„Justus Lipsius” változatai közötti eltérés

== Élete ==

 

Justus Lipsius miután elemi iskoláit Brüsszelben és Athban befejezte, 1559-ben a kölni jezsuita kollégiumba került. Itt intenzíven foglalkoztatta a kolostorba vonulás gondolata, ezért apja egyetemre küldte [[Leuven]]be. Ott 1563-tól jogot tanult, de egyre jobban érdeklődött a [[filológia|klasszika-filológia]] iránt.

 

 

Első munkáját, melynek címe „''Variarum lectionum libri II''”, [[Antoine Perrenot de Granvelle]] kardinálisnak ajánlotta, így Lipsius elnyerte a főpap támogatását. 1567-ben a kardinálissal mint annak titkára eljutott [[Róma|Rómába]] és ott több humanistával ismerkedett meg, többek között [[Paulus Manutius]]szal és [[Marcus Antonius Muretus]]szal. Kétévi római tartózkodása során a [[Vatikáni Apostoli Könyvtár]]ban is tanult.

1569-ben tért vissza Leuwenbe. 1570-ben [[Bécs]]be ment egy tanulmányútra, ahol [[II. Mátyás magyar király|II. Mátyás császár]] környezetében élő humanistákkal került kapcsolatba. Utazását folytatva átutazott [[Csehország]]on, [[Szászország]]on és [[Thüringia|Thüringián]]. 1572-ben elfogadta a Jénai Egyetem meghívását és ott az ékesszólás és a történelem professzora lett. De már 1573-ban elhagyta [[Jéna|Jénát]] – valószínűleg a kollégáival nem találta meg a közös hangot – és [[Köln]]be ment, ahol még ugyanebben az évben feleségül vette Anna van den Calstere-t, Hendrik Lottyns kendőkereskedő özvegyét.

1576-ban már újra Leuwenben tartott előadásokat. Azután, hogy [[Don Juan de Austria]], németalföldi kormányzó 1578. január 31-én a [[gembloux-i csata|gembloux-i csatában]] legyőzte a felkelő [[Egyesült Tartományok]]at, Lipsius ortodoxiája miatt előbb [[Antwerpen]]be, majd később [[Leiden]]be ment. Ott még 1578-ban áttért a [[protestantizmus|protestáns hitre]] és a történelem tanszéken kapott állást. A következő évben a történelem tanszéket felcserélte a jogival és [[Isaac Casaubon]] és [[Joseph Justus Scaliger]] mellett ennek a kálvinista egyetemnek a sztárja lett. Ezen túlmenően 1579-81 és 1587-89 között rektor volt.

1581-ben jelent meg a „''Satyra Menippaea''” gúnyirata, melyben ellenfeleit csúfolta ki. De néhány évvel később, a „''De una religione''” és a „''Politicorum sive civilis doctrinae libri IV''” megjelentetése után, tarthatatlanná vált a helyzete, ezért elhagyta Leident és [[Mainz]]on keresztül [[Lüttich]]be távozott.

[[Fájl:Justus Lipsius South.jpg|bélyegkép|A Justus Lipsiusról elnevezett épület Brüsszelben]]

[[Rotterdami Erasmus]] mellett Lipsius számít a [[humanizmus]] legjelentősebb levélírójának. Nemcsak sok, korának szellemi életét meghatározó egyéniséggel állt levelezésben, hanem egyben egy, az uralkodó „ciceroizmus”-sal szemben álló stílust is igyekezett meghonosítani, ami Tacitus „rövidsége”, lényegre törése felé orientálódott. Lipsius mindkét irányzatra hatással volt. Leveleit ő maga (Leiden, 1586-90, két kötet) és Pieter Burmann (Amszterdam, 1725, öt kötet) gyűjtötte össze.

Lipsius latin nyelvű írásmódja az archaikus latin nyelvet olvasztotta össze [[Lucius Apuleius|Apuleius]], [[Tertullianus]], [[Thascius Caecilius Cyprianus|Cyprianus]] és [[Idősebb Arnobius]] latinságával és több tudós nézete szerint negatív befolyást gyakorolt a későbbi filológusok stílusára. Mások Lipsiust ezzel ellenkezőleg a modern „tacitizmus” példaképének tartják.

 

Lipsius a kiadói tevékenysége mellett filozófiai írások egész sorát is megjelentette. A ''„De constantia in malis publicis libri duo”'' (Antwerpen 1584) című műve egy párbeszédes értekezés a kitartásról és a sztoikus gondolkodás fontos elemeit emeli át a kortársi jelenbe, hogy a válságos időkben vigaszt és állhatatosságot nyújtson. A szórakoztató mű nagy sikert aratott és befolyást gyakorolt többek között a barokk szomorújátékra, melynek mártír alakjai maguk az állhatatosság eszményképében tűnnek fel. Lipsius későbbi munkái ''(„Manuductio ad Stoicam Philosophiam”'' és ''„Physiologiae stoicorum”)'' arra tesznek kísérletet, hogy a sztoikus gondolkodást még rendszerezettebben mutassák be. A ''„Politicorum libri”'' egy politikai-etikai tan, ami az államjog fontos alapkövének és az abszolutizmus szellemi szálláscsinálójának számít.

További munkái többek között az ''„Epistolicarum quaestionum libri V”'' (Antwerpen 1577) és az ''„Opera omnia”'' (Antwerpen 1585. nyolc kötet, bővített kiadás [[Wesel]] 1675. négy kötet.)

Katonai tárgyú írásaival, melyekben az állandó haderő szükségességére mutatott rá, lerakta a hadviselés tudományos tárgyalásának az igényét.