„Giacomo Leopardi” változatai közötti eltérés

A [[második világháború]] utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi „heroizmusára” és komor felszín mögötti értéktartalom feltárására koncentrált, amely olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de a morális cselekvés éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg [[stilisztika]]i kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.). [[Giovanni Ipavec]] szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája, hogy alkalmaz ugyan filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppen hogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Általában soha nem azt vizsgálja, hogy egy kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”<ref>{{cite web |url=http://www.filosofico.net/giacomoleopardi.htm |title=Giacomo Leopardi életrajza |accessdate=2014-01-04 |publisher=filosofico.net |language=olasz}}</ref>

 

Leopardi lelki fejlődését a személyes-családi kapcsolatok és az adott kor történeti-kulturális viszonyainak összessége, egymásra hatása alapozta meg. Ezek az ő esetében úgy alakultak és formálódtak, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi saját boldogtalanságának tudatát erősítette, igazolta. Szinte minden idejét tanulással töltötte, amelyről ő maga is tudta, hogy milyen káros akkor, ha megakadályozza a természetes fizikai állapot adta lehetőségek kibontakozását. Talán ezért is alapvető témája marad az antik és a modern ember közötti fizikai különbség hangsúlyozása, hogy torz testben sem a szépség, sem az erkölcs iránti tisztelet nem fejlődhet ki (''"Virtù non luce in disadorno ammanto", L'ultimo canto di Saffo, v.54'' – énekli [[Szapphó]]-Leopardi).