezdődik, mely egy időbe esett az első globális jégkorszak végével (lásd a Varanger eljegesedést és a hógolyó földet). A paleozoikum során két nagy eljegesedés volt, az [[ordovícium]] végén és a [[karbon (időszak)|karbon]]-[[perm (időszak)|perm]] határon. Ezek a déli pólus környékén alakítottak ki vastag jégtakarót, a Gondwana részein.
 
A korai paleozoikum folyamán a Föld szárazföld-tömegeszárazföldtömege számos kisebb kontinensre töredezett. A korszak vége felé haladva a kontinensek a [[Pangea]] szuperkontinensben egyesültek, mely magában foglalta a Föld szárazföldjének nagy részét.
 
A paleozoikum során zajlott a kaledóni tektonikai ciklus (570-350 mya) és a variszkuszi (hercyniai) tektonikai ciklus (400-230 mya). (Egy-egy ciklus az óceánok szétnyílását, összezáródását, a kontinensütközést és az üledéktömeg felgyűrődését foglalja magába.)
== Éghajlati viszonyok ==
 
A korai kambriumban az éghajlat enyhe volt kezdetben és egyre melegedett a kambrium folyamán, amint a tengerek elérték a második legmagasabb szintet. Ezt a felmelegedési folyamatot ellensúlyozta, hogy a [[Gondwana]] dél felé mozdult nagy sebességgel, így az ordíviciumban Nyugat-Gondwana (Afrika és Dél-Amerika) közvetlenül a déli sark felett helyezkedett el. A korai paleozoikum éghajlata szintén erősen változó zónánként, mely azt eredményezte, hogy a globális éghajlat ugyan melegedett, de az akkori élőlények élettere – a kontinensek talapzatának tengeri környezete – egyre hűvösebbé vált. A Baltikum (Észak-Európa és Oroszország) és [[Laurentia]] ([[Észak-Amerika]] keleti része és [[Grönland]]) mégis a trópusi zónában maradt, miközben [[Kína]], [[Ausztrália]] mérsékelt vizekben feküdt. A korai paleozoikum hirtelen ért véget a rövid, de súlyosnak látszó [[késő- ordovíciumi jégkorszak]]kal. Ez a hideg okozta a második legnagyobb [[fanerozoikum]]i tömeges kihalást.
 
A középső- paleozoikumban jelentős stabilitás figyelhető meg. A tengerek szintje a jégkorszak miatt csökkent, de a [[szilur]] és [[devon (időszak)|devon]] folyamán lassan visszaállt. A Baltikum és Laurentia lassú összeolvadása és a Gondwana részeinek észak felé haladása számos, viszonylag meleg, sekély tengerfenék kialakulásához vezetett. Ahogy a növények a kontinensek szélén megjelentek, növekedett az oxigénszint, csökkent a széndioxid tartalom, igaz, kevésbé drámaian. Az észak-dél hőmérsékleti különbség szintén csökkenni látszik, vagy a metazoák egyszerűen szívósabbakká váltak, vagy mindkettő. Mindenesetre az [[Antarktisz]] és Nyugat-Gondwana déli kontinentális szélei kevésbé voltak már lakatlanok. A devon végén számos impulzus történt, mely a középső- paleozoikum [[gerincesek|gerinces]] élővilágának nagy részét elpusztította anélkül, hogy láthatóan csökkentette volna az élővilág általános változatosságát.
 
A kései paleozoikummal kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés. A [[Mississippi]] epocha a légköri oxigénszint hirtelen, gyors növekedésével kezdődött, miközben a széndioxid szint soha nem látott alacsony szintekre süllyedt. Az éghajlat destabilizációjához vezetett és egy, vagy talán két jégkorszakhoz vezetett a karbon időszakban. Ezek sokkal súlyosabbak voltak, mint a késő- ordovíciumi jégkorszak; de ezeknek jelentéktelen hatása volt az élővilágra. A ciszuráli korszakban az oxigén és széndioxid szintek normál értékre álltak vissza. Másrészt viszont a [[Pangea]] kialakulása hatalmas [[sivatag]]ok kialakulásához vezetett, melyekben extrém hőmérsékletek jöttek létre. A [[lopingi]] korszakban csökkent a tenger szintje, növekedett a [[szén-dioxid]] -szint, általános éghajlati romlás következett be, melyek együttes következménye a [[perm (időszak)|perm]] végi kihalás.
 
[[KAtegória:Földtörténet]]